Meg Cabot: A mediátor 5. – Veszélyes háromszög

Fordította: Szabó Mária

A nevem Susannah Simon, és mediátor vagyok, aki kapcsolatot teremt az élők és a halottak között. Emiatt azonban nem mindig élhetek úgy, mint egy normális tizenhat éves lány. Itt van például Jesse, ez a 19. századi szívtipró, aki többnyire az én szobámban tanyázik. De itt van ez a másik srác: aki annál elevenebb, és ugyanazzal az képességgel rendelkezik, mint én. Én Jesset akarom meghódítani, ez a másik pedig engem. Az a baj, hogy ő azt is tudja, hogyan szabadulhat meg a vetélytársától: ha végleg a másvilágra juttatja. Úgyhogy szerintem nyugodtan leszögezhetjük: üldözött vagyok. Azt viszont sose gondoltam volna, hogy nem egy halott lesz az üldözőm.

A könyv első oldala:

Rohanok. Rohanás közben a köd mintha a lábamhoz tapadna. Kétoldalt egybemosódnak az ajtók. Tudom, hogy semmi értelme egyet is kinyitni: semmi sincs mögöttük, ami segítségemre lehetne. Ki kell jutnom innen, de nem tudok, mert a folyosó egyre hosszabb, s a vége belevész a sötétségbe, melyet alig enyhit a sűrű, fehér köd. Jesse rohan mellettem, és fogja a kezemet. Nem tudom eldönteni, hogy az ujjainak melege vagy a bíztató mosolya űzi-e el a félelmemet; egyszerre biztos vagyok benne, hogy minden jóra fordul. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy Jesse éppúgy nem ismeri a kivezető utat, mint én. És már az se tudja elűzni a gyomromból ismét feltörő páni félelmet, hogy szorosan fogja a kezemet. Várjunk csak! Mintha valaki jönne felénk! Egy nyúlánk figura töri át magát a ködön. Veszett szívdobogásom – a zihálásomon kívül ez az egyetlen nesz ezen a kihalt folyosón – egy kicsit lelassul. Talán itt a segítség! De amikor a köd szétválik, és ráismerek a felénk tartó alakra, a szívem még kétségbeesettebb vágtába kezd. Mert tudom, hogy õ aztán nem fog segíteni. A kisujját se mozdítja meg értünk. Inkább kinevet. Egyszer csak megint egyedül vagyok, s a lábam alól eltűnik a padló. Az ajtóknak is nyoma vész, s egy mélységes mély szakadék peremén állok, amelynek nem látom az alját. Körülöttem ismét kavarogni kezd a köd, lefolyik a szakadékba, és magával akar rántani. Hátrakapom a karom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, és kétségbeesetten keresek valamit, amiben megkapaszkodhatnék. De nincs mibe kapaszkodni. A következő pillanatban egy láthatatlan kéz nagyot taszít rajtam. Lezuhanok.