Az első randi

Írta:Lea

Hát csak hogy tudd, egyszerűen csodálatos volt. Úgy értem, hogy az a csók. Talán a világ legjobb csókja. Na, most meg itt állok a szekrényem előtt egy szál semmiben. Na jó, egy törölközőben és fél órája próbálom eldönteni, hogy mit vegyek fel. Aki még nem jött volna rá, annak elárulom, hogy még mindig nem tudom. Jesse itt van értem egy óra múlva és nekem még fel kell öltöznöm, megvacsorázni és egy kis smink sem ártana, hogy a hajszárításról már ne is beszéljünk!. Hogy minek vacsorázom? Nos, abból az egyszerű indokból, hogy Jesse még mindig halott, tehát nyilvános helyen való randi kizárva. Tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy hova megyünk. Jesse nem mutatott rá hajlandóságot, hogy elárulja. Azt mondta, hogy meglepetés. Nekem az is épp elég meglepetés lesz, ha kijutok a házból a nélkül, hogy bárki észrevenne, mert anya, természetesen, nem tud semmit erről az egész randi ügyről. Még Jesseről sem. Dom atya szerint el kéne neki mondanom a képességemet. Már nem Jessenek, hanem anyának. Vagy legalább Jesset. De képtelen vagyok rá. Én már csak arra vagyok ítélve, hogy titkoljam a kapcsolatomat vele egészen életem végéig. Ha meghalok, akkor már elmondhatom az egész világnak, hogy ki ő. Csak akkor már senki sem hallana, csak a többi szellem, de nekik már most is elmondhatom. Na de vissza a jelenbe: még mindig itt rostokolok a szekrény előtt és fogalmam sincs, hogy mit fogok felvenni. Gyerünk Suze! Nem olyan bonyolult! Csak egy egyszerű ruha! Hah, könnyű azt mondani! Végül fél órával később egy narancssárga, hátul levágott ruhában, megszárított hajjal és kész sminkkel végre kész vagyok. Még jó, hogy itt ilyen meleg van, mert különben szétfagynék. Még a ruhára felvettem egy teljesen átlátszó kardigánszerűséget és lementem vacsorázni. Pontosabban beszáguldottam a konyhába, összedobtam magamnak egy szendvicset, gyorsan megettem és már az ajtón mentem kifele, amikor lépteket hallottam magam mögött. A francba! Tudtam, hogy nem úszom meg a házból való kijutást. Mikor megfordultam, láttam, hogy Jake (huh? Mióta hívom én őt Jake-nek? Na mindegy, most van fontosabb dolgom is) jön le és most egyáltalán nem tűnik álmosnak:

-Te hova a francba készülsz!? Remélem, nem valami bandába!

-Hányszor kell még neked elmondanom, hogy nem vagyok bandatag!? –komolyan mondom, ezt sosem képes megérteni már nem egyszer mondtam el neki, de sosem érti meg!

-És ezt higgyem is el? Egy órája azt mondtad, hogy lefekszel, mert rosszul érzed magad és megkértél, hogy ne zavarjunk. Erre mit látok? Egy órával később lopakodsz el itthonról. Mégis mit kéne hinnem?

-Nos, nem mintha rád tartozna, de Cee-Cee-vel megyek moziba. –ez meleg helyzet volt. Csak fel ne hívja, mert akkor végem. Ja, és el ne felejtsek szólni Cee-Cee-nek, hogy elméletileg ma együtt voltunk. Majd neki is mondok valamit, hogy hol voltam…

-Tudod, mit felőlem azt csinálsz, amit akarsz, de ha apáék hazajöttek, akkor elmondom nekik, hogy mit csináltál.

-És mit csináltam!? Kimentem a házból nyolc óra után Cee-Cee-vel? Ugye csak ugratsz. Ez nem fogja őket zavarni, higgy nekem. –uramistenuramistenuramisten, csak el ne mondja nekik! Még nem említettem, hogy anya nincs itthon!? Andy-vel nászútra mentek, mert eddig nem volt rá idejük előbb a ház, aztán a költözködés meg ilyenek. Most végre ráérnek.

-Nem hiszem, hogy…

-Viszlát, nem tudom, mikor jövök, ne fáraszd magad, nem szükséges megvárnod. -azzal kimentem az ajtón. Még hallottam, hogy morog valamit, de nem mentem vissza, hogy megtudjam, mi is az a valami (mint később kiderült, nem ártott volna), hanem egyenesen mentem le az utcán egésze a sarokig. Azt beszéltem meg Jesse-vel, hogy az első kanyarnál találkozunk, mert oda már nem lehet lelátni a házból. Persze senki nem látna semmit, csak engem, ahogy a levegővel beszélek…Tehát ez így épp elég gáz lenne. Már szinte rohantam, mert Jake miatt késésben voltam. Annyira siettem, hogy majdnem elszáguldottam az első kanyar mellett, de egy kéz hirtelen kinyúlt és berántott az utcára. Először annyira megijedtem, mert nem voltam vele tisztában, hogy most mi is történik, hogy majdnem sikítani kezdtem. Ezt viszont az az alak is észrevette, aki elkapott, így befogta a számat az egyik kezével, a másikkal pedig a kezemet fogta le, mert éppen ütni akartam. Csak most, hogy ilyen közel voltam hozzá néztem meg jobban és állapítottam meg, hogy az előbb majdnem gyomorszájon vágtam a barátomat… Hah, de jól esik azt mondani, hogy barátom!

-Jesse… -motyogtam a kezei alatt, amiből ő csak valami olyasmit érthetett, hogy bebbi, de valószínűleg észrevette, hogy végre tisztában vagyok azzal, hogy ki is ő, mert enyhült s szorítása, de azért nem engedett el teljesen, amire csak annyit tudok mondani, hogy jupé! Aztán megszólalt azon a lágy hangján, amit csak olyan ritkán hallok tőle:

-Suzannah… - de nem hagytam, hogy befejezze a mondatát, mert ég közelebb húzódtam hozzá  és felnéztem rá, ő meg le rám…És aztán, aztán… valószínűleg észrevette, hogy milyen közel vagyok hozzá, vagy azt, hogy a ruhám hátul teljesen levágott, mindegy, valamelyiket a kettő közül és akkor elengedett. Na, micsoda hangulatromboló!

-Nombre de Dios, Suzannah, nem találtál olyan ruhát, ami nincs ennyire levágva!? –tehát a ruhát vette észre… Na szép, mondhatom!

-Se szia, se viszlát, még egy fapapucs sem!? Neked nem jár más a fejedben csak az, hogy milyen a ruhám? Ha nem tetszik, akkor haza is mehetek… -azzal hátat fordítottam neki és elindultam vissza a ház felé. Viszont még két lépést sem tettem és máris két kezet éreztem a derekamon, amint megfordít, aztán Jesse-t láttam, amint lenéz rám, elmosolyodik, lehajol, annyira, hogy az arca már csak pár centire van az enyémtől, én azon csodálkozom, hogy a szívem nem ugrik ki egyenesen a helyéről, Jesse pedig a helyett, hogy megcsókolna, megkérdezi:

-Akkor mehetünk?

-Menni? Hova? Nekem itt is nagyon jó…

-Querida, itt, az utca közepén? Na menjünk.

-Tényleg, ha már itt tartunk, akkor nem mondtad meg, hogy hova viszel…

-Meglepetés. Majd meglátod.

-Nem szeretem a meglepetéseket. Addig egy lépést sem teszek, amíg meg nem mondod, hogy hova megyünk!

-Querida… -a fenébe, már megint ez a szó, honnan a fenéből tudja, hogy ez a gyengém?  Tényleg meg kéne tudnom, hogy mit jelent.

-Rendben van, menjünk. –adtam meg magam egy sóhaj kíséretében, ám ekkor Jesse előszedte a zsebéből a Maria féle zsebkendőt és a kezével mutatta, hogy forduljak meg. –Mit akarsz azzal? –kérdeztem egy kissé gyanakodva.

-Ha azt mondanám, hogy csukd be a szemed, akkor leskelődnél, így egyszerűbb.

-Jesse…!

-Ne mondd, hogy nem.

-Márpedig nem. Mit gondolsz, hogy nézne ki, ha az utcán egy bekötött szemű, kiöltözött, 16 éves lány, aki mellesleg magában beszél sétálgat, nem gondolod?

-Rendben. Akkor miután kiértünk a városból bekötöm.

-Ki? A városból? Hova akarsz te engem elcipelni?

-Megmondtam, meglepetés, így is többet árultam el, mint szerettem volna. –azzal saját magához egyáltalán nem jellemző modorban –itt hozzá kell tennem, hogy nem zavaró, csak tőle nem megszokott módon, nem mintha valahogy is megszoktam volna tőle, ugyanis még sosem tett ilyet- megfogta a kezemet és elindultunk visszafelé a ház felé.

-Ezért kellett lejönnöm eddig? Hogy aztán visszavigyél a házba?

-Nem vissza a házba, csak arra.

Végülis igazat mondott. Elindultunk a ház felé, de úgy öt perc után lefordultunk a hegyek felé, amit egy elég nagy erdő övezett, tehát még nem jutottam el addig, hogy átmenjek rajta. Tulajdonképpen meg sem közelítettem, mert állítólag nagyon önnyű benne eltévedni. Márpedig Jesse pont arrafelé vette az irányt.

-Te arra akarsz bemenni? –kérdeztem megdöbbenve.

-Majd megtudod. Most pedig fordulj meg. Már nem sok esély van rá, hogy bárki meglásson

-Jesse, muszáj ezt? – ő csak mosolygott és bólintott, én meg megadtam magam és hagytam, hogy bekösse a szemem. Én igazán értékelem a szándékot, de nem bántam volna, ha nem akar keresztülhurcolni az erdőn. Vagy legalább ne kötötte volna be a szememet… Legalábbis ezt gondoltam egészen addig, amíg újra meg nem fogta a kezemet, hogy el ne essek és úgy vezetett. Miközben mentünk, teljesen elvesztettem az időérzékemet, nem tudtam eldönteni, hogy csak tíz perce gyalogolunk vagy már egy órája. Jesse nem szólalt meg és én sem voltam éppen beszédes. Ezt értsd úgy, hogy meg se mukkantam egész úton. Aztán hirtelen éreztem, hogy Jesse megáll. Mi történt? Talán végre megérkeztünk? Éreztem, hogy Jesse leültet egy lapos valamire és azt is, hogy mellémül. Vártam, hogy végre leveszi a kötést, de nem történt semmi, így rávettem magam, hogy megszólaljak, ami furi volt ez a sok hallgatás után:

-Végre levehetem ezt a kendőt a… -szememről, akartam kérdezni, és azért csak akartam, mert hirtelen éreztem, hogy Jesse, mintha kitalálta volna a gondolataimat, leveszi a kendőt a szememről és mire felfogtam, hogy mit látok, teljesen elakadt a lélegzetem. Fogalmam sem volt. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, vagy hogy egyáltalán mi ez a hely. De egy biztos. Ennél gyönyörűbb helyen még soha az életem ben nem voltam. Telihold volt, mögöttünk az erdő minden mást elzárt, innen már nem lehetett látni Carmelt, de én nem is azt akartam látni. Mikor előre néztem, hegyeket láttam. Valószínűleg ugyanazokat, amiket a a konyhánk ablakából lehet látni. Valamelyik hegyből egy hegyi patak folyt le, ami egy gyönyörű tóba futott. Nem vagyok egy olyan ember, akit a természet annyira lenyűgöz, de ez elképesztő volt. Ahogy a hold fénye megtört a víztükör felszínén… Egyszerűen leírhatatlan. Nem hiszem, hogy valaha láttam, vagy látni fogok ehhez foghatót.

-Susannah, jól vagy? –hallottam meg Jesse hangját a hátam mögül. Te jó, ég! Róla teljesen megfeledkeztem, de még mindig teljesen le voltam döbbenve, tehát csak bólintottam. Mikor visszanyertem a hangom, ami úgy két perc után be is következet, akkor végre megszólaltam:

-Jesse, ez gyönyörű. Honnan tudtad, hogy ez itt van? Még senkit nem hallottam erről a helyről beszélni.

-Tudod querida, kevesen is ismerik ezt a helyet, mert nagyon eldugott.

-Ez gyönyörű. –egy kicsit gáz, tudom, hogy csak erről tudok beszélni, de még mindig a sokk hatása alatt vagyok. Ráadásul, nem szükséges bizonygatnom, hogy a randizás területén sincs sok tapasztalatom, ráadásul zavarban is voltam, mert ekkortájt kezdtem rádöbbeni, hogy most Jesse-vel randizom. Nem akárkivel. Jesse-vel, akit azóta ismerek, hogy ideköltöztem, aki szinte mindent tud rólam, azzal, aki már számtalanszor megmentette az életemet, nem mintha neki annyira sok vesztenivalója lett volna, de azért mégis… Azzal az emberrel, aki annyira kedves, néha idegesítő, ráadásul az sem elhanyagolható, hogy kimondhatatlanul jól néz ki. Két apró gond van vele, bár a második csak néha nevezhető gondnak: ez egyik az, hogy halott, a másik pedig az, hogy beleszerettem. Tudom, tudom. A szerelem nagy szó, de azt hiszem, hogy tényleg beleszerettem. Persze ezt neki nem mondtam el. Talán nem is fogom. Még mindig nem tudom, hogy ő mit érez irántam. Most biztos azt gondolod, hogy teljesen dilis vagyok, hiszen elhozott randizni meg minden, csak érez valamit irántad, gondolhatod. De nála sosem lehet tudni. Félek tőle, hogy ha megmondom neki, akkor azt fogja mondani, hogy nem kellek neki.

-Susannah… Susannah…!

-Mivan!? Ja, csak elgondolkodtam. –Jesse, mint így utólag észrevettem, már vagy 5 perce szólongatott. Na, szép barátnő vagyok. Ahányszor ma elgondolkodtam… Ráadásul az első randink kellős közepén!

-Ma nagyon el vagy varázsolva.- mondta.

-Tudom, de nem tehetek róla. Olyan gyönyörű ez a hely. Meg minden. –mondtam, Jesse meg csak mosolygott. Egy időre csend telepedett ránk, láttam, hogy Jesse a gondolataiba merül. Arra gondoltam, hogy mi van, ha csak úgy gondol rám, mintha a húga lennék. Ugyan, már, hiszen a húgait nem csókolja meg úgy az ember, mint ahogy azt velem tette. Az nem lehet. De könyörgöm, hiszen mégis csak 150 évvel ezelőtt élt! Ki tudja, lehet, hogy akkor ezt csinálták az emberek a húgaikkal és… várjunk csak! Miért nem kérdezem meg tőle. Nem azt, hogy lesmárolta-e a húgait! Még nem tudok róla semmit. Lehet, hogy most rá bírom venni, hogy meséljen valamit. Végülis egy próbát megér…

-Jesse, mesélj nekem az életedről. –mikor meghallotta a hangomat meg a kérdésemet, úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, így gyorsan befejeztem a mondatot –úgy értem, hogy te szinte mindent tudsz rólam, én viszont szinte semmit rólad, azt a keveset is csak azért, mert kutattam utánad.

-Susannah, muszáj ezt most?

-Sosem mondtál magadról semmit. Olyan baj az, ha szeretnék pár dolgot tudni arról a férfiről, akit…- szeretek. Akartam mondani, de végülis nem fejeztem be a mondatot.

-Akit mi…? –kérdezte tőlem.

-Akit… akit… akit hagyok, hogy a szobámban éljen. –fejeztem be a megkezdett mondatot, és meg mertem volna esküdni, hogy reményt láttam Jesse szemében, ami azonnal eltűnt, amint befejeztem a mondatot. –Kérlek, kérleltem tovább, mond valamit, bármit…

-Susannah… - rámnézett és valószínűleg látta, hogy nem fogom feladni, tehát inkább megadta magát legnagyobb gyönyörűségemre.- Tehát mit szeretnél hallani?

-Bármit, amit hajlandó vagy elárulni.

-Egyezzünk meg valamiben, most mesélek egy kicsit, te pedig válaszolsz egy kérdésemre. De őszintén. Rendben?

Ezen el kellett gondolkodnom. Ugyan mit akarhat kérdezni? Hát végülis semmi olyat nem kérdezne, ami egy kicsit is ,,máshogy” hatna. Ahhoz túl, hogy is mondjam, 19. századi.

-Rendben.- adtam meg magam végül. Aztán Jesse legalább háromnegyed órán keresztül beszélt. Elmondta, hogy volt 5 húga, persze ezt eddig is tudtam, meg azt, hogy az apja nagyon szigorú ember volt, az édesanyját viszont nagyon rendes asszonynak írta le (aki mellesleg angol volt, ő tanította meg Jesse-t is angolul), miközben beszélt, egyre biztosabb voltam benne, hogy szerelmes vagyok. Hogy is ne szerethetnék bele egy ilyen emberbe? Egyértelmű volt a szavaiból, hogy mindennél jobban szerette a húgait meg az édesanyját, hallani lehetett a hangjából, hogy jobban szerette őket, mint bárki mást a világon, s közben azt kívántam, hogy bárcsak engem is annyira szeretne, mint őket. Hallgattam, ahogy elmondta, hogy hogyan tanította meg a húgait lovagolni, meg ilyenek. Közben az apja elvárta tőle, hogy ő is segítsen irányítani a ranch-ot, meg segítsen az apjának a pénzügyekben stb. Aztán elmesélte, hogy amikor 19 éves lett, akkor született meg a legkisebb húga. Az apja is ekkortájt halt meg, így Jesse-re hárult, hogy irányítsa a ranch-ot. Az apja végrendeletében, mikor felolvasták, az állt, hogy Jesse-nek, a két apa régi megegyezése szerint el kell vennie Maria de Silva-t, az unokahúgát. Jesse, mint mondja, akkortájt nagyon vak volt, nem is tiltakozott a végrendelet ellen, még ha akart is volna, akkor sem tehette volna. Maria akkoriban az egyik leggyönyörűbb nő volt, s Jesse azt hitte, hogy szereti őt, már Jesse Maria-t. Azt hitte, hogy az szerelme, amint iránta érez, de miközben a leveleit olvasta, kezdett rádöbbeni, hogy nem ismeri ezt a nőt. Ahha, most értünk el ahhoz a részhez, amit már nekem is sikerült kiszednem belőle. Tehát, az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor Jesse fülébe jutott, hogy Maria Diego-val ,,kavar”. Persze Jesse nem ezt a kifejezést használta. Ekkor már mindössze három napra volt az esküvő, de Jesse úgy döntött, hogy fölbontja az eljegyzést. Elindult a családi birtokról, ám valahogy a terve Maria fülébe is eljutott, tehát elküldte Diego-t, hogy ölje meg. Jesse persze nem számított ilyen lépésre, tehát teljesen váratlanul érte. Valahol itt kezdett el könnybelábadni a szemem, de szerencsére Jesse nem nézett rám, mert elmerült a beszédben. Aztán még elmesélte, hogy szellemként mindig ott volt a testvéreivel, egyszer-kétszer meg is mentette őket, ott volt akkor is, amikor meghaltak. Aztán jött még 150 év, és végül eljutott odáig, amikor is találkoztunk. Aztán hirtelen rámnézett, nekem pedig nem volt időm letörölni a könnyeimet, de végülis nem is baj, mert Jesse a kezébe fogta az arcom, letörölte a könnyeimet és magához ölelt. Hm, lehet, hogy többet kéne sírnom?

-Sajnálom, querida. Nem akartalak elszomorítani. –mondta ő azon a lágy hangján, amit annyira imádok.

-Nem… nem… nem arról van szó…csak… -szipogtam.

-Figyelj, querida, én már ehhez hozzászoktam és nem kell, hogy te e miatt kiborulj. Ha ez volt számomra megírva, akkor ez volt. Én már beletörődtem.

-De…

-Semmi de. Most pedig én jövök. Megígérted, hogy válaszolsz nekem… -a francba, azt hittem, hogy elfelejtette.

-Rendben, mi lenne az a kérdés? Ne kímélj!

-Tudod, én…én… azt akartam kérdezni, vagyis inkább kérni, hogy nem rég találkoztam egy régi barátommal, akinek segítség kéne és tudnál neki segíteni?

-Mi!? –csak ennyi tellett tőlem. Még mindig a kövön ültem, ahová először leültetett, de most majdnem leestem róla. -Hogy mi!? –megint csak ennyi jött ki a számon. Ezt akarta kérdezni!? Komolyan mondom, először majdnem felpofoztam. Hogy a fenébe képes ilyet kérdezni? A helyett, hogy megkérdezné, mint egy rendes, normális pasi, hogy járnék-e vele, vagy netalántán szerelmes vagyok-e belé. Nem, őneki azt kell megkérdeznie, hogy hajlandó vagyok-e a segíteni valami barátjának. Naná, felrugdosom a szellem hátsóját egyenesen a mennybe, vagy a pokolba, ha jobban tetszik. Abban a pillanatban még az sem érdekelt, hogy az a bizonyos barátja esetleg többet is elárulhatna Jesse-ről. Már végképp ki voltam borulva. Nem elég, hogy elméletileg ez egy randi lenne, ahol az emberek esetleg egymáshoz is érnek, netalántán elcsattan egy, vagy több csók. De nem! Nem, ha Jesse-vel randizol. Mert ő vigyáz az erkölcseimre meg mit tudom én még mire. Ah, kellett nekem beleszeretni egy 19. századi emberbe. Nem, nekem nem volt elég jó egy élő, 21. századi ember. Nekem pont egy ilyen vigyázzunk az erkölcsökre házasság előtt semmi csók (lassan már tényleg azt hiszem, hogy Jesse ezt akarja. Már a semmi csók témát. Nem a házasságot.) pasi kellett nekem, aki ráadásul halott is. Na, azt hiszem, hogy itt telt be a pohár. Felpattantam és elrohantam. Még hallottam, ahogy Jesse kiabál utánam valamit, de nem zavart. Már csak haza akartam jutni. Na persze ez egy erdő volt az istenért! Egy olyan erdő, ahová még soha életemben nem tettem be a lábamat. Naná, hogy eltévedtem. Ilyen szerencsétlen is csak né lehetek! Vagy egy óra bolyongás után végre kitaláltam. Nem volt messze a házunk, tehát elindultam felé. Mikor be akartam jutni az ajtón, akkor vettem észre, hogy bizony be van zárva. Na, valamikor ekkor jöttem rá, hogy Jake azt kiabálta utánam, mikor elmentem, hogy ő bizony nem fog visszaengedni a házba a huligán barátaimmal. Remek, gondoltam magamban. Most mászhatok fel a szobám előtti fán ruhában. Ráadásul egy igen drága ruhába. Na mindegy, mit volt mit tenni, elkezdtem felmászni, már éppen elértem volna a felső ágat, amikor derengést vettem észre magam fölött, felnéztem, és mikor megláttam Jesse-t a fejem fölött, majdnem leestem a fáról. Még szerencse, hogy időben megfogta a kezem és felhúzott, mert különben megint abban a gödörben végeztem volna, ami Jesse ,,sírja” volt és amibe egyszer a ,,drága” Maria kisasszony belelökött. Mikor végül a szobámban voltam és láttam, hogy Jesse még mindig ott van, akkor beviharzottam a fürdőszobába s magamra vágtam az ajtót. Persze tudtam, hogy ez nem segít szellemek ellen, de Jesse-t ismerve, és mostanra már azért egész jól ismertem, nem fog bejönni ide. Ekkor halk kopogtatást hallottam az ajtón:

-Suzannah, gyere ki, beszélnünk kell. –hallottam Jesse hangját.

-Most nem lehet, zuhanyozom. -kiáltottam vissza. Persze hazudtam, de ő ezt nem tudhatta. Legalábbis ezt gondoltam.

-Suzannah, tudom, hogy nem zuhanyzol, mert nem folyik a víz. – a francba, gondoltam.

-Akkor sem jöhetsz be, mert…mert…mert öltözöm. –nyögtem ki végül, ami szintén nem volt igaz.

-Légy szíves hagyd abba a játékot, Suzannah. Itt vannak kint a ruháid. Gyere ki kérlek. Beszédem van veled.

-Jövök már, jövök. –mondtam kissé morcosan, miközben kinyitottam az ajtót. –Mondd, mit akarsz

-Csak bocsánatot szeretnék kérni. Tudod az erdőben történtekért. –jól csinálja a srác. Máris megint felhúzott. Épp szólásra nyitottam a számat, mikor Jesse odalépett hozzám és a kezét a számra tette ezzel jelezve, hogy még nem végzett. Ezzel az akcióval egy csapásra sikerült teljesen kiütnie. Mikor erre ő is rájött, akkor folytatta, amit elkezdett.

-Igazából tényleg van ez a régi ismerősöm, most akadt valami gondja, azért jött vissza és tényleg a segítségedet szerettem volna kérni, de nem csak ezt akartam mondani. Hallhattad volna, ha nem rohansz el, hogy azt akartam mondani, hogy…- már nagyon, de nagyon közel volt, csak néhány centire volt tőlem az arca. Még mindig a számon volt a keze, de most leengedte, átkarolta a derekamat és… és berontott Doki a szobámba.

-Suze, hol voltál, Jake azt mondta, hogy… te meg mit csinálsz?  –hopsz, most vettem észre, hogy nem csak Jesse keze volt a derekam körül, hanem az enyém is az ő nyaka körül. Ez Dokinak egy kicsit nagyon furcsa lehetett, tekintve, hogy ő nem láthatta Jesse-t. Mikor erre ő is rájött, már Jesse, akkor azonnal elengedett, ahogy én is őt, bár ez már nem változtatott a helyzeten, Doki meglátott minket. Pontosabban csak engem, mert ugyebár Jesse-t nem láthatta.