Mediátor 6, ami a könyvből kimaradt

by Lorane

- Szóval bemutatod? – szegezte nekem a kérdést Cee Cee ebédszünetben.

  - Kit? – igyekeztem úgy tenni, mint akinek fogalma sincs, miről van szó.

  - Hát Jesse-t!

  Mediátortársaimon: Dominic atyán és veszélyesen ragaszkodó évfolyamtársamon, Paul Slateren kívül Cee Cee az egyetlen, aki tudja az igazat arról, kicsoda - pontosabban micsoda - Jesse. Nem mintha elmondtam volna neki: mert igaz, hogy ő a legjobb barátnőm, mióta 10 hónapja a kaliforniai Carmelbe költöztem – hogy anyám együtt élhessen második nagy szerelmével, újdonsült mostohaapámmal és annak három fiával – de leendő újságíróként Cee Cee elvet mindent, ami tudományosan megalapozatlan, így a természetfeletti erők és a szellemek létezését is. Legalábbis így volt egy hónappal ezelőttig, amikor szemtanúja volt – több tucat bulizó iskolatársammal együtt – ahogy Jesse péppé veri Pault. Pontosabban ők azt látták, hogy Paul átrepül a fél szobán, aztán fölkelve a levegőben csapkod, majd megpróbálja belefojtani magát a vadiúj jakuzzinkba, miközben én Jessenek kiabálok, és próbálom rávenni, hogy engedje el. Sajnos másoknak is feltűnt, hogy olyasvalakihez beszélek, aki nincs ott.

  - Suze, megígérted! – csak ne figyelmeztetne rá folyton.

  Tulajdonképpen örültem, hogy Cee Cee rájött a titkomra – tudniillik, hogy látom a kísérteteket, és az egyikbe történetesen azóta szerelmes vagyok, hogy találkoztam vele a szobámban. Végre mással is megoszthatom a problémáim egy hatvan éves papon és egy pszichopata kamaszon kívül, aki ki akart nyírni. De azok után, hogy 14 évig – két éves korom óta, amikor az első szellembe belebotlottam a lépcsőfordulón – olyan gondosan titkoltam a képességeimet, nehéz beszélni róla egy… kívülállónak. Cee Cee pedig mindent tudni, akar, folyton kérdezősködik, és találkozni szeretne Jessevel is – amit én egy őrült pillanatomban, hogy leállítsam végre a faggatózását, megígértem neki.

  - Nézd, tudod, hogy nekem sem volna szabad találkoz-nom vele. Ha Dom atya megtudná, hogy…

  - Mégis találkozol vele. És az atyának nem kell meg-tudnia semmit.

  - Hisz nem is látnád, és nem is hallanád, mit mond! - Próbáltam érveket keresni, de Cee Cee nem az, akit csak úgy le lehet rázni.

  - Majd közvetítesz.

  Fogalmam sincs, hogy hagyhattam rábeszélni magam. Az egésznek semmi értelme! A legtöbb, amit a barátnőm érzékelhetne a barátomból, az egy-egy lebegő tárgy, amit fölemel – többek közt ez a probléma teszi olyan bonyolulttá a kapcsolatunkat Jesse-vel.

  Bradnak, velem egykorú mostohatestvéremnek –akit én csak Bambának hívok - azt mondtuk, Cee Cee tanulni jönne át hozzánk. Mióta a bátyja, Jake – alias Szundi- egyetemre ment, ő fuvaroz engem és Dokit a suliba meg vissza. Morgott egyet, mert utál nekem szívességet tenni azóta, hogy „hazavágtam a partiját”, de végül is betessékelte Cee Cee-t is a kocsiba.

  - Biztos vagy benne? – tettem egy utolsó kísérletet, miközben kinyitottam a szobám ajtaját Cee Cee előtt, akinek sürgető pillantása azonban egyértelmű választ adott.

  Mikor beléptünk, a kísértet az ablakpárkányon ült, és olvasott, de amint meglátta, hogy nem vagyok egyedül, dematerializálódott. Jesse, Dominic atya, az igazgatóm tanácsára egy hónappal ezelőtt átköltözött az iskolánk, a Junipero Serra Missziós Iskola rendházába. Az idős pap sosem nézte jó szemmel, hogy egy magamfajta kamaszlány egy 150 éve halott ifjú spanyol földesúrral osztja meg a szobáját. És a köztünk kialakuló, valljuk be, tényleg nem egészen kóser kapcsolatot látva azt javasolta, mindkettőnk érdekében jobb lenne, ha nem találkoznánk többé kettesben. Mivel a rendház környékén és a suliban az atya rajtakaphat minket, Jesse időnként titokban ellóg, és meglátogat a szobámban.

  - Ne, Jesse, gyere vissza!

  Újra megjelent, és kérdőn Cee Cee-re, majd rám nézett.

  - Semmi baj, tud rólad.

  Egy lépéssel közelebb jött.

  - Querrida, - jóleső borzongás futott végig a hátamon erre a szóra. – Hogy érted azt, hogy tud rólam?

  Elpirultam, mert rájöttem, hogy valójában azt kérdezi: mit tud róla a barátnőm. A megfelelő válaszon törtem a fejem, mikor Cee Cee hirtelen megszólalt mellettem:

  - Heló, Cee Cee Webb vagyok, örülök, hogy végre találkozunk - és kinyújtotta a jobb kezét.

  Én éppúgy ledöbbentem, mint Jesse.

  - Ő lát engem, Susannah?

  - Ne-em – mondtam, halvány bizonytalansággal a han-gomban, és rábámultam Cee Cee-re.

  - Valami rosszat csináltam? – kérdezte ijedten – Jesse-nek köszöntem, nem? Azt hittem, itt áll előtted. Vagy a kézfogás a 19. században rosszat jelentett?

  Meglepett, hogy ez a lány menyire feltalálta magát ebben a bizarr szituációban. Ő, aki nemrég még a legkevésbé sem hitt a kísértetekben, most itt áll szemben eggyel, és még az udvariassági szabályokat is betartva vaktában kezet nyújt a levegőnek, mintha mi sem volna természetesebb.

  - Dehogy, izé, minden rendben – feleltem, mire a zavarból magamhoz tértem. – Jesse, ő itt a barátnőm, Cee Cee. Szeretett volna…ööö...találkozni veled.

  Fekete szemei még mindig kicsit gyanakvóan csillogtak.

  - Nem, nem lát, és nem is hall téged, csak….

  - Gondoltam, Suze közvetíthet – Cee Cee határozottsága megint megmentett.

  Jesse elmosolyodott.

  - Rendben, querrida. Mond meg a hölgynek, hogy én is üdvözlöm őt.

  - Üdvözöl – mondtam, és végre sikerült ismét magabiztosságom vinnem a szavaimba.

  - Na és mit mesélt rólam Susannah?

  Megint elpirultam.

  Jesse ugyanazzal az incselkedő arckifejezéssel nézett rám, amit az első találkozásunkkor láttam rajta.

  Átadtam az üzenetet, abban reménykedve, hogy a legjobb barátnőm nem fog kiszolgáltatni.

  Szerencsére Cee Cee tényleg nem kezdett bele az érzelmeim részletezésébe.