• Emily! – kiáltottam fel, de hirtelen dördült egyet az ég, és elnyomta a hangomat.

A kislány semmi jelét nem adta annak, hogy hallott volna engem. Felpattantam, és a nyomába eredtem. Hirtelen valami hideget éreztem az arcomon. Odakaptam a kezemmel, és egy kis vizet éreztem. Aztán már a kezemen is vízcseppek jelentek meg. Pompás. Most már az eső is csepereg! Mintha minden össze fogott volna ellenem.

• Emily! Hallasz engem?! – próbáltam túlkiabálni a süvítő szelet. Már oda is akartam kiáltani Jesse-nek, hogy igazán segíthetne, mikor eszembe jutott, hogy őt Emily nem látja és nem is hallja. Így hát futásra kapcsoltam, hogy utolérjem a kislányt.
• Emily! Emily! EMILY!!!

Végre-végre meghallott! Megtorpant, és hátrafordult. Gondoltam, most már minden rendben lesz, így hát lelassítottam.

Hát, úgy tűnik tévedtem.

Emily egy pillanatig megkövülten bámult rám, aztán rémülten elrohant.

Egyenesen az óceán felé.

• Nombre de Dios, Susannah, nem tudnál sietni egy kicsit?! – hallottam Jesse mérges hangját.

Persze, könnyű azt mondani! Ő nem érzi, hogy milyen nehéz széllel szemben futni.

Én annál inkább.

Emily már majdnem ott volt a vízparton. Megszaporáztam a lépteimet.

• Emily, várj már egy kicsit! Ne fuss el! Csak segíteni szeretnék!

A szavaim a legkisebb hatással sem voltak rá. Csontig fagytam, és már a torkom is fájt, a sok kiabálástól. Ráadásul már a szélbe esőcseppek is vegyültek. De nem álltam meg. Emily képes rá, hogy…

• Ismerem Caitlin-t! – kiáltottam, mivel nem volt más ötletem. – Ne tedd ezt! Nagyon aggódik érted!

Na, hála Istennek! Ez hatott. Emily megállt, lassan megfordult, és csodálkozva nézett rám.

Végre utolértem.

Lihegve megálltam a kislány előtt. Huhh, jó passzban van!

Ám amikor Emily rámemelte égszínkék szemét, furcsa dolgot vettem észre benne.

Dühöt.

De még mennyit! Emily baromira pipásnak tűnt.

• Ki vagy te? És miről beszélsz?! – kérdezte megrovóan. – Mit tudsz te róla?! Caitlin halott! Már nem él! – zokogott föl, és szemecskéit elöntötték a könnyek.
• De hidd el, nem akarná, hogy emiatt, ilyen fiatalon, hát… butaságot csinálj. – megfogtam a karját. Igyekeztem barátságos, magabiztos, nyugodt és komoly lenni. – Meg aztán gondolj a szüleidre! Az egyik lányukat már elveszítették. Gondolod, hogy…
• A szüleim?!

Dühösen szakított félbe. Most tűnt csak igazán mérgesnek. Csak úgy szikrázott a szeme.

• Az soha nem érdekelte őket, hogy hogy vagyok, hogy mit szeretnék! Észre sem vették, hogy én is létezem!

Csodálkozva néztem a kislányt, akinek most kövér könnycseppek gördültek le az arcán.

• Tévedsz, Emily. – próbáltam beszélni a fejével. – Ők szeretnek téged, mikor elszöktél is…
• Te vagy az, aki téved! Folyton csak veszekednek, mióta Caitlin meghalt. Azóta mintha nem is léteznék! Mintha én is meghaltam volna! Azelőtt is, egyedül a nővérem figyelt rám!

A szabad kezével, amit nem fogtam, ügyetlenül megdörgölte a szemét, majd ismét rám nézett.

• Őket én egyáltalán nem érdeklem! És most már Caty sincs itt, hogy megvigasztaljon! – azzal hangosan felzokogott, kitépte a karját a kezemből, és elrohant az óceán felé.

Én meg csak álltam ott döbbenten. Hát a szülei ennyire elhanyagolták volna? Persze természetes, hogy mostanában folyton Caitlin-re gondoltak, de ennyire nem figyeltek volna Emily-re?

Hirtelen Jesse ott termett előttem, megragadta a két vállamat, és nem éppen finoman, megrázott.

- Gyerünk már Susannah! Erre nincs idő! Tudod, hogy én most nem tudok segíteni! Emily mindjárt eléri a vizet! Futás!

Azzal elkapta a csuklómat, és húzni kezdett.

Emily… a szó lassan jutott el a tudatomig.

Igen… Emily… meg kell mentenem. Caitlin sosem állhat tovább, ha most elveszítem a húgát.

Futni kezdtem. Az eső a szemembe pergett. Pislogtam, és láttam, hogy Emily már elérte az óceánt. Egy pillanatig azt hittem, meggondolta magát, hiszen megállt. De csak felpillantott a holdra, aztán belefutott a habokba.

• Emily, ne!!!

Kitéptem magam Jesse szorításából, lélekszakadva a kislány után rohantam. Sosem futottam még ennyire gyorsan. Soha. Emily már derékig állt a vízben, mikor végre elértem a partot. Gondolkodás nélkül követtem.

Még csak a bokámig ért a víz, én mégis tiszta libabőr lettem, olyan hideg volt. Plusz fújt a szél. Plusz esett az eső. Plusz csak egy kardigán volt rajtam. Irigylésre méltó helyzet, mondhatom.

Tudtam, hogy el kell érnem Emily-t, mielőtt túl mély részekre érne.

Futottam. Már térdig ért a víz.

Egyre nehezebben mozogtam. A jéghideg víz egyre magasabbra csapott fel.

Emeltem a lábamat, egy-két, egy-két. Mintha legalábbis ólomból lett volna.

Már derékig álltam a vízben. Emily még mindig jóval előttem volt. Láttam, hogy még épp kilátszik a feje a vízből.

Egy-két, egy-két. Küzdöttem a vízzel, mely kitartóan igyekezett távoltartami a kislánytól.

Aztán láttam, ahogy Emily szőke feje eltűnik a habok közt.

Pánikgombócot éreztem a torkomban.

Ugrottam egyet, és úszva próbáltam megközelíteni a helyet, ahol Emily lebukott.

A hullámok egyre magasabbra csaptak, egyszer felemeltek a levegőbe, másszor jó adag vizet pocsoltak az arcomba. Már köhögve fulladoztam, és a kezemmel kétségbeesetten igyekeztem megtartani magamat. Kipislogtam a szememből a vizet, és szétnéztem. De senkit sem láttam.

Löktem magamon még egyet. A lábam begörcsölt a jeges víztől.

Aztán egy szőke tincset láttam a víz alatt.

Azt hittem, káprázik a szemem. De nem. Láttam, hogy Emily egyre mélyebbre süllyed. Vettem egy nagy levegőt, gondolkodás nélkül a víz alá buktam, és kinyújtottam a kezem. Csukva volt a szemem, semmit sem láttam, csak megragadtam az első dolgot, mai a kezem ügyébe került, azaz Emily karját, aztán húzni kezdtem felfele. Ahogy fölbukkant fejem a vízből, újra levegőt vettem, majd köhögve felhúztam a vízből az eszméletlen kislányt.

• Emily, hallasz engem? Emily! Emily!

Megpaskoltam a kislány jéghideg arcocskáját.

Aztán mintha megrebbent volna a szempillája.

Hála az égnek! Fél kezemmel magamhoz szorítottam Emily-t, aztán ügyetlenül kapálózva a part felé vettem az irányt.

Igen ám, csakhogy a hullámok még mindig nagyon nagyok voltak. És most még nehezebben tudtam haladni Emily miatt. Lassan evickéltem, a lábamat már alig éreztem, és közben igyekeztem jó erősen tartani a kislányt – ami fél kézzel nem könnyű feladat – nehogy egy áramlat kikapja a kezemből, és elsodorja.

Aztán egy óriási hullám felkapott minket. Nagyon magasan voltunk, és én már előre is féltem, hogy milyen lesz visszapottyanni a vízbe. Vettem egy hatalmas levegőt, Emily-t pedig még szorosabban megmarkoltam.

Hirtelen a jeges vízbe zuhantunk, éreztem, ahogy a hullámok összecsapnak a fejem fölött. Emily könyöke a gyomromnak nyomódott, és én a fájdalomtól felkiáltottam – aminek eredményeképp jó néhány buborék távozott a számból. Bepánikoltam, és ösztönösen levegőt akartam venni. De ez csak annyi eredménnyel járt, hogy a tüdőmet elöntötte a víz.

Na most pánikoltam be igazán.

Próbáltam elérni a vízfelszínt, de mozdulataim egyre jobban lelassultak.

Ez itt a vég – gondoltam.

Aztán éreztem, hogy két erős kéz ragadja meg a vállam, és a felszín fölé húz.

Kinyitottam a szememet, de semmit sem láttam a sok csorgó vízcsepptől. Pislogtam néhányat, majd oldalra fordítottam a fejemet, és láttam, hogy Emily sincs már víz alatt. Megnyugodva csuktam le a szememet.

Aztán elvesztettem az eszméletemet.

Arra ébredtem, hogy valaki paskolgatja az arcomat.

• Susannah! Susannah!

Hideg szél csapta meg az arcomat. Résnyire kinyitottam a szememet.

Valami fényesen belevilágított, így újra becsuktam.

• Susannah! Ébredj!

Felnyögtem, és újra kinyitottam a szemem. Pislogtam párat. Lassan kitisztult a kép, és Jesse-t láttam magam előtt, ahogy aggódó arccal hajol fölém. A sötétben nagyon világított.

• Jesse. – motyogtam.

Felültem. Aztán gyorsan elfordultam, mert jó adag víz távozott belőlem. Szerencsére sikerült Jesse-t és magamat is megóvni a „zuhatagtól”. Köhécselni kezdtem, mire Jesse megpaskolta a hátamat.

• Minden rendben? – kérdezte lágyan.
• Persze. Azt hiszem – feleltem halkan. – Meddig voltam eszméletlen?
• Körülbelül 5 percig.

Öt perc. Nem tűnik soknak, de mondjuk egy kívülálló szemével nézve… Arra gondoltam, ha 10 percig nem lettem volna magamnál, vajon Jesse próbálkozott volna e szájon át lélegeztetéssel… kis híján megfulladtam, és máris miken jár a fejem… Aztán eszembe jutott Emily. Körülnéztem, és megláttam a kislányt. Ott feküdt mellettem. Még mindig nem volt magánál. Jesse őt nem tudta felébreszteni! Rémülten kúsztam oda hozzá, és – a szakszerű módon – nyomkodni kezdtem a mellkasát, hogy belőle is távozzon a víz. A harmadik nyomás után Emily is öklendett egyet. A kezemet szerencsére nem találta el. Még kettőt nyomtam, mire Emily szeme lassan kinyílt. Óvatosan segítettem neki felülni. A hasához kapta a kezét, és megint víz jött ki belőle. Máskor rémülten ugrottam volna félre a közeléből, de most, tekintve, hogy én is majdnem vízbe fulladtam – csak örültem, mert ez azt jelentette, hogy nem lesz semmi baja.

Lassan rám nézett.

• Ki vagy te? – suttogta. – Miért jöttél be utánam?
• A nevem Suze. Segíteni szeretnék. – úgy éreztem, most van itt az ideje, hogy elmondjam. – Caitlin kért meg rá, hogy keresselek meg. Nagyon aggódik érted.
• De már mondtam neked! – megint haragosank tűnt. – Caitlin meghalt pár nappal ezelőtt.
• Tudom. – a düh eltűnt a szeméből, és csodálkozásnak adta át a helyét.
• Tudod? De hát… de hát akkor hogyan…?
• Az a helyzet, hogy… Caitlin… - kerestem a megfelelő szavakat. – Caitlin annyira aggódik érted, hogy nem tud továbbállni.
• Továbbálni? Úgy érted… komolyan úgy érted… - döbbenten nézett rám. – Te láttad… te láttad a kísértetét?
• Igen.

A szeme hatalmas lett. Még a száját is eltátottam.

• Hogyhogy te láttad, én meg nem?
• Tudod, én… én mediátor vagyok.
• Medi… micsoda?
• Mediátor. – kiszáradt a szám. – A mediátornak az a dolga, hogy átsegítse a halottak itt ragadt lelkét a túlvilágra.
• Akkor te látod őket? Látod a szellemeket? Mindet?
• Nézd Emily, én nem szeretek erről beszélni. Maradjunk abban, hogy Caitlin meglátogatott, és sírva kérte, hogy találjalak meg.
• Sírva… Caty sírt? Miattam?

Nem tudom miért tettem, egyszer csak átöleltem.

• Azért sírt, mert nagyon aggódott miattad.

Erre most Emily-nek kezdtek potyogni a könnyei. Megsimítottam a vizes haját.

• Susannah, ha nem akartok tüdőgyulladást kapni, azonnal haza kell mennetek.

Jesse-ről tökéletesen megfeledkeztem.

• Emelett a kislány már vagy egy teljes napja nem evett.

Jézusom, tényleg! Ránéztem Jesse-re, aki még mindig ott guggolt, ahol magamhoz tértem.

• Igazad van Jesse.

Na, ilyet sem mondok túl gyakran! Valószínűleg Jesse is észrevette, mert enyhe csodálkozással nézett rám.

• Kihez beszélsz Suze? – hallottam Emily csöndes kérdését. – Ki az a Jesse?

Segélykérőn néztem Jesse-re, de ő csak megrántotta a vállát, és felállt.

• Ő is… ő is egy kísértet? – remegett a szája, és gyanítottam, hogy ezúttal nem a hidegtől.
• Igen. – nem részleteztem a dolgot. Inkább gyorsan másra tereltem a szót.
• Gyere, menjünk haza. Megfázol, és biztosan éhes vagy.

Emily csak bólintott. Kibontakozott az ölelésemből, és felállt.

Én még kába voltam egy kicsit. Jesse fel is figyelhetett erre, mert a következő pillanatban ott termett mellettem, megfogta a karomat, és felsegített. Kivételesen nem tiltakoztam. Szükségem is volt rá, meg jól is esett.

Emily most is döbbenten nézett rám. Odamentem hozzá, és halkan a fülébe súgtam:

• Nincs mitől félned. Nincs gonosz kísértet a közelben.

Erre mintha megnyugodott volna. Megfogta a kezem.

• Hazakísérsz? Ilyen sötétben én nem találok haza.

Haza… eszembe jutott, hogy most nem vihetem haza. A házuk most üresen áll. De ezt persze Emily nem tudja… meg kell mondanom neki.

• Figyelj, Emily, most nem mehetsz haza. Hozzám kell jönnöd.
• De miért? Miért nem mehetek haza?
• Tudod… - hogy lehet ezt elmondani egy kislánynak? – Tudod az apukád ma délután bekerült a kórházba. Szívinfarktust kapott. Sajnálom.
• Micsoda? – Emily félelemmel vegyes döbbenettel nézett rám. – Az nem lehet! Nem!!!
• Ott voltam. Láttam. – a kislány szemét megint elöntötték a könnyek. – Sajnálom.

Emily a földre rogyott és az ölébe temette a fejét. Hallottam, hogy zokog, és meg-meg rándult a válla. Letérdepeltem mellé, és megsimogattam a hátát.

• Emily, ne sírj! Rendbe fog jönni.
• Az… az én… az én hi-hibám – buktak elő belőle a szavak, amiket alig értettem, mert még mindig eltakarta az arcát.
• Dehogyis! Nem tehetsz róla. – naná, hogy miatta történt, de úgy éreztem, most hazudnom kell. Néha nem az igazság a legjobb módszer.
• De igen! – végre felemelte a fejét. Az arca majdnem olyan nedves volt, mint amikor a vízben sodródtunk. – Ha nem szö.. szökök meg, akkor apa nem…nem
• Cssss! Most már nem tudunk tenni semmit. Megtörtént és kész. Biztosan rendbe fog jönni. – megsimogattam a még mindig nedves haját. Aztán felálltam, és őt is talpra segítettem. – Gyere. Menjünk.
• És anya? – nagyot szipogott. – Ő… ő jól van ugye?

Eszembe jutott, milyen sokkos állapotban volt Krysta, mikor utoljára láttam. De úgy véltem, most az őszinteség nem a legmegfelelőbb stratégia a gyerek megnyugtatására.

• Persze, hogy jól van. De ő sincs otthon, mert elkísérte apukádat a kórházba.

Ránéztem Jesse-re, aki még mindig csak állt ott, és szótlanul nézett minket. Aztán kézen fogtam Emily-t, a fejemmel intettem Jesse-nek, és elindultunk hazafele.

Hogy mégis hogyan vittem be a lakásba Emily-t? Jó kérdés.

A helyzet az, hogy már a kapu előtt álltunk, és még akkor sem tudtam, hogy hogyan osonjunk be a lakásba, anélkül, hogy bárki is észrevenne. Jesse-nek természetesen nem jelentene gondot behatolni házba, és én is be tudnék jutni. De Emily?

Ha ne-adj-isten lebuknánk, magyarázkodhatnék holnapig, hogy hol a csudában jártam, miért hajnal körül toppanok be, miért vagyok csurom víz, és ki ez a hatéves kislány.

Nos, maradjunk abban, hogy nekem gőzöm sem volt, hogyan jutunk be a lakásba. Attól féltem, Emily nem tudna felmászni az ablakomhoz, így a bejárati ajtón kéne beosonnunk.

De – amint kiderült – a bejárati ajtó be volt zárva. Kulccsal.

Aztán Jesse olyat tett, amit nem is gondoltam volna róla.

Hirtelen eltűnt mellőlem, és egy másodperccel később, hallottam, hogy zörög a zár.

És lássatok csodát, az ajtó kitárult előttem.

Jesse ott állt mögötte és mosolygott.

Sosem hittem volna, hogy ez a 19. századi fickó képes felhasználni a kinetikus erejét arra, hogy segítsen betörni a saját lakásomba.

De bevallom, engem teljesen lenyűgözött.

Ennek ellenére, csak annyit súgtam oda neki:

• Köszi. – mire Jesse szája a füléig szaladt.
• Nincs mit.

Viszont még én is meglepődtem azon, hogy sikerült úgy beosonnunk a szobámba, hogy senki sem ébredt föl.

Lehet, hogy mégsem vagyok olyan balszerencsés?

Ez az akció a mai napom szerencse-táblázatán lehet, hogy akár 2 pontot is érne.

Mindenesetre meghagytam, hogy Emily maradjon a szobámban, és halkan, hogy a kislány ne hallja, megkértem Jesse-t, hogy figyeljen rá. Bár tudtam, hogy Jesse nem tudna tenni semmit, ha Emily rosszalkodna, mégis megnyugodtam tőle. Csöndesen leosontam a konyhába és felkutattam az összes gyorskaját. Összedobtam három szendvicset – ne tévesszen meg, a háromból kettőt Emily-nek szántam, tudom, hogy Jesse nem eszik – és felsunnyogtam vele a szobámba.

Vagyis csak akartam, mert már majdnem ott voltam, mikor a vizes zoknimban megcsúsztam, és elejtettem a kaját.

Leguggoltam, hogy összeszedjem, de aztán csaholást hallottam a fülem mögött. Megfordultam, és láttam, hogy Max nyálcsorgatva fixírozza a harapnivalókat.

• Menj innen, ez nem neked van! – sziszegtem halkan, bár tudtam, a kutya nem érti amit mondok.

Mindenesetre láthatta rajtam, hogy most nem tréfálok, mert fülét-farkát behúzva elcsámpázott.

Gyorsan felkapkodtam a kaját, felálltam, és… és Doki állt előttem, pizsamában. A haját elaludta, a testtartása is kába volt egy kicsit. De a szemében nem látszott fáradság.

• Suze, mit csinálsz te itt ilyenkor? - hangja nem volt megrovó, inkább kíváncsi.
• Ööö, tudod megéheztem, és gondoltam harapok valamit, aztán visszafekszem aludni.

Doki felvonta az egyik szemöldökét.

• Amennyiben nem veszem figyelembe, hogy még sohasem láttam, hogy egyszerre megettél volna három ekkora méretű szendvicset, és feltételezem, hogy nappali ruhákban alszol, a szokásos pizsama, illetve hálóing helyett, nos, még akkor is sántít a történeted, tekintve, hogy minden ruhád, és a hajad is el van ázva, a szobádból pedig zajokat hallottam. Ezeket a zajokat természetesen be lehetne tudni a szobádban zajló paranormális tevékenységeknek is, de a tapasztalataim veled kapcsolatban azt súgják, hogy most nem erről van szó.

Egy pillanatra elhallgatott, továbbra is érdeklődve nézett rám, majd folytatta.

• Emellett javasolnám, hogy amennyiben folytatni kívánod ezeket a tevékenységeket, igyekezz fejleszteni a rövid, illetve hosszú távú memóriádat. Ugyanis abban az esetben, ha most nem én állnék itt, hanem a szüleink valamelyike, és a kora reggeli órában szokásos fáradság miatt nem tűnnének fel nekik azok az összefüggések, amikre az előbb felhívtam a figyelmedet – amik cáfolják a magyarázatodat -, nos, még őnekik is szemet szúrna, hogy a mai éjszakán te állítólag pizsamapartin veszel részt Cee Cee Webb-bel. Legalábbis a családi üzenetrögzítőn felvett hangüzenetben ezt állítottad.

Pecekig csak álltam, és döbbenten néztem rá. Ennek a srácnak már hajnalban is vág az agya?!

• Izé. Dok… akarom mondani David, kérlek ne…
• Ha amiatt aggódol, hogy a késő esti kóborlásodat kitálalom apáék előtt is, akkor megnyugodhatsz. Természetesen nem mondom el nekik, sőt, amennyiben szeretnéd, hajlandó vagyok falazni neked, hogy láttalak reggel megjönni. Ami persze majdnem igaz. – elmosolyodott. David elmosolyodott. – Nos, további kellemes éjszakát kívánok!
• Izé, kösz, neked is. – hebegtem, mert még mindig nem tértem magamhoz.

Doki csak intett egyet, aztán visszacammogott a szobájába.

Még vagy 10 másodpercig döbbenten bámultam utána, aztán gyorsan megráztam a fejemet, hogy magamhoz térjek, és bementem a szobámba.

Amikor kinyitottam az ajtót, Jesse, aki az ablaknál ült, felpillantott. Emily az ágyamon feküdt, a szeme félig csukva volt. Nagyon álmosnak látszott.

Odamentem hozzá, és a két szendvicset odanyújtottam neki.

• Emily! Először edd meg ezt, aztán aludhatsz.

A kislány kábán rám nézett, aztán felült, és rám nézett.

• Mindkettőt megehetem?
• Persze.

Rám mosolygott, elvette őket, és mohón enni kezdett. Közben észrevettem, hogy libabőrös a karja. Gyorsan felpattantam, odamentem a szekrényemhez, és kutuszkodni kezdtem valami kinőtt ruha után. Sajnos egyet sem találtam. Úgyhogy kivettem az egyik meleg, kötött kardigánomat, amit sohasem hordok, és odaadtam Emily-nek.

• Vedd ezt fel.

Emily engedelmesen belebújt, aztán folytatta az evést. Közben én is nekiláttam a sajátomnak.

• Még mindig itt van a kísértet? – kérdezte Emily két harapás közt.

Körülnéztem, de sehol sem láttam. Csak nem itt hagyott egyedül? Hát bizony, úgy tűnik!

• Nincs. Már elment.
• Örökre?

Azt adná az ég! – gondoltam rémülten.

• Nem.

Emily tekintetén látszott, hogy magyarázatra vár, de én nem részleteztem.

Hol lehet Jesse? Ezen gondolkodtam falatozás közben. Gondolom lelépett, mikor látta, hogy most már itt leszek a gyerekkel. De hogy képzelte ezt?

Mikor aztán végeztem a szendviccsel, tudatosult bennem, hogy én is fázom. Emily már mindkettőt benyomatta, és a párnámra dőlt. Alig bírta nyitva tartani a szemét. Sóhajtottam egyet, felálltam, és betakartam.

• Aludj nyugodtan. – mondtam neki.
• De te hol fogsz aludni?

Csakugyan. Én hol fogok? Irtóztam a gondolattól, hogy a kemény földön, de más megoldást nem láttam.

• Majd bevackolom magam a földön. – és rámosolyogtam. Erre mintha megnyugodott volna.
• Suze? – suttogta halkan.
• Igen?
• Caitlin… Caitlin ugye már nem haragszik rám?
• Nem. Nem is haragudott.
• Akkor most már tovább fog tudni állni?

Elgondolkodtam. Emily már ki van pipálva. Hátha a megkerülése örömében a szülők is rendbe jönnek.

• Még nem tudom. Ez a szüleiden is múlik. Holnap betelefonálunk a kórházba, megkérdezzük, hogy van a papád, és szólunk nekik, hogy megkerültél. Rendben?
• Igen. – a kislány szeme csukva volt. – Suze?
• Hm?
• Köszönöm… - és elaludt.

Pár percig csak néztem, és arra gondoltam, egész helyes kislány.

Most mit csináljak? A szekrényből halásztam ki plédeket, és leterítettem az ágyam elé. Aztán megint megborzongtam a hidegtől. Ez így nem lesz jó!

Bementem a fürdőszobába, és megnyitottam a csapot. Veszek egy jó, forró fürdőt, aztán majd könnyebben fogok elaludni. Remélem.

Látjátok, ezért mondom, hogy egy jó, habos, forró fürdő csodákra képes. Miután kikászálódtam a vízből, megtörölköztem, felvettem a „pizsimet”, kivánszorogtam, lefeküdtem a hideg, kemény padlóra, és mielőtt eszembe juthatott volna, hogy milyen kényelmetlen ez a testhelyzet, már aludtam is.

Bezzeg másnap! Hú, kemény menetem volt anyáékkal… De ne vágjunk a dolgok elébe.

Arra ébredtem, hogy valaki gyengéden az arcomat paskolgatja. Először nem akartam felébredni, még a szememet sem bírtam kinyitni, csak nyögtem egyet, és elfordítottam a fejemet. Erre egy nagyon is jól ismert hang a nevemen szólított.

• Susannah! Ébredj!

Azonnal felpattant a szemem, és villámgyorsan felültem, aminek következtében kis híján fejbevágtam a mellettem guggoló Jesse-t.

• Mi az? Mennyi az idő? – elnyomtam egy ásítást.
• David elmondta a szüleidnek, hogy látott téged hazajönni kora reggel. – mondta, mintha meg sem hallotta volna, hogy hozzá beszéltem. - Épp most reggeliznek. De ha befejezték, és édesanyád feljön hozzád, valószínűleg érdekelni fogja, mit keres itt Emily.
• Ó, jajj… - felsóhajtottam. Valóban. A tervemnek ez a része még nem volt kidolgozva.

Mit is mondhatnék? Töprengeni kezdtem… mondjuk az utcán összefutottam egy kolduló kislánnyal, és… nem, ez nem jó. Persze, hazahoztam egy kolduló kislányt, mi?… Akkor… mikor jöttem haza Cee Cee-től, megkért, hogy hozzam haza az eddig sosem látott húgát, mert… nem, ez még gondolatban is borzalmas…

Sajnos egyetlen épkézláb ötlet sem jutott az eszembe. A helyzetet súlyosbította, hogy az estét állítólag Cee Cee-vel töltöttem, de az anyám mindenkinél jobban tudja, hogy sosem kelek korán, az meg végképp nem jellemző rám, hogy hajnalban lelépek a barátnőmtől, hogy hazajöhessek…

Nincs más megoldás. Anya nem tudhat Emily-ről. Nem tudnám megmagyarázni neki. Valahogy ki kell csempésznem a lakásból. De hogy?

• Susannah!

A hang úgy ért, mint a villámcsapás. Rápillantottam Jesse-re, aki még mindig ott guggolt mellettem, csak pár centire volt tőlem…

Már nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen közel hozzám. Tényleg. Mikor is?

Összeráncoltam a homlokomat. Kicsit ködösen láttam magam előtt a dolgokat… Igen, arra még tisztán emlékeztem, hogy az este, mikor Emily-t vártuk, ott a sziklán, a parton, én a hidegben nagyon fáztam, ő pedig átölelt, hogy felmelegítsen…

• Mire jutottál? Mihez kezdesz a kislánnyal?
• Ööö – nehezen tudtam visszatérni a jelenbe. – Kizárt, hogy be tudok adni anyának bármilyen sztorit, úgyhogy valahogy ki kéne csempészni Emily-t a lakásból. Aztán… - elgondolkodtam. A kislánynak ennie is kéne, mielőtt… Mielőtt mi? Ja igen. Be kell telefonálni a kórházba, és értesíteni Krysta-t, hogy Emily megvan, és haza kell vinni. – Aztán majd becsönget, én beengedem, és azt mondom anyának, hogy… hogy az egyik barátnőm húga – mellesleg ez igaz – és elhozta nekem a… a… - lázasan törtem a fejemet valami ötlet után kutatva – elhozta a tolltartómat, amit az iskolában felejtettem. Mert a barátnőm vele küldette el, mert ő most… most nem ért rá.

Jesse egy szót se szólt, csak tovább nézett engem. Pedig nem bántam volna, ha hozzáfűz valamit a tervemhez. Bármit. Akármit. Tök mindegy mit, csak valamit!! De nem. Ő csak hallgatott.

Én pedig zavaromban elfordítottam a tekintetemet, és ránéztem az ágyamra. Egy nagy takaró-duncsot láttam, ami alatt Emily-t sejtettem.

• Ha valóban ez a szándékod, akkor gyorsan ébreszd fel, és vidd ki a házból.

Ránéztem Jesse-re. Azaz csak akartam, de mikor odafordítottam a fejemet, csak a két térdét láttam. Mivel időközben felállt. Felnéztem rá, de mivel alapban 180 centi fölött volt, én pedig még mindig a plédeken ültem, valóságos óriásként magasodott fölém, így inkább gyorsan elfordítottam a tekintetemet, és a padlót fixírozva válaszoltam.

• Aha… Igen. Máris… máris felköltöm.

Megjegyzem kicsit kómás lehetett a hangom, de hát igazából tényleg az voltam. Alig aludtam az este valamit. Jóval elmúlt éjfél, mikor lefeküdtem.

Megpróbáltam felállni, de nem bírtam. Olyan szerencsétlennek éreztem magam, meg aztán így leégetni magam Jesse előt…

Arra mindenesetre nem jöttem rá, hogy ő mit gondolt rólam, csak közelebb lépett hozzám, lehajolt – végre rá tudtam nézni – megfogta a karomat, és talpra segített. Mondhatom jól esett, bár kellemes és zavarbaejtő volt egyszerre. Ott álltam közvetlenül előtte, ő még mindig az arcomat fürkészte, de én direkt nem néztem rá, mert féltem, hogy idegességemben dadogni kezdenék.

Aztán Jesse hirtelen kinyújtotta a kezét, és kisimított a szememből egy hajtincset.

A szívverésem is elállt, szinte földbe gyökerezett a lábam. Megborzongtam, ahogy az ujjai súrolták az arcomat. Olyan hevesen megrázkódtam, hogy még ő is észrevette. Azonnal leeresztette a kezét, és hátrébb állt egy lépéssel.

• Sajnálom. – mondta, tőle szokatlanul zavart hangon.

Épp meg akartam nyugtatni, hogy á, dehogy, semmi sem történt (ha-ha), amikor egy vékony hangocska megszólalt a hátam mögött.

• Suze…

Emily volt az – mintha lehetett volna bárki más… Ásítozva felült az ágyon, majd várakozva rám nézett.

Lopva Jesse-re pillantottam. Ő is a kislányt nézte, de valószínűleg megérezte, hogy figyelem, mert hirtelen rám fordította azt a csillogó, fekete szemét.

Aztán huss, eltűnt. Mint a kámfor.