-Ööö, izé… hát –dadogta még mindig halálra váltan Reana. Látszott, hogy most igazán átkozza a sorsát saját magában. Nyelte egy jó nagyot. –Szóval… -erőtlen újra kezdés volt, Suzannah, pedig nem bírta ki, hogy több erőt vegyen a folytatáshoz, türelmetlen volt.
-Szóval? –szegény kislány. Most láthatóan már nem magát szidja, hanem valaki mást. És azon töri a fejét, amin én nem sokkal ezelőtt. Hogy elmondja-e az igazságot, vagy hazudjon. Ha őszinte szeretnék lenni, kíváncsi voltam az sms hátterében lévő eseményekre, de nem kérdeztem rá. Végtére is, ahogy elnéztem Suzannah arcát, majd megteszi helyettem. Más oldalról nézve pedig, az előbb pontosan olyan szorult helyzetben voltam, mint ő.

–Csak egy sms… -nyögte végül ki Reana, a világ legpocsékabb mentegetőzését, amit valaha hallottam.
-Képzeld, erre magamról is rájöttem! –vágta oda Suze, hozzá mérten erős gúnnyal. Reana valamikor itt dönthette el, hogy ő is együtt fog meghalni az előbbiekben átkozottal. Láttam, hogy pillantása felém fordul, és hálásan pislant egyet, jelezvén, örül, hogy nem faggatózom.
-Miért sápadtál el, mikor elolvastad ezt? –lassan én is kezdtem neheztelni Suzannah-ra. Ez azért több a soknál. De számlámra legyen írva, nem szóltam közbe, hiszen titkon érdekeltek a válaszok. -Miért nem mondtad soha, hogy van egy öcséd? Hogy érti, hogy „így kell látnod őt”? –Reana megpróbálkozott egy magam féle csúnya pillantással, de Suzannah nem vette észre, mivel már az utolsó, talán leglényegesebb kérdést fogalmazta meg. -Ki ez az S. S.?

Komolyan sajnáltam. Talán sosem sajnáltam még senkit ennyire, mint akkor Reana-t. Látszott, hogy üvölteni szeretne dühében, és helyre tenni Suzannah-át. De nem tette, amit őszintén nem értettem. Én már rég kihajítottam volna őt az ablakon, ha ennyire részletbe menően kérdezget Daniel-ről.
-Nem mondtam, hogy van egy öcsém. Nem kérdeztétek. –Suzannah szerencsére visszafogta magát, bár szemei jelezték, hogy kezd benne veszélyesen felmenni a pumpa. -Úgy érti, hogy… nos… az öcsém… -hangja egy másodpercre felmondta a szolgálatot, majd tovább folytatta, még mindig gyengélkedő hangszálakkal. –Tudjátok…
-Nem, nem tudjuk! –kiáltott fel Suze. - Nem tudjuk, mert még mindig nem nyögted ki! –majdnem kezdtem sajnálni, hogy véletlenül nem maradt itthon az egyik kígyóm…
-Kómában van. –mondta ki végül Reana, olyan hidegen, mintha nem is bántaná a szívét. Egész ügyesen csinálja, bár azért lenne még mit gyakorolnia. Még sok kell ahhoz, hogy elérje az én szintemet… Suzannah először ledöbbent, legalábbis erre következtettem a tágra nyílt szemekből, majd az álla is leesett, mikor rádöbbent, hogy mennyire bunkó volt szegény lánnyal.
-Jaj… ne haragudj. Bocsi. Én… -dadogta egy cseppet megtörten.
-Semmi baj. Nem tudhattad. –hm, tévedtem, ez a csaj a világ életben nem fogja elérni az én szintemet. Túl engedékeny ő ahhoz. Ezek után még képes megbocsátani Suze-nak! Láttam, hogy tekintete újból felém szökken, mire együttérzést, ami a szívem mélyén lappangott, most a szemeimbe vándoroltattam. De nem bírtam ki, hogy egy kis kíváncsisággal meg ne fűszerezzem.
-Az öcsém 10 éve fekszik kómában. 4 éves korától. Szinte még nem is élt… -a sajnálatom lassan átcsapott szánalomba. -Aznap, amikor találkoztunk, a kórházból jöttem ki. Őt látogattam meg. A neve Tim. Azért költöztünk ide, mert otthon semmilyen kezelés nem segített rajta… -szemeit elöntötték a könnyek. Lehajtotta a fejét, így nem tudtam leolvasni oly sok érzelmet tükröző arcáról, hogy mi jár a fejében. Suzannah most sem bírt fékezhetetlen türelmetlenségével.
-És… ne haragudj, hogy megkérdezem, de… ezért… Miért írta ez az S. S., hogy… miért kéne örülnöd annak, hogy kómában van? –erre felkapta a fejét a kérdezett.
-Nem… nem ezt nem… Nem szabad… -suttogta.
-Reana… Kérlek Reana. Ha nem lennének olyan átkozottul fegyelmezett idegeim, akkor már biztos neki vágtam volna valami jó nehezet Suzannah fejéhez.
-Nem lehet… nem szabad… ne… hagyj! –szemeit összeszorította, akár egy filmben szereplő kényszerzubbonyos őrült.
-Ki ez az S.S.?
-Hagyd abba… nem mondhatom el! Nem! Soha… nem lehet… -a könnyek patakokban csordogáltak le ijedségtől fehérre vált arcán. -Nem tudnám… Nem… -felül kerekedett bennem valami fajta furcsa érzés… Olyan, amilyet eddig még sohasem tapasztaltam. Nem tudnám jobban megjegyezni, de valami olyasmi volt, amit egy anya érezhet, ha bántják a gyerekét. Teljes szívemből sajnáltam ezt a lányt, annak ellenére, hogy énem sötétebbik fele, szívesen kérdezgetett volna tovább Suze-al együtt. Előrébb dőltem az ágyon, mire az reccsent egy picit, és a legmegnyugtatóbb hangomat elővéve beszélni kezdtem Reana-hoz.
-Reana, nyugodj meg! Semmi baj! –úgy beszéltem hozzá, ahogy egy kifejezetten ingerült kígyóhoz szokás. Vagy talán jobb példa, ha inkább azt mondom, hogy úgy, mint egy vad, nyugtalan lóhoz beszél egy hozzá értő ember. Majd, mivel láttam, hogy mennyire ki van akadva, dühösen Suzannah-ra támadtam. -Suzannah, nem látod, hogy mit teszel vele?! Nem látod, hogy ez fáj neki?
-Ne mondd, hogy te nem voltál kíváncsi! –csattant fel Suzannah. -Ha rajtad múlna, soha semmit nem derítenél ki! Csak feltettem pár kérdést, honnan tudhattam volna, hogy így fog reagálni rá?
-Ha például tapintatosabb lettél volna, nem reagál így! –még folytatni szerettem volna, de megállított benne Reana reakciója. Fülére szorította a kezeit, láthatóan elege volt a veszekedésből.
-Hagyjátok abba. –lassan kinyitotta világos kék szemeit, és láttam, ahogy a könnyek befátyolozzák azt. –Hazamegyek. –segítőtámaszként ott teremtem mellette, miközben a táskájáért nyúlt.
-Suzannah, menj haza te is! Én hazakísérem Reana-t. –Suze ellenkezni akart, de használtam azt a fajta pillantásomat, aminek hatására szerintem még egy tigris sem támadna nekem. Hűvösen elköszönt, majd elcaplatott. Egy ideig néztem utána, hisz őt is megértettem. De most Reana-ával kell törődnöm, nem pedig vele. Neki ott van Jesse, hogy vigasztalja. Finoman belekaroltam a mellettem ácsorgó lányba.
-Gyere. –egészen hazáig elkísértem. De egy szót se szóltam hozzá. A mellettünk elhaladó emberek furcsán néztek ránk, de nem érdekelt. A legtöbb, amit tehettem, az ez volt. Végül, mikor már a kulcsát keresgélte, és kinyitotta az ajtót, gyorsan visszafordult.
-Köszönöm. Mindent. –értettem, hogy mit akar az utóbbi mondaton. Túlontúl értettem, és olyan kedves hangon válaszoltam, hogy később kellett ráeszmélnem, hogy ilyen hangon még sosem beszéltem senkivel.
-Nincs mit. Vigyázz magadra. –nem volt mit mondanom, sarkon fordultam, és elmentem. Még éreztem, hogy egy ideig utánam néz, de azért sem fordultam meg.

Suze POV

-Ööö, izé… hát- na persze! Ilyenkor teljesen sápadt a kisasszony, de akkor, amikor a pasimmal kell flörtölnie egészen nyugodt, még ha meg is mondtam neki, hogy Jesse az enyém! Teljesen ki voltam borulva. És nem csak amiatt, mert most tudtam meg, hogy egy 16-nak kinéző csaj –értsd: Kitiara- már 20 éves. Hanem azért is, mert ennek a szemérmetlen libának nyilvánvalóan tetszik Jesse. Még az sem érdekelt, hogy Reana látható jeleit mutatja a nem tetszésének. –Szóval… -megint megpróbálta újra kezdeni, de nem bírtam ki.

-Szóval?- Nem tudtam neki megkegyelmezni. Látszott Reanán, hogy átkozza még azt a pillanatot is, amikor kilépett a kórházból és összefutott velünk.

-Csak egy SMS… -Mielőtt alkalmazzuk a hazugság művészetét, előbb ajánlatos megtanulni pókerezni. Hiszen abban tökéletes fapofát kell elsajátítanunk. Reana nem ehhez a csoporthoz tartozott. Nem tud valótlant állítani, nem úgy, mint én. Nem mintha ez nagy dicsőség lenne, csak kénytelen voltam a Brooklyn-ban tett szellemhátsó-rugdosásaim miatt. Látszott ez azon, hogy remegett a hangja, és abban is, hogy nem mer a szemembe nézni.

-Képzeld, erre magamtól is rájöttem! –Még én is belátom, hogy nagyon gúnyos volt a hangom. Reana odapillantott Kitiarara, és teljesen úgy éreztem magam, mint egy kiközösített hölgyemény. Ezek ketten összeesküdtek ellenem. És még csak nem is tagadják!

-Miért sápadtál el, mikor elolvastad ezt? –kezdett érdekelni ennek az egésznek a háttere, és nem csak azért, mert ez a lány szinte mindent titkol előttünk. Hanem azért is, mert kezdtem kicsit megkedvelni. Még mielőtt rámászott volna Jessere! De már nem hagyok magam után szemetet. Ez tudni akarom, és késsz! -Miért nem mondtad soha, hogy van egy öcséd? Hogy érti, hogy „így kell látnod őt”? –belepillantottam az SMS-be, hogy megnézzem a legvégén szereplő monogramot- Ki ez az S.S.???

-Nem mondtam, hogy van egy öcsém. Nem kérdeztétek. –Talán az első értelmes mondata az újlánynak. És az igaz, hogy nem kérdeztük, de az nem természetes, ha megismerkedsz valakivel, akkor elmondod, hogy hány testvéred van? Na jó! Igazatok van! Én se mondtam el neki, hogy van három mostohatesóm, úgyhogy ezért igazán nem okolhatom, de akkor is! -Úgy érti, hogy… nos… az öcsém… -Na még dadog is! Más se hiányzott. –Tudjátok…  

-Nem, nem tudjuk! –kiáltottam fel, még számomra is meglepő hangon. Nem sűrűn szoktam ordítani, de Reana most teljesen kihúzta azt a bizonyos gyufát! - Nem tudjuk, mert még mindig nem nyögted ki!

-Kómában van. –Kimondta. De nem a várt megakadással a hangjában, vagy egy könnycseppel a szemében. Hanem teljes érzéketlenséggel. Hirtelen úgy beszélt, mintha nem is az öccse lenne kómában, hanem egy idegen, akit napi rendszerességgel látogat. És akkor végigfutott rajtam a hideg. Megbántam, hogy kiabáltam, megbántam, hogy faggatóztam. Egy kómában lévő kistestvér mindennél rosszabb lehet, mert még beszélni se tudsz vele. Az én Jessem legalább szól hozzám, és érti, amit mondok, de az a gyerek… A szemem tágra nyílt az állam meg leesett. És csak remélni mertem, hogy a szemem sarkán ülő könnycseppet nem veszik észre.

-Jaj… ne haragudj. Bocsi. Én… -Na de jó! Most meg én dadogok, mint egy óvodás kislány!

-Semmi baj. Nem tudhattad. –Hálás pillantást vettetem Reana felé. De ha őszinte akarok lenni, még magamnak se bocsátottam volna meg egykönnyen. Túl jól nevelték ezt a lányt.

-Az öcsém 10 éve fekszik kómában. 4 éves korától. Szinte még nem is élt… -Most már értem, hogy miért nem látok egy csöppnyi életkedvet se a lány szemében. És ha van is azt nem egy jó bulinak, vagy egy szellem megmentésének köszönheti. Túlságosan letöri az öccse emléke… Vajon az ő otthonában milyen hangulat uralkodik nap, mint nap? Feszült és hallgatag légkör, vagy beszélgetnek és próbálják elfelejteni, hogy a gyerek még mindig kórházban van? Természetesen az első, hisz egy gyereket nem lehet elfelejteni! Az én véleményem szerint még az is jobb lenne, ha az öccse maghalt volna. Tudom, hogy most kegyetlennek tartotok, de gondoljatok csak bele, hogy milyen lehet a szüleinek orvosról orvosra járni, de egyik se tudja megmondani, hogy mi a baj. -Aznap, amikor találkoztunk, a kórházból jöttem ki. Őt látogattam meg. A neve Tim. Azért költöztünk ide, mert otthon semmilyen kezelés nem segített rajta… -Reana szemeit elöntötték a könnyek, én meg próbáltam olyan természetesen viselkedi, mintha naponta sértettem volna meg diáklányokat. Nem akartam sírni, és főleg nem Kitiara társaságában! Az a csaj egy kőkemény szikla! Fogalmam sincs, hogy mi hatná meg. Nem tehetek róla, de még most sem tudtam fékezni a kíváncsiságomat…

 -És… ne haragudj, hogy megkérdezem, de… ezért… Miért írta ez az S. S., hogy… miért kéne örülnöd annak, hogy kómában van? –Erre Reana szeméből rögtön eltűntek a könnyek, és szinte már haragosan nézett rám.

-Nem… nem ezt nem… Nem szabad… -Most meg teljesen úgy viselkedik, mint egy elmebeteg! Mikor szedem én ki ebből a lányból az igazságot??? Valószínűleg soha, de ezzel most nem foglalkoztam.

-Reana… Kérlek Reana. –Hiába minden erőfeszítés. A kíváncsiságom erősebb volt mindennél. (Talán a Jesse iránti szerelmemnél nem, de ezt a témát most tegyük félre!) Láttam Kitiara arcán, hogy szíve szerint azonnal megölne, vagy rám eresztené az egyik undorító kígyóját, esetleg a fejemhez vágna valami nagyon nehezet, de a Reana iránt érzett szolidaritása miatt nem tett semmit.

-Nem lehet… nem szabad… ne… hagyj! –Most megint úgy viselkedik, mint egy őrült, és én nem tudtam mit kezdeni vele.

-Ki ez az S.S.? –Csak ez járt az eszemben. Tudni akartam, hogy ki ez az ember, és mivel tartja ennyire sakkban Reanát!

-Hagyd abba… nem mondhatom el! Nem! Soha… nem lehet… -Reana arcáról patakban folytak a könnyek, és én már egyre jobban ideges lettem. Ki ez az őrült, aki miatt ennyire rosszul van ez a csaj? Mit csinált vele? -Nem tudnám… Nem… -Már megint a régi szöveg… És ekkor olyan történt, amin teljes szívemből meglepődtem. Kitiara odalépett Reanához és elkezdte vigasztalni.

-Reana, nyugodj meg! Semmi baj! –Talán mégis van szíve a kígyómániás, félig szellem csajnak. Ez után egy nagyon is ismert pillantást vetett rám. Azt, amikor kifejezéstelenül haragszik rám. -Suzannah, nem látod, hogy mit teszel vele?! Nem látod, hogy ez fáj neki?

-Ne mondd, hogy te nem voltál kíváncsi! –Tudtam, hogy ő is tudni akarja, csak nem vallja be magának. Ugyanúgy érdekli őt is, mint engem! -Ha rajtad múlna, soha semmit nem derítenél ki! Csak feltettem pár kérdést, honnan tudhattam volna, hogy így fog reagálni rá?

-Ha például tapintatosabb lettél volna, nem reagált volna így! –Na most jött volna a hegyi beszéd, ha Reana látható jelét nem adja annak, hogy mindenből elege van.

-Hagyjátok abba. –szinte túlordította a kettőnk hangját. –Hazamegyek.

Kitiara rögtön mellette termett, és, mint egy örök barátnő, úgy karolta át a síró lányt.

-Suzannah, menj haza te is! Én hazakísérem Reanát. –Most úgy szólt hozzám, mintha egy gonosz boszorka lennék, akinek az minden vágya, hogy védtelen lányokat megríkasson. Nem tudtam miért, de hirtelen megértettem mind Kitiara, mind Reana reakcióját minden egyes mondatomra. Mintha egy mozit néztem volna, úgy pörgettem újra a szavaimat, és be kell látnom nagyon-nagyon csúnyán viselkedtem. Rosszabbul, mint egy hárpia! Majdnem sírva fakadtam miközben hazafelé mentem, de amint a szobámba értem, és megláttam Jesse-t nem bírtam tovább, és úgy ahogy voltam elbőgtem magam. Pedig én nem szoktam magam léptem-nyomon elsírni, de most mégis úgy éreztem, hogy erre szükségem van. Jesse azonnal mellettem termett, és erős karjaival átölelt. Én meg csak álltam az ajtóm mögött arcomat Jesse vállgödrébe fúrva, és akkor úgy éreztem, hogy minden helyre fog jönni, még az is, ami megoldhatatlan. És tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem Reanától, amiért ennyire bunkó voltam. Nem tudom meddig álltam ott Jesset ölelve, de egyszer csak lehunytam a szemem, és a kimerültségtől elaludtam.

Reana POV