Sötét órák
Írta: Suzannah
A következő történet csak a képzeletem szüleménye, a szereplők Meg Cabot szerzői jogainak védelme alatt állnak.
(A történet a 4. kötettől folytatódik!)
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
1. Fejezet
Csöndben merengtem az ágyamban fekve, miközben a baldachin csipkéit méregettem.
Vajon Jesse szeret engem? – számtalanszor fordult meg az agyamban ez a kérdés azóta, hogy megcsókolt. Talán azért, mert nem sűrűn szoktam kísértetekkel csókolózni – még sosem csókolóztam szellemmel Jessen kívül – és mert talán ő sem csókolózott már rég óta se élővel, se holttal. Várjunk csak! De honnan tudjam, mit csinál éjnek évadján, vagy hogy mit csinált akár az elmúlt 150 évben? Lehet, hogy álmában csókolgatta a nem is olyan csúnyácska kiszemeltjeit, akik ha tudták volna, hogy ilyen vonzó kísértet szemelte ki magának… Térjünk csak vissza a tárgyra! Jesse valóban jól néz ki, túl jól is ahhoz képest, hogy már rég óta, nos… halott. Valljuk csak be, hiszen ő tényleg… halott. És nem kéne járnom, egy… halottal.
Ha ezt tudná anyám, biztos nem borzolná össze a hajamat elismerő vigyorral, hogy jól teszem. Nem bizony, hanem rögtön sikító frászt kapna, és elvonszolna a legközelebbi pszichiátriára.
Még csak kilenc hónapja lakok itt, és ez alatt is elég durva – neki -, megmagyarázhatatlan esetek történtek velem, amit nem lenne jó éppen neki megtudnia. Még az is lehetséges, hogy szívrohamot kap. Úristen, nem szabad megtudnia!!!
Miközben feküdtem, csapódást hallottam az ablak felől. Gondoltam Tüske vetődött nagy testével a párkányra, úgyhogy megszokásból már arra sem néztem. Aztán meghallottam Jesse hangját, úgyhogy gyorsan lehunytam a szemem, és alvást színleltem. Kíváncsi voltam, hogy mit csinál, ha azt hiszi, alszok. Aztán meghallottam. Egy vadidegen női hang a szobám végéből. Jesse halk léptei távolodtak az ágyamtól, majd a késői látogatóim megálltak a szobám végében.
- Segítened kell nekem! – mondta a lány. Fiatal hangja volt, akörüli, mint én, vagy Jesse. Na jó, nem úgy 170 éves, mint amennyi a barátom lehet, hanem még mielőtt meghalt volna, szóval úgy 20 év környékén járhatott.
- Én? De nem én vagyok a mediátor, Nichol.
Á, szóval Nichol. És mégis ki ez a Nichol, ha szabad tudnom? - Bár csak kinyögtem volna, de meg akartam várni a fejleményeket, ráadásul lebénult a nyelvem.
- Jesse… légy szíves segíts! Csak te tudsz nekem segíteni! – ahogy ez a lány beszélt… olyan volt, mint egy hülye liba, aki be akar vágódni egy helyes srác előtt. Pont az a fajta, akinek két hangja van, az egyiket használják, amikor a barátaival beszélnek, a másikat pedig akkor, amikor egy pasi közelébe kerülnek. És ez a példány itt rögtön nyávogni kezdett. Biztos egy beképzelt elkényeztetett kis csitri.
Ezt anélkül tudtam, hogy kinyitottam is volna a szemem. Egyszerűen éreztem odabent. Lehetséges, hogy Jesse megcsal? Jó, egy csók még lehet, hogy nem sok neki, de nekem igen! Főleg tőle. Nekem olyan, mintha járnánk. Erre felbukkan ez a Nichol. Mégis ki ez a Nichol, talán valami új „szellem barátja”?
- Nichol, nem én vagyok az, aki segíteni tud neked! Az, az egyedüli személy pedig ott fekszik tőled néhány méterre! – néhány pillanatra néma csönd állt be. Nem nyitottam ki a szemem, de lelki szemeim előtt láttam, ahogy csókolóznak a sötétben. Aztán bevillant, hogy engem nem láthatnak, mármint azt nem vehetik ki, hogy nyitva van e szemem, mert sötét van, de én őket igenis hogy figyelhetem, mivel asztrális fényük olyan, mintha reflektorfényben állnának. Úgyhogy lassan felnyitottam a szemem. És akkor megláttam. Nichol pont akkor fonta Jesse nyaka köré a kezét, és vészesen közeledtek egymás felé, de Jesse még idejében eltolta.
- Te is tudod jól, hogy ezt nem szabad! – mondta, és direkt hátrébb lépett, hogy távolabbra kerüljön a lánytól, aki történetesen fekete bikiniben virított. Tökéletes testével akármilyen pasit elvarázsolhatott volna még életében, és gondolom tette is, mindezt a tökéletesre fejlesztett kacérkodó pillantásából következtettem, amit Jessere vetett nem is olyan kevésszer. Jesse viszont állta a sarat, majd elfordult, és nagyon nyugodtan kérte, hogy menjen el. Nichole újabb támadásba lendült.
- De csak te tudsz…
- Menj el! – vágott a szavába Jesse azzal a nézéssel, amit Diegonál alkalmazott, vagy amivel Paulra nézett odafönt, vagyis a túlvilágon, a másik dimenzióban, ki minek akarja nevezni.
Nichol lelépett, Jesse pedig hozzám sietett. Leült az ágy szélére, és finoman végig simított az arcom élén. Ujja nyomán bizsergett a bőröm, és elfogott az a gyomorforgató érzés, ami mindig előjött, amikor megláttam őt.
- Sajnálom querida. – súgta halkan, miközben lassan mellém feküdt, ami következtében a mellkasa a hátamnak nyomódott. Bevallom, jó érzés volt. Aztán már majdnem kinyitottam a szemem, amikor csókolgatni kezdte a nyakam.
Te jó ég, te jó ég! – ismételtem magamban, miközben Jesse finoman maga felé fordított. Mire készül? Kérdeztem döbbenten magamban, aztán a következő pillanatban gyengéden felrázott.
- Mi… mi van? – játszottam az álmos kislányt, és sűrűn dörzsölgettem a szemem. Végre láthattam az arcát, amin volt valami fura… valami aggodalomszerűség, talán Nichol miatt, viszont volt ott más is. Valami iránti elszántság.
Lassan elmosolyodott, majd megcsókolt. Áldom a fogkrém feltalálóját! Még mindig hatott, bár már egy óra eltelt fogmosás óta. Az is éjfélkor történt, elvégre péntek volt, és Cee-Cee-vel, meg néhány osztálytársunkkal lógtunk a Fészekben.
- Hajnali egy van, Jesse. – morogtam, de ő csak elvigyorogta magát, és újra megcsókolt. - Valamit összetörtél? – kérdeztem két csók között. Valahogy nagyon viccesnek találta, mert ezen muszáj volt nevetnie.
- Miért, szerinted így akarnálak kiengesztelni? – búgta, miközben tehetetlenül feküdtem félig alatta.
- Honnan tudjam? – húztam az időt, és letörölhetetlen volt a pánik szerű mosoly az arcomról.
- Nem törtem el semmit, csak őrülten akarlak querida. – súgta, aztán fölém mászott, és megcsókolt. Először hagytam, majd elfogott a rettenet. Mi van akkor, ha azt akarja? Elvégre azt mondta, hogy őrülten akar, az egyenlő az őrülten kívánlak-kal, és a filmekben ilyenkor nem csak egy ártatlan csók szokott elcsattanni, hanem sokkal több minden.
És ki ez a Nichole? Mi van, ha ráakaszkodik Jessere, és elcsábítja tőlem? Mit ne mondjak, százszor jobban néz ki nálam, pedig nekem is lapos hasam van, és a kickbox-tól elég jó alakom.
És ha már el is csábította? Mondjuk, akkor nem rajtam feküdne ez a félisten, hanem azon a kísértetlányon, aki akár a Miss World-öt is megnyerhetné.
Azt viszont tudom, hogy nem rég óta ismerhetik egymást, mert nem rég óta gyártanak strassz köves bikiniket, ebből következik, hogy a csajszi nemrég dobta fel a talpát.
Miközben Jesse rajtam feküdt, és szenvedélyesen csókolóztunk azóta, hogy Maria de Silva-tól megszabadultunk, komoly kétségeim támadtak afelől, hogy Jesse engem választana a későbbiekben annak ellenére, hogy most még velem smárol.
Aztán valaki felkiáltott a szoba végéből, pont onnan, ahol nemrég még Nichole és Jesse álldogált. Valaki, akinek mély, velőt rázó hangja volt, és ami hallatán Jesse és én is összerázkódtunk.
- Azonnal szeded le a mocskos mancsodat a lányomról! – kiabálta, majd mondandójának súlyt adva lerángatta rólam Jesset.
- Papa! – kiáltottam megfeledkezve arról, hogy anyámék meghallhatnak, bár szerintem már mindenki az igazak álmát aludta.
Miközben próbáltam apám után és a vállánál fogva vonszolt Jesse után rohanni egyszer csak hátra szólt apám.
- Suzannah, te feküdj le! Már elég későre jár! – azzal felszívódtak előttem mindketten. Az utolsó, amit láttam, az Jesse megnyugtató pillantása volt, amivel valami olyasmit üzent nekem, hogy nyugodjak meg, nem lesz semmi baj.
De én nem így gondoltam. Akkor legalábbis nem. Elég volt csak visszagondolnom arra, amikor Jesse meglátogatott késő éjszaka, hogy a párnát nekem csapkodva közölje velem, apám szinte leharapta a fejét, mert egy fedél alatt mer velem „élni”.
2. Fejezet
Ahogy kinyitottam a szemem, automatikusan felültem az ágyamban, mintha valami rugó rántott volna föl. Az ablakon fura fény ömlött be. Rájöttem, hogy fél kilenc is elmúlt.
Aztán valami érthetetlen fura érzés futott át rajtam, ami rémületté változott.
JESSE ELTŰNT!!!
Szinte kivetett magából az ágy. Dühösen vágtattam be a fürdőbe, gyorsan fogat mostam, magamra rángattam az első ruhát, ami a kezembe akadt, és kiálltam a szobám közepére.
- Jesse azonnal gyere ide! – motyogtam, nehogy meghallják anyáék, de közben erősen koncentráltam.
Mindhiába. Nem történt semmi, pedig ilyenkor már rég jönni szokott.
- Jesse szükségem van rád! – mondtam kicsit hangosabban, majd a következő pillanatban az ismerős lány hangját hallottam közvetlenül a jobb vállam fölül.
- Nincs szerencséd, ha a jobb vállad fölött nézel hátra, megláthatod az ördögöt. – mondta unott arccal Nichol, és az ágyamhoz libegett, majd elfeküdt rajta. – Amúgy nem fog jönni. – jegyezte meg mellékesen Jessere célozva.
- Honnan tudod?
- Beszéltem vele. Tudod, én akárhová be tudok jutni, ahová te nem. Például oda is, ahová apád vitte. – olyan unottan nézett rám, mintha az ő szobája lenne, és én lennék az utált lány az évfolyamról. Csak valahogy azt nem akarta észrevenni, hogy ez nem az ő szobája, és hogy nézek rá, miközben a saját ágyamon terpeszkedik.
- És hol van?! - tettem felé egy lépést.
- Nem mondom meg! – villantotta rám ördögi pillantását, majd gúnyos kacaj közepette eltűnt. A helyére vágtam a pizsamaként szolgáló zöld pólómat.
- Apa! – kiáltottam. Néhány másodperc után megjelent ő maga személyesen.
- Mi az? – kérdezte mintegy ártatlanul. Igen, miután elhurcolta a szerelmemet még képes volt rám kisded szemekkel nézni.
- Hová vitted? – kérdeztem dühösen. Apa fölvonta a szemöldökét.
- Talán folytatni szeretnéd a tegnap esti kalandotokat? – Persze hogy hülyeségeket beszélt.
- Nem akarom folytatni, de ő az én… az…- megakadt a nyelvem. Valahogy nem tudtam kimondani, hogy a barátom. Elvégre még nem mondtuk ki Jessevel, hogy járunk, csak úgy csókolóztunk, de… ki nem mondta, hogy szeret, vagy valami.
- Jó helye van őneki!
- Apa ne szórakozz velem! Hol van?! – muszáj volt visszafognom magam, nem akartam lebukni, hogy magamban beszélek.
- Tudod mit? Nekem most dolgom van! – vigyorgott hátra felé mutatva, aztán eltűnt. Kedvem lett volna megnyuvasztani Nicholt, de most már apámat is. A legrosszabb az volt, hogy kitört belőlem a sírás, mint valami kisgyerekből.
Nem igazság, hogy fogva tartja, és egyikük sem segít!
Aztán első csapás után jött a második. Anyám személyében.
- Kész a reggeli… - kezdeti boldog hangja átváltott aggódóvá. - Suze, te meg miért sírsz? – leült mellém az ágyra, és a hajamat kezdte simogatni. Jól esett, de nem mondhattam el neki miért sírok, úgyhogy azt hazudtam, nagyon fáj a hasam. Remek. Nem elég, hogy hazudozok, de még hülyeségeket is. Ennél jobb viszont nem jutott az eszembe, úgyhogy színlelni kezdtem, hogy alig tudok megmoccanni a fájdalomtól.
- Gyere, adok valami gyógyszert. – mondta halkan, és felsegített az ágyról, hogy a dolgozószobába menjünk. Csak abban reménykedtem, hogy nem lesz valami nagyon erős gyógyszer, mert ha anyám valamit a kezembe ad, mármint gyógyszert, azt le kell nyelnem. Méghozzá a szeme láttára.
A dolgozószobában, miközben a fiókban kotorászott furán felnézett rám.
- Fél órája hívott Adam. – bökte ki.
- Milyen Adam?
- Adam McTavish…
- Ja hogy az, az Adam! – csaptam a homlokomra, de értetlenül néztem rá továbbra is. – Mit akart?
- Nem tudom, azt mondta, majd fél óra múlva visszahív. – nagy levegőt vettem. Mit akarhat tőlem? Ha lemennénk néhányan a partra azt anyunak mondta volna, hogy majd kérdezze meg tőlem nincs e kedvem hozzá, de ilyet nem szokott… titokzatoskodni. Meg hívni sem. Mindig,
amikor Cee-Cee hívott, bekurjantgatott a háttérből, de még nem hívott egyszer sem, és főleg nem úgy, hogy fontos, úgyhogy majd visszahív.
Miközben ezen gondolkoztam, végig néztem az íróasztalon. A fényes számítógép ott állt, néhány számlával együtt.
- Na, gyerünk lefelé, csak evés után veheted be! – mondta, úgyhogy kikormányzott a dolgozószobából. Andy sütötte a pirítósokat, mellé tojást és szalonnát, Doki segített neki, Bamba és Szundi pedig az asztalnál ültek magukba tömve néhány zsömlét.
- Jé, Csipkerózsika felébredt! – gúnyolódott Bamba. Gondolom megártott neki a csütörtöki boksz leckém, amikor elvette a táskámat a Junipero Serra Katolikus Középiskola gyülekezőjén, aztán körbe rohant vele az udvaron, mert fogadott néhány haverjával, hogy utána futok. Én viszont nem viselkedtem hülye gyerekesen. Amikor Ernestine nővér utána kiáltott, hogy azonnal menjen oda hozzá, bevártam, amíg mellém ér, aztán behúztam neki egyet, és kitéptem a kezéből a táskámat. Ernestine nővér erre csak hebegett habogott, majd két óra bennfogást ítélt az órák utánra.
Miközben gyűlölt pillantást vetettem mostohatestvéremre, Andy az asztalra pakolta a tojást és a szalonnát, amire meglepő módon sem Bamba, sem Szundi nem bukott rá rögtön, hanem anyám elmarta a tálat, és felém nyújtotta, hogy én szedjek először. Gondolom ő is megtapasztalta, hogy ezek az Ackermanék olyanok mint a sáskák. Felesznek mindent, ahogy meglátják.
Aztán megszólalt a telefon, én meg összerezzentem. Mi van, ha Adam. Sőt, mint mondok Adamnek, ha valami olyasmit kérdez?
Miközben ezen rágódtam Andy fölvette a telefont.
- Á Robert Jó reggelt!...Igen persze. – aztán dühösen az asztalra csapott. – Jaj nem, fönt felejtettem. – a mellkasára szorította a telefonkagylót, aztán hozzám fordult halkan. – Suze, lehoznád nekem a dolgozóból azt a kék mappát? – bólintottam, aztán felsiettem a mappáért, ami bent volt az egyik fiókban. Ahogy kiemeltem, nem vettem észre, hogy hozzáfogtam egy újságot, ami rögtön leesett. Miközben lehajoltam érte megláttam Nichol képét a címlapon.
Tragikus baleset, szörfözés közben.
A szeptemberi kánikula két halálos áldozatot is hozott a hónap elejére, de itt egy újabb eset, a fiatal lány, Nichole Handerson (19) szeptember 8-dikán ment le a partra barátaival szörfözni, de a barátai elmondása szerint öt perc után eltűnt a habok között. A hullámok igen erősek voltak aznap, a lány könnyen elveszthette uralmát a hullámok felett, úgyhogy néhány perc után már fel se bukkant. A barátai azonnal riasztották a parti őrséget, de több órányi keresés után sem találtak rá a lányra.
Egy nappal később vetette partra a lány testét a víz, egy horgászó házaspár talált rá. A halottkém szerint fulladás okozta a halálát, de az áldozat szervezetében altató származékanyagokat találtak. A rendőrség kikérdezte a lány orvosát, és családját, de ők azt mondták a lány nem szedett altató hatású gyógyszereket. A vád előre megfontolt gyilkosság, de nincs tettes. A rendőrség egyelőre még nyomoz.
- Te jó ég… Ezt megölték! – bukott ki belőlem döbbenten, aztán anyám kiáltását hallottam lentről: - Suze, megtaláltad?
- Igen, viszem! – azzal megindultam lefelé, de eszembe jutott a dátum. Ma szeptember 20. van, és ha Nichol 8-án halt meg… Az azt jelenti, hogy Jesse egy hete, és öt napja ismeri a lányt.
Vagyis majdnem két hete egy szót se szólt róla nekem.
3. Fejezet
Kiderült, hogy ennek a Robertnak Handerson a vezeték neve. Aztán kiderült, hogy ez a Handerson ugyanaz a Handerson, mint Nichol. Végül pedig kiderült, hogy Robert Handerson Nichol Handerson apja. És Andy csinálta volna meg a garázs fölötti lakás gerendázatát, ami eléggé elkorhadt az évek során.
És kiakadtam.
Miután levittem a mappát, meghallottam, ahogy Andy azt mondja:”Részvétem Robert. Tényleg nagy veszteség érhetett most téged, és a családodat.” Ott álltam Andy mögött lesápadt arccal, miközben anyuék az asztalnál összehúzott szemöldökkel bámultak rám. Vettem a lapot, nem tudják miért akadtam ki ennyire, úgyhogy gyorsan kivittem a konyhába a tányérjaimat, és felkullogtam a szobámba. Pont végszóra. Ugyanis Adam hívott. Gyanútlanul felkaptam a telefont, és szokásos hangomon beleszóltam.
- Igen, tessék? – a vonal túlsó végéről a jól ismert fiú hang köszönt rám.
- Suze! Szia! Remélem nem reggeli közben hívtalak.
- Szia, á nem… már befejeztem…- egy pillanatra elhallgattam, aztán gyorsan kérdéseket tettem föl, nehogy valami hülyeséget kérdezzen, amire nem tudnék, hogy válaszolni.
- Hogy vagy Adam? Á, jól? Az tökre jó. – Igaz, hogy szóhoz sem jutott, annyira hadartam, de nem baj. – Arra gondoltam, leugorhatnánk a partra jó néhányan. Benne vagy? Persze ha nem akarsz, akkor csak szólj, de én mindenképpen lemegyek Cee-Cee-vel.
- Öhm… Tulajdonképpen el akartalak hívni valahová… - a zavart hangjáról vidámra váltott. – De akkor menjünk le a partra! – Alig tudtam megszólalni. Fú öregem, megúsztam, hogy kettesben lézengjünk át Carmel Valey-en. Semmi kedvem nem volt vele menni…bárhová is. Ha úgy el van mellettem, és ott vannak még néhányan, akkor bírom… de túl fura lenne vele… randizni. Tulajdonképpen még nem is mondta azt, hogy randizni akar velem, úgyhogy fogalmam sincs, honnan veszem. De ha valaki direkt elhív valahová, hogy kettesben legyetek, akkor az már randi meghívásnak számít, nem?
- Jó, akkor felhívom Cee-Cee-t, hogy jöjjenek… mondjuk úgy négyfelé. Jó? – kérdezte vidáman.
- Aham. Igen, jó lesz. – makogtam.
- Valami kaját is kéne hozni… meg persze bikinit. Mármint neked, mert ugye én nem vagyok lány, mint te. Lány?! Nő! – zavartan nevetett. Én meg nem. Megrökönyödve bámultam a falat, hogy mi a fenéről beszél Adam. – Szóval érted? – kérdezte szórakozottan.
- Aha, na szia Adam! – mondtam unottan, és letettem.
Hát ilyen nincs. Ez a srác totál behülyült.
A baj csak az, hogy tényleg itthon kellene maradnom, hogy figyeljem, mikor jelenik meg apám, vagy Jesse.
Bamba és Szundi fél óra múlva már a parton voltak, én meg gyorsan megcsináltam a házit, mielőtt holnap valamilyen oknál fogva nem tudom. Volt már ilyen, hogy egy hisztérikus kísértetnek akkor támadt kedve szétrúgni a hátsómat, úgyhogy másnapra felkészületlenül mentem suliba. Ilyenkor változott a szép kis szobámból háborús katasztrófa övezet, ami láttán anyámat mindig a gutaütés kerülgette. Nem értette, mit csinálok éjnek idején, vagy délután, amiért csapódásokat lehet csak hallani a szobámból. Néhányszor próbált erről beszélni, aztán már évek óta nem kérdez semmit, csak bólint, amikor az éjszaka közepén hazahoz a rendőrség, vagy éjfél tájt rombolás kezdődik a szobámban. Na jó, kérdezget valamit, de miután átlátszó hazugságokkal traktálom, csak bólint, és megy a dolgára.
Andy és anyu háromfelé bementek a városba, hogy vegyenek néhány új ruhát, úgyhogy egyedül maradtam a házban. Doki a parton volt a két bátyjával, úgyhogy rám hárult a felelősség, hogy vigyázzak a házra. A kérdés csak az, hogy kiktől kéne annyira óvnom. Ha a kapu zárva, nincs nagy baj.
Fél órával eltűnésük után rájöttem, hogy teljesen mindegy van e kapu, vagy nincs, és azt is megtudtam, kiktől kellene óvnom a házat.
Miközben a geometria házit szerkesztettem, mocorogni kezdett a szék, a csillár, a függöny, aztán a mocorgásból egyre nagyobb rázkódás lett. A padló is remegett alattam, a csillár majd leesett a plafonról, néhány képtartó, könyv és az éjjeli lámpa pedig leesett a polcról, és az éjjeli szekrényről. Ez az első igazi kaliforniai földrengésem. – Legalábbis akkor még azt hittem, hogy csak egy szimpla földrengés. – Heather kis játékától eltekintve, ami ideköltözésem hajnalán történt.
Miközben ijedten bámészkodtam, és remegett alattam minden, sistergés hallatszott a kert felől. Az ablakhoz botorkáltam, mert elég nehéz volt rázkódó talajon lépkedni. Az égboltot madár seregek takarták be, akik ijedten menekültek.
A látványtól megfagyott a vér az ereimben. A tenger vadul hullámzott, a kertben pedig seregnyi asztrális fényben úszó ember állt. Hírtelen minden elhallgatott, és éktelen nagy csönd töltötte be a vidéket.
A halott lelkek miatt, akik felvonultak a kertünkben. Mintha valami háborúban lettem volna, és én lettem volna az ellenséges sereg, mert az ezernyi ember gonoszul bámulta a házat, azon is egy pontot, az ablakot, ahol én álltam.
Vadul villódzó szemükkel szinte hipnotizáltak, nem tudtam megmozdulni. Álltam egy darabig őket bámulva, aztán végre megmozdultak a lábaim. Hátrálni kezdtem az ablaktól, amikor a terasz ajtai kicsapódtak. Nem éppen halkan.
Suzannah. Suzannah! Valami idegen mély hangot hallottam a fejemben. Nem volt emberi. Ugyan angolul beszélt, de a hang… ijesztő volt. Nagyon ijesztő. Mintha egy filmet néztem volna, és abban az ördögnek a hangját hallottam volna.
Valahogy nem akartam kimenni az erkélyre, de valami láthatatlan erő kihúzott. Szorosan markoltam a terasz korlátot, aztán szétnyílt a tömeg, és egy férfi itt maradt kísértete lerakott a földre egy holttestet.
Kap egy esélyt. Vigyáznod kell rá! A hang megint megszólalt a fejemben.
- De hogyan? Ki ez? – kérdeztem magamban. A hang azonnal válaszolt.
Majd rájössz! Mondta, aztán minden szellem eltűnt. Újra a zöldellő kertben voltam. A nap az azúrkék égbolton ragyogott, miközben a madarak szépen lassan visszaröppentek a fák közé, és egyre hangosabban újra csicseregni kezdtek.
Újra nyugodt volt minden. Két zavaró tényezőtől eltekintve. Egy idegen valaki feküdt a kertünkben, és a hátam mögött üvegszilánkok hevertek mindenütt. Ki tudja, a ház többi részében milyen állapotok uralkodnak.
A házban keletkezett kár felbecsülése helyett lerohantam a kertbe, és a teraszon óvatosan, lassan lépkedve közelítettem a hason fekvő testhez. Hollófekete haja betakarta az arcát. Nadrágján vérfolt éktelenkedett, karján kötélnyomok voltak, és horzsolások. Lassan megmoccant. Letérdeltem mellé, és óvatosan hátra fordítottam. Hisztérikusan megragadta a karomat, és karmolt, ahol csak ért.
- Hagyjatok! Hagyjatok!!! – üvöltötte, majd hangja zokogásba torkollt.
- Nyugodj meg! Nyugi, már elmúlt, nincs semmi baj! – mondtam kedvesen, és óvatosan lefogtam. Akkor láttam meg, hogy ugyanúgy néz ki, mint Nichol, csak fiatalabb, és a nyakánál véres vágás virít, a pólója pedig tiszta vér. – Hogy hívnak? – kérdeztem. Miután lenyugodott, reszketeg hangon dadogva válaszolt.
- Hol… Holly. – hörögte, és nyakán lévő sebhez nyúlt, majd fulladozva köhögni kezdet. – Holly Handerson. A megdöbbenés helyett felsegítettem, és a Landrovebe pakoltam. Még mindig nincs jogsim, de sürgős az ügy, úgyhogy beszálltam a kormány mögé, és gyors tapasztalás után beindítottam a motort. Szakadozva mentem, aztán véletlenül tolatásba kapcsoltam.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! – szóltam hátra Hollynak, akinek a nyakából ömlött a vér. Kicsit megszeppenve bámult rám. Gondolom nem gondolta, hogy egy ekkora csaj nem tud vezetni.
- Hány éves vagy? – kérdeztem, bár nem voltam benne biztos, hogy elvágott torokkal kéne e neki beszélni. A véres huzatért viszont nagy büntetést kapok Andytől.
- Tizennégy. – hörögte. Jé, csak 2 és fél évvel fiatalabb nálam.
Aztán arra gondoltam, hogy Handersonék jól kifogták. Nem elég, hogy Nichol meghalt, erre szellem kézről előkerül Holly, aki a halálán van éppen. Nem veszíthetik el mindkét lányukat.
Éppen ezért a gázba tapostam. A kereszteződésbe érve meg sem álltam, 100-al hajtottam a kocsik közé, akik dudálva kapták félre a kormányt, és trágár szavakat ordibáltak utánam, meg szidták az anyám. Szívesen megálltam volna, hogy beolvassak nekik, de egy sürgős esetet szállítottam a kocsi hátsó ülésén.
A karomban vittem be, elég alacsony volt ahhoz képest, hogy 14, de ez csak jól jött nekem, így is kicsit nehéz volt. Egy csapat nővérke és orvos rohant oda hozzánk hordággyal, aztán már el is vitték. Én meg leléptem, még mielőtt kérdezősködni kezdenének. A kérdés csak az lenne, hogy mégis hogyan magyaráznám meg nekik, hogyis került Holly a kertünk közepére. Csak abban reménykedtem, hogy nem áll szándékában beszélni a szellemekkel való találkozásáról.
4. Fejezet
Szerencsém volt, senki sem volt otthon, én viszont lemondtam Cee-Cee-ékel megbeszélt találkozónkat. Cee-Cee ki is faggatott, hogy mégis miért gondoltam meg magam, de nem mondhattam el neki, úgyhogy azt hazudtam, vásárolni megyek anyámékkal.
Közben pedig lázasan lapozgattam a Carmel-i telefonkönyvet Robert Handerson neve után keresve.
Meg is találtam, és kiírtam egy cetlire, majd fogtam a biciklit, és lekerekeztem az egyik bátyám bicajával a legközelebbi telefonfülkéig. Na jó, azért elég távol mentem a környékről, nehogy valaki meggyanúsítson, hogy én próbáltam megölni Holly Handersont.
Harmadik csengésre fel is vette Robert felesége, Melinda. Elég letört hangja volt.
- Melinda Handerson beszél.
- Jó napot Mrs. Handerson, maguknak van egy Holly nevű lányuk, ugye? – kérdeztem tárgyilagos hangnemben.
- Igen! – kiáltotta idegesen. – Hol van? Mi van vele?
- A központi kórházban fekszik.
- Ki maga?
- Senki, csak gondoltam szólok. – azzal leraktam. Ahogy a bicajommal megfordultam, hallottam, hogy csöng a nyilvános telefon. Gondolom, visszahívta a számot. Nem vettem már föl, hanem visszaindultam haza. Próbáltam mélyen beszélni, hogyha a rendőrség elővesz, ne ismerje fel a hangomat.
Visszasiettem a házunkhoz, fel a dombra. A fél úton toltam a biciklit, eléggé kimerítő volt az út, de sietnem kellett. Fogalmam sem volt, hogy mikor szándékoznak hazajönni anyuék vásárló körútjukról.
Második hazatérésemkor sem találtam otthon senkit, csak Maxet, a család nagy, nyáladzó kutyáját, aki elém sietett, és körbe-körbe körözött körülöttem, mintha kaját készülnék neki adni.
Aztán ahogy felértem a szobámba, lentről ajtó csapódást hallottam. Anyu kiáltott föl.
- Suzie! Megjöttünk! – aztán néhány zörej után lépteket hallottam a lépcsőn. Azonnal berohantam a fürdőbe, és vetkőzni kezdtem. Véres volt a ruhám. Nem szabad, hogy így meglássanak. Még a Landrover hátsó ülésére sem jutott időm, fogalmam sincs mit csinálok vele. Majd azt mondom, hogy valami hajléktalan beszökött a kertbe, és abban a kocsiban húzta meg magát. Talán beveszik, bár én nem venném be, az biztos.
- Suzie, hol vagy? – kérdezte anyu a szobámban állva bizonytalanul. Lefejtettem magamról a pólót, bevágtam a szennyes kosárba, és gyorsan magam köré tekertem a törölközőm.
- Szia! – ugrottam az ajtóba ragyogó mosollyal. – Sokáig tartott a vásárlás! – vigyorogtam. Anyu elmosolyodott.
- Fürödni készülsz?
- Igen… arra készültem éppen. – hazudtam továbbra is zavartalan mosollyal. Anyu gyors puszit nyomott az arcomra, majd az órájára nézett. – Fél óra múlva eszünk valamit, farkas éhesek vagyunk Andyvel. – magyarázta.
- Csatlakozhatnék? – nem mondtam neki, de szörnyen megéheztem a bicikli út után. Aztán gyorsan lefürödtem, és levonultam a lépcsőn. A telefon csörgésére teljesen megijedtem. Gyorsan felvettem, és szórakozottan beleszóltam.
- Tessék?
- Szia… Suzannah, ugye? – kérdezte egy ismeretlen férfihang. Nagyot nyeltem.
- Igen. És maga?
- Szia Suzannah, Robert Handerson vagyok. – szerintem a lelkem holtan feküdt mögöttem a padlón, mert a testem szinte meghalt. A kedves férfihang minden egyes szavától megborzongtam. Felhívott. Ráadásul tudja a nevem. Biztos, hogy kinyír.
- Andy-t keresi? – kérdeztem alig leplezett reszkető hangon.
- Igen, adnád légy szíves? – letakartam a telefon mikrofon részét, és beszóltam Andynek az étkezőbe.
- Apa, Mr. Handerson keres! – majd a fülemhez emeltem újból. – Máris jön.
- Köszönöm szépen. – mondta szomorúan. Megsajnáltam. Szegény férfi mindkét lányát elveszítheti. Ez igazságtalanság.
Már majdnem megkérdeztem, hogy, hogy van Holly, de leesett, hogy azzal elárulnám magam. Úgyhogy inkább befogtam, és átadtam Andynek.
Halló távolságban álltam meg tőle, a virágcsokrot rendezgetve az antik asztalkán az előszobában.
- Szia Robert. Hogy mi? Meglett Holly? – Andy döbbenten bámult maga elé. – Micsoda? Úristen. És jól van? – kérdezte. Kis szünet után megint megszólalt. – Jesszus. Ki tehet ilyet? Valami elmebeteg pszichopata, vagy kinek van ehhez szíve?... Jól van. Majd még beszélünk. Szia! – azzal lerakta, és felém fordult.
- Hát te? Még mindig itt téblábolsz? Miért nem eszel még? – kérdezte letörten. Vigyorogva megindultam a tálaló felé.
- Robert volt az? – kérdezte anyu, miközben az asztalra tette a tányérokat. Andy készítette a „vacsorát”, mint mindig. Anyu nem éppen mutat eredményt a főzés terén, pedig Andy szorgalmasan tanítgatja.
- Igen. Megtalálták Hollyt. Egy fiatal lány bevitte a kórházba. Holly altatva van, mert elég sok sérülése van, ráadásul sokkos állapotba került, és egyfolytában ordított, hogy hagyják békén valaki, közben pedig zokogott. Valaki elvágta a torkát, megkötözte… megverte. – döbbenten vett a tányérjára néhány pizza szeletet.
- Mióta nem találták? – kérdeztem. Andy felnézett rám.
- Már két hete eltűnt. Még írtak is róla az újságok.
Itt valami komoly gond van. – gondoltam. Két hete eltűnik Holly, aztán előkerül összeverve, félholtan, elvágott torokkal és meghal Nichol, mert valaki nagy mennyiségű altatót ad be neki. Valakik tényleg zabosak a Handerson lányokra, vagy talán az egész családra, és így próbálják megtorolni. A lényeg, hogy tényleg gyilkosságról, és gyilkossági kísérletről van szó. Holly pedig láthatta támadója arcát. Csak nem tud beszélni… de majd ha felébred.
Miután végeztem az evéssel, felmentem befejezni a házimat. Csak az én szobámban törtek össze dolgok, estek le a helyükről cuccok. Anyuéknak fel se tűnt, hogy földrengés volt, és Doki szavaival élve az epicentrum valahol a ház mellett lehetett, vagy közvetlenül a szobám alatt.
A lényeg, hogy miközben az ágyon ültem, és az irodalmat olvasgattam, megjelent Nichol. Dühös volt, nagyon dühös.
- Ezzel fogod megölni! Nem kórházba kellett volna őt vinni, ott veszélyben van! – üvöltötte torkaszakadtából. Valahonnan szerzett egy fehér inget, ami kísértetiesen hasonlított Jesse ingjére. Akkor jutott először újra az eszembe Jesse. Már reggel óta nem gondoltam rá. Úristen de szemét vagyok. Simán elfelejtem a szerelmemet!
Nichol viszont emlékeztetett rá. Ahogy észrevette, hogy az inget bámulom, vigyorogva megállt, karját összefonva a melle előtt.
- Hát igen. Ez Jesse-é. Amúgy üdvözletét küldi, jól van! – gonoszul meredtem rá.
- Kitől kellene megvédenem? – kérdeztem dühösen. Nem is Holly miatt voltam zabos, hanem Jesse miatt. Hogy egy napja színét se láttam, és Nichol meg apám sem hajlandóak csöpögtetni valami infót, hogy hol van.
A kérdésemre válaszként felszívódott. Dühös voltam rá, kimondhatatlanul dühös. Hogy mer engem itt hagyni, holott a húgáról van szó, aki még életben van, és még lehet rajta segíteni? Ha én lennék a helyében, mindent elmondanék, csak hogy segítsek rajta, vagy akár egy élőn is.
Az igazi vacsorára már nem mentem le. Bamba, Szundi és Doki hangoskodva özönlöttek föl a lépcsőn. Még a süket is megérezte volna, hogy jönnek, mert zengett lépteik alatt az egész ház. Doki bekopogott, aztán bejött. Szundival a nyomában, aki rám nézett, köszönt, aztán kómásan kihúzott a szobámból. Doki leült az ágyam szélére.
- Szia. Na, elvoltál ma nélkülünk?
- Tökéletesen. – vigyorogtam. Doki körbenézett a szobában keresve valamit, vagy valakit.
- És a szellem? Ő hol van?
- Nem tudom. – mondtam halkan. Nem akartam semmit sem mondani neki erről az egészről, ahogy Holly-ról sem. Jó, ha nyugis életet él, majd nagykorában visszakívánja gyerekéveit.
- Hogy- hogy?
- Nem tudom és kész. Te figyelj csak. Nem éreztetek valamit lent a parton?
- Mit, a földrengést? – kérdezte szórakozottan, mintha a földrengés egy koncert vagy mi lenne. – De. Állítólag az egész vidéken érezni lehetett.
- Aha. – csak ennyi tellett tőlem. Elnézve Doki leégett vörös-szeplős arcát mosolyra húzódott a szám, de igyekeztem nem bunkó lenni. – Van egy nagyon jó krémem a leégés ellen. – mondtam mosolyogva. Zavartan nézett rám.
- Szóval tényleg nagyon látszik. Brad azt mondta, hogy nem is látszik semmi. – elvigyorogtuk magunkat, aztán anya felkiáltott neki, hogy menjen le vacsorázni.
Elfeküdtem az ágyon, és megpróbáltam pihenni. Az egész nap kifárasztott elég rendesen. Már csak az a kérdés, hogyan fogom megoldani Holly rejtélyét. Még csak azt sem tudom, hogy ki akarja megölni. Vagy hogy Nicholt ki ölte meg.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
