Kitiara POV

Lassan tudatára ébredtem annak, hogy elszóltam magamat.

-Öhh… -szakadt ki belőlem alig halhatóan. De tovább már nem fojtattam.

-Kitiara. –Suze furcsa hangon beszélt. –Hogy érted azt, hogy…

-…20 éves vagy? –Reana hevesen átvette tőle a szót. Felváltva néztem hol az egyikükre, hol a másikukra. Reménykedtem, hogy legalább az egyikük felhagy ezzel a válaszra kényszerítő pillantással. De nem. Most mondjak el mindent, vagy inkább hallgassak? Nem. Hallgatni már nem igen hallgathatok. De akkor mennyit mondhatok el nekik? Talán az lenne a legtisztább, ha kidobnám őket a házból. Nem ez sem jó. Az emeleten vagyunk, mire letuszkolom őket addigra már ellen is tudnak majd állni.

-Kitiara! –Reana szokatlanul mély, és fenyegető hangsúllyal mondta ki a nevemet. Na jó, elmondom nekik. De csupán csak nagyon összeszűkítve. Nem mintha azokkal a ronda pillantásokkal győztek volna meg. Nem. Csak túl akartam lenni ezen az egészen. Tökéletesen tönkre tették a napomat. Ez nem lehet igaz!

- Mint elmondtam nektek, fél szellem vagyok. Így, habár élő testem van, a szellemektől is… örököltem pár tulajdonságot. –mikor megláttam azt, ahogy néznek rám, megforgattam a szemeimet, és megpróbáltam elmagyarázni. - A kísértetek nem öregszenek. Gondolom – remélem – ezzel mindketten tisztában vagytok. –enyhe él bujkált a hangomban. Láttam, hogy Suzannah dühösen feleselésre nyitja a száját, de Reana lepisszegi. Még vártam egy kicsit, csak, hogy nem akar e mégis mondani valamit nekem, de nem. Csak nézett rám gyilkos szemekkel.

-Én nem vagyok teljes szellem, ezért öregszem. Csak épp kicsit lassabban, mint a normális halandók. Viszont… a szellemem, illetve a lelkem gyorsabban fejlődik. Érettebb vagyok a koromnál. Sokkal. –nem tudom mennyire, értették meg. De az biztos, hogy egy ideig még csodálkozva néztek rám, míg nem Reana lassan bólintott.

-Ah-ha. –mondja, miközben Suzannah-t keresi tekintetével. Őt ez nem érdekelte.

- És még más tulajdonságokat is… örököltél? –faggatózott tovább, természetellenesen vékony hangon. Már nagyon elegem volt. Lassan odafordítottam a fejemet, és (közben nagy késztetést éreztem arra, hogy az arcába röhögve közöljem vele, képes lennék azt a fotelt az arcába vágni, anélkül, hogy megmozdulnék) Reana aki látta, hogy mennyire nincs ínyemre ez a téma gyors visszavonulót fújt.

- Semmi… nem érdekes…

-Ha nincs más kérdésetek, –szólaltam meg hűvösen, olyan hangsúllyal, akár egy fenyegetőző gyilkos –akár ejthetnénk is a témát.

-Még egy utolsó kérdés. –szólt ekkor közbe Suze. Mi a fenét akarnak még? - Az előbb nem sikerült befejezned a történetedet, mert félbeszakítottak minket. Én –itt eléggé erős volt a hangsúly - kíváncsi vagyok a folytatásra. –eközben félre pillantott Reanára, aki egyetértően bólintott. Bár, nem kerülte el a figyelmemet, kissé félve is. Biztos észre vette az elsötétülő tekintetemet. Nem állt szándékomba ezt a témát tovább firtatni. Eszem ágában sem volt még többet elárulni Daniel iránti érzéseimből. Azt meg főleg nem, hogy véletlen az is kicsússzon a számon, hogy mennyire tönkre tették a jól induló napomat.

-Milyen történetemet? –adtam az ártatlant.

- Hogy hogyan ismerted meg Daniel-t. –segítet ki Suzannah nyájasan. Legszívesebben, kitéptem volna a haját. De nem… Nyugi, nem veszítheted el a maradék méltóságodat is.

Gyilkos tekintettel néztem rájuk. Reana láthatóan tartott is tőlem, Suzannah viszont csak várakozásteljesen mosolygott rám. Ekkor rezgésre lettem figyelmes. Hm… Reana elmaradhatatlan kézitáskájából jön. Furcsa. Hallja ő is, hogy szól a telefonja, mégsem veszi ki.

- Úgy veszem észre, keresnek telefonon. –mondtam enyhe fölénnyel a hangomba. Ma nekem volt szerencsém. Ezt akartam üzenni Suzannah-nak. Suzannah tudta, hogy veszített. Most. De mi lesz később? Mindenesetre szegény Reana nagyon gyilkos pillantást kapott a a szemei közé, az már biztos. Ennek hatására lassan, kiemeli a táskájából a mobilját, látható félelemmel. Pár pillanatig nyomkod rajta, majd elsápad, és reszketni kezd.

-Reana, mi a… -kezdi Suze, de elhallgat, mert Reana kiejti a kezéből a telefont. Ritka az az érzés, ami akkor körülölelt engem. Sokan talán el sem hinnék, hogy van ilyen hangulat is az én érzelemvilágomban. Megláttam a rettegést Reana szemeibe. Tudtam, el tudtam képzelni, hogy mit érezhet. Hiszen én is ilyen leszek, mikor egy férfi közel kerül hozzám. Még akkor is, mikor az a valaki Daniel. Mélyen Reana szemeibe néztem, aki megértette, hogy átérzem a helyzetét. Nagyon ritka ez velem. Reana is meglepődött, de nagyon hálás volt érte. Felfogta, hogy aki kérdezősködni dog, az inkább Suzannah lesz. Bár ez nem csak együtt érző tekintetemnek volt köszönhető. Hanem Suzannah felkapta az elejtett mobilt. Reana a szája elé kapta a kezét mikor ezt meglátta.

-Csak egy SMS. –mondta végül Suzannah, aki félre értette szemrehányó pillantásomat. Valószínűleg kíváncsinak látta. - „Gondolom tisztában vagy vele, hogy ma van Tim 14. születésnapja. Remélem, örülsz, hogy ezen a napon is így kell látnod őt. Add át neki szívélyes üdvözletem! S. S.” –Reana fuldokló hangot hallatott. Egészen elkezdtem érte aggódni, de nem bírtam mégsem megállni egy csodálkozó tekintetet, ami Suzannah-val váltottam.

-Mégis mit jelent ez? –mondta ki végül azt a kérést Suzannah, amit én megértésből nem akartam.

Suze POV

Nem állítom, hogy nem döbbentem meg. De most belegondolva bizony voltak jelek. Hacsak nagyon aprók is, de voltak. Azt, ahogy mindig csak gyerekként kezelt engem. Mintha jóval idősebb lenne. Vagy az, hogy az iskolában is remekek voltak az eredményei. Hiszen egy 20 évesnek ez már gyerekjáték lehet. De azért mégis… 20!?

-Öhh… -szólalt meg Kitiara alig hallhatóan. Valószínűleg csak most döbbent rá, hogy elszólta magát. És az arckifejezését látva arra jutottam, hogy máris azon töri a fejét, hogy most akkor elmondja-e nekünk a dolgokat vagy dobjon megint ki az utcára, vagy esetleg hazudjon-e valamit. Mivel ezen eshetőségek mindegyikét próbáltam elkerülni gyorsan megszólaltam:

-Kitiara, hogy érted azt, hogy… - kezdtem és Reana fejezte be helyettem:

-… 20 éves vagy?! –és ő csak, mármint Kitiara, nézett ránk, de legalább nem próbált meg úgy tenni, mintha nem értené, hogy miről beszélünk. Inkább a hallgatásával traktált minket. Én pedig úgy bámultam rá, mintha lyukat akarnék égetni bele a puszta tekintetemmel.

-Kitiara… -kezdte megint Reana valószínűleg fenyegetőnek szánt, mély hangon, ami nem igazán ment neki, főleg amikor Kitiara azt a híresen gyilkos pillantását vetette rá. Mintha hirtelen összement volna. Nem tudom, mi, de valószínűleg nem az én pillantásom, sem Reana hangja nem játszott benne szerepet, de végülis elkezdett beszélni.

- Mint elmondtam nektek, félszellem vagyok. Így, habár élő testem van, a szellemektől is… örököltem pár tulajdonságot. –hát elég furcsán nézhetünk rá, az biztos, Reana valószínűleg a döbbenettől, én meg a felismeréstől. Ugyanis Jesse, valamikor régen említette nekem, hogy Kitiara nagyon erős.

- A kísértetek nem öregszenek. Gondolom – remélem – ezzel mindketten tisztában vagytok. –jó, oké, azt még eltűröm, hogy úgy bánjon velem, mit egy csecsemővel, de hogy hülyének is nézzen! Na azt már nem. Éppen szólásra nyitottam a számat, de Reana lepisszegett. Kitiara várt még pár másodpercet, miközben a szememmel próbáltam legyilkolni, majd folytatta:

- Én nem vagyok teljes szellem, ezért öregszem. Csak épp kicsit lassabban, mint a normális halandók. Viszont… a szellemem, illetve a lelkem gyorsabban fejlődik. Érettebb vagyok a koromnál. Sokkal. –hát ezek után nem fogok csodálkozni rajta, hogy a csaj teljesen dilis. Néha kedves, néha meg mint egy sárkány. Ezek után egyáltalán nem megdöbbentő.

- Ah-ha. –bólintott Reana, miközben egy oldalpillantást vetett rám, hogy lássa, mi erről az egészről a véleményem, de abban a pillanatban úgy el volta foglalva azzal, hogy különböző halálnemeket találjak ki Kitiara-nak azért, mert ilyen nagyképű, hogy nem is törődtem szegény (vagy nem is annyira szegény?) Reana-val, aki mindeközben folytatta a beszédet. Vagyis csak folytatta volna, ha Kitiara gyilkos pillantása nem folytja belé a szót a mondat közepén:

- És még más tulajdonságokat is… örököltél? –ezt még végigmondta, aztán - Semmi… nem érdekes.

- Ha nincs más kérdésetek –szólat meg a már említett Kitiara nevezetű személy- akár ejthetnénk is a témát. –és ezzel látszott rajta, hogy lezártnak is tekinti az ügyet.

- Még egy utolsó kérdés. –kezdtem, mert már felkeltette ez az egész félszellem dolog az érdeklődésemet, s mivel az a Daniel nevezetű srác is az volt, gondoltam, ha róla megtudok valamit, akkor alán a félszellemekről is- Az előbb nem sikerült befejezned a történetedet, mert félbeszakítottak minket. Én kíváncsi vagyok a folytatásra. –mondtam, megnyomva az én szót.

- Milyen történetemet? –na ebből elég. Ez a csaj komolyan ennyire hülyének néz engem? Majdnem rávetettem magam, de végül úgy döntöttem, hogy ez nem lenne a legjobb ötlet, tehát inkább ,,kisegítettem”:

- Hogy hogyan ismerted meg Daniel-t. –szólaltam meg negédesen vigyorogva, miközben ezúttal Kitiara próbált a pillantásával megölni. Viszont ezúttal nem fordítottam el a szememet és végül az említett feladta. Mintha már épp nyitotta volna a száját, amikor elkezdett rezegni alattunk az ágy. Most mi a fene van? Nem lehet földrengés és persze, hogy nem az. Reana táskája rezgett, amiben valószínűleg a mobilját tárolta.

- Úgy veszem észre, keresnek telefonon. –szólalt meg Kitiara hallható megkönnyebbüléssel a hangjában. A kis mázlista! Na nem baj, nem fogom ennyiben hagyni a dolgot. Abban biztos lehet. Reana előkotorta a telefont a táskából és elkezdte olvasni. Miközben olvasott, egyre fehérebb lett. Már kezdtem aggódni érte. Mintha az összes vére kifutott volna az arcából.

- Reana, mi a… -kezdtem volna, ám akkor kiejtette a telefont a kezéből én meg utánanyúltam, hogy megtudjam, mi az:

- Csak egy SMS. –vetettem oda Kitiara-nak, aki nem mutatott túl nagy érdeklődést. Folyamatosan csak Reana-t bámulta.

-„Gondolom tisztában vagy vele, hogy ma van Tim 14. születésnapja. Remélem örülsz, hogy ezen a napon is így kell látnod őt. Add át neki szívélyes üdvözletem! S. S.” –olvastam fel az üzenetet, habár láttam, hogy Reana-nak nem volt túlzottan ínyére a dolog.

- Mégis mit jelent ez? –kérdeztem.

 Reana POV

Döbbenten meredtem Kitarára. Hogy érti azt, hogy… komolyan úgy érti, hogy..

Úgy tűnt, nagyon bánja, hogy elkottyantotta ezt a mondatot.

-         Öhh… - kezdte alig hallhatóan, de aztán elhallgatott, és nem szólt egy árva kukkot sem. Nem tudom, mi mehetett véghez a fejében, az arckifejezése nem változott. Érdekelt, vajon gondolt e arra, hogy elmondja nekünk, vagy a magyarázkodás ötlete meg sem fordult a fejében. Vagy lehet, hogy máris kifogásokon töri a fejét?

Lassan kezdtem ráébredni, hogy a pillantásom erejével nem tudom szóra bírni. Épp készültem kinyitni a számat, hogy néhány érvvel győzzem meg Kitiarát, de Suzannah megelőzött.

-         Kitiara… - kezdte hangon. – Hogy érted azt, hogy…

-     … 20 éves vagy?! – vettem át a szót hevesen.

Kitiara felváltva pislantott hol rám, hol Suzannah-ra, aki „mondd el, vagy meghalsz”-pillantással tekintett vissza rá. De ő továbbra is szenvtelenül nézett ránk, és meg sem próbált magyarázkodni. Holott nyilván tisztában volt azzal, hogy minket nagyon érdekel a téma.

-         Kitiara.. – kezdtem fenyegetően mély hangon. De az említett lány továbbra is csak szúrós szemmel nézett ránk. Bevallom, nekem már a pillantásától is borsódzott a hátam. Félre ne értsetek, nem arról van szó, hogy én ilyen félénk kislányka szoktam lenni. Nem, általában nem ijeszt meg, bármilyen csúnyán néznek rám. De ez a lány…

Végül valami csak meggyőzhette, vagy ha más nem, hát beleunt a dologba, mindenesetre végre kinyitotta a száját, és beszélni kezdett.

-         Mint elmondtam nektek, félszellem vagyok. Így, habár élő testem van, a szellemektől is… örököltem pár tulajdonságot.

Azt hiszem, Suzannah és én kicsit sötéten nézhettünk rá, mert ő csak a szemét forgatta, és kelletlenül folytatta.

-          A kísértetek nem öregszenek. Gondolom – remélem – ezzel mindketten tisztában vagytok. – mondta, némi éllel a hangjában. Suzannah már nyitotta a száját egy dühös válaszra, de gyorsan lepisszegtem. Kitiara várt pár másodpercet - ezalatt Suzannah gyilkos indulattal nézte - aztán folytatta.

-          Én nem vagyok teljes szellem, ezért öregszem. Csak épp kicsit lassabban, mint a normális halandók. Viszont… a szellemem, illetve a lelkem gyorsabban fejlődik. Érettebb vagyok a koromnál. Sokkal.

Nem öregszik olyan gyorsan? 16 éves kinézetű, 20-25 az értelmi szintje, és mindeközbe 20 éves? Ki hallott már ilyet? Mert hogy én nem, az fix.

-         Ah-ha. – bólintottam lassan, és gyors oldalpillantást vetettem Suzannah-ra, hogy neki mi a véleménye erről az egészről. De az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

-         És még más tulajdonságokat is… örököltél? – kérdeztem kíváncsian. Kitiara nagyon lassan felém fordította a fejét, és én, mikor belenéztem a szemeibe, rögtön ijedten visszakozni kezdtem. – Semmi… nem érdekes.

-         Ha nincs más kérdésetek – szólalt meg, olyan „ha kedves az életetek, nem kérdeztek többet”-hangon, hogy tiszta libabőr lettem. -, akár ejthetnénk is a témát.

-         Még egy utolsó kérdés. – szólalt meg Suzannah. - Az előbb nem sikerült befejezned a történetedet, mert félbeszakítottak minket. Én kíváncsi vagyok a folytatásra. – elég erősen megnyomta az „én” szót.

Kezdtem úgy érezni, hogy Suzannah túl messzire ment, főleg látva, hogy Kitiara szeme elsötétül. Mindenesetre félve bólogattam, hátha Kitiara kinyög valamit még.

-         Milyen történetemet? – lehet, hogy tévedek, de szerintem direkt értetlenkedett.

-         Hogy hogyan ismerted meg Daniel-t. – segítette ki Suzannah, negédesen mosolyogva.

Apám, ahogy Kitiara nézett rá… legszívesebben felkötöttem volna nyúlcipőt. Életemben nem találkoztam még olyan emberrel, aki ennyire vérfagyasztó pillantással tudott nézni!

Aztán furcsa rezgést éreztem az oldalamon. Nem tudtam, mi lehet az, és gyors pillantást vetettem oda. A táskámból jött. Hát ez nem igaz! Igyekeztem tudomást sem venni róla, és visszafordítottam a tekintetemet a többiekre, de pechemre Kitiara kiszúrta.

-         Úgy veszem észre, keresnek telefonon.

Mély levegőt vettem, hogy lenyeljem a dühömet. Kitiara hangjából egyértelműen kitűnt: ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést velünk.

Mérgesen előkotortam a telcsimet a táskából, kinyomtam a billentyűzárat. SMS jött. Szuper.

Ahogy megnyitottam, és elolvastam, minden vér kifutott az arcomból. Éreztem, hogy kiszárad a szám, összeszorul a szívem, és remegni kezdek. Összefolyt a szemem előtt a szöveg. Betűnként újra kezdtem olvasni, hátha rosszul láttam valamit… nem lehet, hogy…

-         Reana, mi a… - kezdte Suzannah, de nem tudta befejezni, mert kiesett a kezemből a telefon, amint megláttam a monogramot. S. S.… Steve… képes erre, hogy…?!

Rettegve pillantottam fel, és Kitiara együtt érző tekintetével találtam szemben magam. Meglepődtem, mert nem szokott így nézni rám senki… senki nem mutatott még együttérzést irántam. Hálásan viszonoztam a pillantását, és rájöttem, hogy ő nem fog kérdezősködni.

De rögtön a szám elé kaptam a kezem, mert megláttam, hogy Suzannah felkapja a telefont.

-         Csak egy SMS. – mondta Kitiarának címezve. Segélykérően pillantottam rá. Az arca –szerintem – nem kíváncsiságot tükrözött, ahogy azt Suzannah gondolta. Ugye nem akarja elolvasni?! Nem hallott még arról, hogy nem illik elolvasni mások üzeneteit?! Főleg, ha az egy olyan üzenet, mint…

Legnagyobb rémületemre Suzannah hangosan elkezdte olvasni. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy „NEE!!!” De elhagyott a hangom.

-         „Gondolom tisztában vagy vele, hogy ma van Tim 14. születésnapja. Remélem örülsz, hogy ezen a napon is így kell látnod őt. Add át neki szívélyes üdvözletem! S. S.”

Összeszorult a torkom, és mint egy fuldokló, próbáltam levegőhöz jutni. De Suzannah nem könyörült rajtam. Jéghideg tőrt döfött a szívembe.

-         Mégis mit jelent ez?