És én, a kedves, jóhiszemű lányka ostoba módon azt hittem, Kitiara majd mindent elmond! Hogy beinvitál, és elmagyarázza a dolgokat, meg hogy ki ez a srác, stb…

Nos, ebből is látszik; nem vagyok tévedhetetlen.

Mert tudjátok mit csinált? Baráti megbeszélés helyett gondolt egyet, és jóformán kidobott bennünket a házból. Ma már másodszor.

Mivel Suzannah ott lakik mellettük, mérgesen bevonult a házba, így én magamra maradtam. Dohogva tettem meg az utat hazáig, dohogva nyitottam ki az ajtót, dohogva köszöntem oda a szüleimnek – akik már épp készültek felemelkedni a fotelból, hogy jól leszidjanak, mert nem jöttem haza időben, de én szó nélkül otthagytam őket -, dohogva csörtettem fel a szobámba, és dohogva vetettem le magam az új ágyamra.

Majd dohogva felvettem az egy másodperccel később megcsörrenő telefont.

-         Tessék. Itt Reana. – dörmögtem morcosan.

De mikor meghallottam a hangot, ami válaszolt, rögtön elfelejtettem a neheztelésemet. Jéggé dermedtem a rémülettől.

-         Szia, drága! Na milyen odaát? – a hang meglehetősen vidámnak és kedvesnek hallatszott. De én tudtam, hogy ez csak a látszat.

-         Ne drágámozz engem. – szólaltam meg, amint visszatért a hangom. – Mit akarsz? – kérdeztem ellenségesen. De a vidámsága még most sem csökkent.

-         Mit akarnék? Csupán érdeklődöm, hogy telnek napjaid, most, hogy nem vagyok a közeledben, hogy vigyázzak rád. – biztosan tudom, hogy vigyorgott.

-         Nincs szükségem arra, hogy vigyázz rám. – szinte kiáltottam.

-         Valóban? Régen nem ezt mondtad. Régen nagyon is szeretted, ha gondoskodtam rólad.

Régen… mikor volt már az! Akkor még nem ismertem őt. Miért nem jöttem rá hamarabb…

-         Sosem szerettem! – Hallottam, hogy belenevet a telefonba. Már megint elérte, amit akart; összezavart. Beletörődtem, hogy ezt nem lehet tagadni. – Az már elmúlt. Az akkor volt. Most már tudom, milyen ember vagy valójában.

-         Tényleg? És milyen?

-         Önző, erkölcstelen felfújt hólyag, aki keresztültipor bárkin és bármikor, csakhogy elérhesse, amit akar! Alattomos és kétszínű, aki álarc mögé bújik, hogy leplezze a valódi énjét! Egy nagy… - a torkomon akadt a szó. Szinte éreztem, hogy megfagy a levegő. Nem kéne felingerelnem. Különben…

-         Én is tudnék ám mesélni rólad dolgokat. – jegyezte meg fagyosan. Éreztem, hogy elsápadok, és remegni kezdek. De a legnagyobb baj az volt, hogy ő is tisztában volt azzal, milyen hatással volt most rám. – Bizony, bizony Rea. – Utáltam, mikor így hívtak. Azaz csak ő hívott így. És ő is csak azért, mert tudta, hogy nem bírom. – Ne feszítsd túl a húrt, különben könnyen megpattan. És ha megpattan, ki tudja, mik hagyják el a számat… mikor dühös vagyok, nem tudok uralkodni magamon.

Most már minden tagom reszketett, és a fogaim is össze- összekoccantak, megakadályozva, hogy beszélni tudjak. Tudtam, hogy nem tréfál. Nagyon is komolyan gondolja. Tőle kell félnem egész életemben. Ő az egyetlen, aki veszélyt jelent rám nézve. Ha eljár a szája… ha megtudják a titkomat… a szörnyű titkot, melyet igyekszem elásni az agyam legmélyére…

-         Szóval ha nem akarod, hogy kitálaljam a családi ügyeidet – folytatta mézesmázosan – leszel szíves változtatni a magatartásodon. Tudod, a férfiak nem szeretik, ha a védencük lehólyagozza. – Közbe akartam szólni, de nem hagyta. – Jó éjt, kicsi Rea!

Vagy egy percig hallgattam. Azt reméltem, lerakja. De nem tette.

-         A pokolba veled Steve Sulivan. – mondtam rekedten.

Még hallottam, hogy halkan belenevet a kagylóba, de nem adtam neki lehetőséget a visszavágásra. Lenyomtam, és a telefont a szoba másik végébe hajítottam.

Steve Sulivan… annak idején mennyit jelentett nekem! Ő volt az egyetlen, igazi barátom. A védelmezőm. A mentorom. Hiába volt köztünk kilenc év, a közös adottságunk összekötött minket.

A szomszédunkban lakott, és ő hamarabb felismerte bennem a képességet, mint én saját magamban. Három éves voltam akkor, mikor bebizonyosodott, hogy valóban mediátor vagyok. Ő magyarázott el mindent. Elmagyarázta, miért látom a szellemeket, megnyugtatott, hogy nem kell félnem tőlük, megtanította, hogy segítsek nekik. Valósággal felnéztem rá. Ő volt a példaképem. A tanítóm.

De félrenevelt engem. Nem tartotta fontosnak megemlíteni, hogy vannak dolgok, amiket még egy mediátor sem tehet meg, hogy vannak dolgok, amikkel a kicsik nem próbálkozhatnak. Hogy nem minden szellem gonosz, és hogy a kísérteteket egy kiadós beszélgetéssel is át lehet segíteni a túlvilágra.

Nem sokkal az ötödik születésnapom után meghalt az addigi legjobb barátnőm. Ő is öt éves volt. Egy autó gázolta el. A halálát követő másnapon megjelent nekem. Kérte, hogy segítsek neki. De én, mivel szintén kicsi voltam, nem tudtam mit tenni, ezért odavittem Steve-hez. Nem kellett volna. A srác, aki akkor 14 éves volt, nem tartotta fontosnak, hogy egy olyan kislánykával foglalkozzon, akit a saját apró-cseprő dolgai tartottak itt. Egyszerűen azt mondta, bízzam rá a barátnőmet, majd ő elintézi. Bíztam benne. Elment vele.

Pár óra múlva elmentem Steve-hez, hogy lássam, hogy halad. Az ajtaja csukva volt. Résnyire kinyitottam, és belestem. Csomó gyertya volt a földön, és a szobában vörös köd tekergett a barátnőm felé, aki megszeppenve nézelődött. Észrevett engem. Rám nézett. Sosem fogom elfelejteni a szomorú tekintetét. Megijedtem, és gyorsan eliszkoltam a házból.

Sosem láttam őt többé.

Ekkor vesztettem el a bizalmamat Steve-ben. Akkor még nem tudtam, mit csinált, de éreztem hogy nem jót. Most már azonban tudom: exorcizálta a barátnőmet, mert nem akart időt szánni egy pisis ötévesre.

Kerülni kezdtem őt. Először nem értette, mi van velem. Azt hitte, beteg vagyok, vagy ilyesmi. De ahogy teltek a hónapok, rájött, hogy én tartósan változtam meg. Csak azt nem tudta, miért.

Én pedig ostoba módon még mindig azon törtem a fejemet, hogy hozhatnám vissza a barátnőmet. Csak erre tudtam gondolni. Már betöltöttem a hatot, mikor egy délután belopóztam a szobájába. Ő épp nem volt otthon, a 15. születésnapját ünnepelte a haverjaival. Könnyű volt bejutnom. Az anyukájának azt mondtam, csak visszahoztam valamijét, amit nálam hagyott. Csodák csodájára elhitte.

Beengedett, én pedig az egész szobáját átkutattam. Találtam egy furcsa papírt. Ex..exor…exorcizálás. – betűztem ki. Noha már 5 éves koromtól tudtam olvasni, kicsit még döcögött. Ahogy lassan elolvastam, rájöttem, hogy ilyesmit csinálhatott a barátnőmmel. Talán vissza lehet fordítani! Talán ha újra megnyitom a kaput, vagy micsodát, vissza tudom hozni!

Hazavittem a papírt. És… kipróbáltam.

Minden tökéletesen működött.

Leszámítva, hogy célt nem értem el vele.

Csak pusztulást hagytam magam után.

És kárt. Sok-sok kárt. Örökre tönkretettem az életemet.

Steve persze rögtön rájött az igazságra. Gyanúsan hamar. Rögtön tudta, mi történt, és azt is, hogy én tettem. Főleg, mert amikor átjött, hogy kifejezze őszinte részvételét a szüleimnek, észrevette a papírt az ágyam alatt.

Azóta sakkban tart engem. Tudja. Ő az egyetlen, aki tudja.

Most, hogy visszagondoltam erre, nagyot nyeltem, és bepárásodott szemmel hajtottam le a fejem a párnára. De nem tudtam elaludni, csak jóval éjfél után. És utána is egyfolytában forgolódtam.

Jesse POV

csak hogy most előre tisztázzuk itt és most, NEM lesz több Jesse POV, legalábbis ebben a fic-ben tutira nem, így NE is kérjetek, mert ez a fic 3 lányról szól és nem Jesse-ről. Ez egy kivételes alkalom, amikor Jesse POV-ot írós hangulatban voltam.

Megint azon a folyosón haladok és nem értem, hogy mit keresek már megint itt. Ezúttal tudom, hogy nem Suzannah küldött ide, hiszen szeret. Ha ezt nem is mondta ki hangosan, de tudtam. Éreztem. Vagy legalábbis reméltem. Miközben haladok két alakot látok meg. Mintha hevesen vitatkoznának. Látom, ahogy a lábuknál a köd eltűnik és a semmibe vész. Egyre közeledek és felismerem az egyik alakot. Suzannah az. A másikat mintha szándékosan befedné a köd. Mintha el akarná takarni előlem. Mintha csak egy sötét árny lenne. Egy árny, ami mintha árasztaná magából a gyűlöletet. Szavakat hallok, de értelmük nincsen. Aztán, mintha hirtelen elvágtak volna mindent, teljes csend telepszik rám. És erre a szörnyű helyre. Aztán valami furcsa tűnik fel. Egy fa, messze, nagyon messze. Majd egy villám csap le, egyenesen a fába, s felfedi egy másodpercre a rejtélyes alakot, amint ott áll egy pizsamában, világosbarna hajjal, s mintha a zöldesbarna szemei egy pillanatra a villámmal együtt felvillannának. A villámot dörgés követi, ami elnyeli azt a velőtrázó sikolyt, ami feltör Suzannah szájából, miután az ismeretlen felemeli a kezét, s egy hatalmasat taszít rajta. Én pedig megmerevedek, mozdulni sem bírok. Az alak felém fordul, s a köd újra eloszlik. A szemeibe nézem még utoljára, majd eltűnik. Azonnal a szakadék felé rohanok, s reménykedek. Ám amint odaérek a szélére, rádöbbenek, hogy hiába. A szörnyű lyuk alja a végtelen mélységbe veszik. Percekig csak bámulok, amíg valaki meg nem érinti a vállamat. Hátrafordulok s Suzannah-val nézek farkasszemet. Legalábbis egy olyan nővel, aki majdnem ő. De a szemei. Olyanok, akár egy kígyóé. Alattomosak. Meghátrálok, majd zuhanok a mélybe…

Hol vagyok? Amint kinyitom a szemem egy ismerős helyen találom magamat, bár először fel sem fogom, hogy hol is van az a hely. Majd egy ágyat pillantok meg, ahol Suzannah ebben a pillanatban ült fel. Emlékszem, hogy álmodtam valamit, de mintha az álom darabja kirepülnének a nyitott ablakon, amit épp az előtt akartam becsukni, hogy elkezdődött az egész. Emlékszem, hogy Suzannah is benne volt. És egy szakadék, zuhanás, és zöldesbarna szemek. Ennyi maradt meg egy álomból, aminek nem is lett volna szabad megtörténnie. Hiszen halott vagyok. És a halottak nem alszanak. Ekkor viszont meghallom, hogy Suzannah hozzám beszél:

-Jesse…

Suze POV

-Jesse… -szólaltam meg, pedig igazából azt sem tudtam, hogy mit akarok mondani. Éppen valami furcsa álomból ébredtem fel, de már nem tudtam, hogy miről szólt. Csak azt, hogy nagyon nem tetszett. Kitiara persze megint kidobott. Jellemző rá, hogy egy napon belül többször is kipenderít a házából. Persze így sem én, sem Reana nem tudtuk meg, hogy ki volt az a srác. Én persze annyira ideges voltam már Reana Jesse felé irányuló érzelmei miatt, meg Kitiara egész napos viselkedése is annyira kiborított, hogy mindenféle köszönés nélkül beszáguldottam a házba. Persze anya kérdezősködött, hazudtam neki valamit, igazából már azt sem tudom, hogy mit, felmentem a szobámba és tanultam. Igen, jól olvastad, tanultam. Látjátok, hogy mennyire kiborított ez a nap? Mikor anya feljött és meglátta, hogy mit csinálok, orvoshoz akart vinni, hiszen ilyet még sosem tettem. Leszámítva, amikor kellett valamilyen indok arra, hogy Jesse-t a közelemben tarthassam. Persze ő egész na felém sem nézett. Jellemző rá. Most viszont ott ül a párkányon és engem figyel, várja, hogy folytassam, amit elkezdtem. Én pedig nem tudom, hogy mit mondjak, tehát ott ülünk vagy 5 percen keresztül teljes csendben, míg végül eszembe jut egy értelmes mondat. Hah, erre Kitiara nem számított.

-Jesse… -kezdem megint - …ki volt az a srác, aki Kitiara-t kereste? –eleinte úgy nézett rám, mintha legalábbis meg lennék őrülve, de aztán láttam a felismerést a szemében.

-Nem tudom. –válaszolta. –Csak itt ültem az ablakban és észrevettem, hogy valaki kővel dobálja az ablakot… -mi? Kővel az ablakomat?  Azonnal odaszáguldottam és megnéztem, hogy épségben van-e. Hát a srác és Kitiara szerencséjére nem lett semmi baja.-… mikor lenéztem, akkor rájöttem, hogy nekem akar szólni így lementem. Ő meg egyszerűen megkérdezte, hogy nem e tudom, hogy hol lakik Kitiara Wagner. Én meg mondtam neki, hogy az a szomszédos ház. Megköszönte és elment. Ennyi. De akkor ezek szerint megtalálta.

-Igen, meg. Nem is akárhogy. –azzal beszámoltam Jesse-nek a nap eseményiről. Persze a Reana és én köztem folytatott beszélgetést és azt a vágyamat, hogy Jesse és én olyan pozícióba kerüljünk, mint Kitiara és a rejtélyes idegen elhallgattam. -...aztán a srác egyszer csak dematerializálódott, majd Kitiara kidobott minket, megint. –fejezetem be a beszámolómat. Jesse pedig a legkisebb mértékig sem volt megdöbbenve a dematerializálódós részen. Akkor mégiscsak tudhat valamit. Gondoltam magamban, egészen addig, amíg nem hallottam meg, hogy valami olyasmit motyog az orra alatt, ez egyáltalán nem jellemző Jesse-re, hogy sejthette volna. Nem volt kedvem megkérdezni tőle, hogy mit tudhatott volna. Igazából nem voltam olyan hangulatban, hogy Kitiara-ról, vagy pedig a titokzatos barátjáról beszélgessek. Az egyetlen dolog, amit abban a pillanatban akartam az az volt, hogy Jesse megcsókoljon. Na persze őt ismerve erre nagyon kicsi az esély, így úgy döntöttem, hogy visszafekszem és megpróbálok aludni. Még mindig úgy tűnt, hogy Jesse a gondolataiba merül. Lefeküdtem, de nem jött álom a szememre, mert még mindig éreztem az említett szellem jelenlétét. Aztán hirtelen, mikor már azt hihette, hogy alszom, felállt a helyéről, odajött az ágyamhoz, leült rá és megszólalt. Egy olyan mondat hagyta el a száját, amiről azt hittem, hogy már sosem fogom hallani:

-Te quiero, mi querida, te quiero. Szeretlek. Még akkor is, ha sosem lehetünk együtt. Nem is tudod, hogy milyen régen… -felsóhajtott és meg meg sem mertem mozdulni, mert féltem, hogy rájön, hogy ébren vagyok, és akkor elmenne. Aztán megéreztem, ahogy végigsimítja a kezét az arcomon, úgy, mint a kórházban tette. Sőt talán még gyengédebben. Majd éreztem, hogy felállt az agyról és sejtettem, hogy menni készül, így, olyan csendben, hogy ő ne hallja felálltam és még mielőtt elmehetett volna, rátettem a kezem a vállra. Megijedhetett, mert hatalmasat ugrott és megfordult. Csak pár centire voltunk egymástól, s láttam, hogy miközben lenézett rám, mondani akar valamit, de megállítottam. Felágaskodtam, hogy elérjem és amikor már csak pár miliméterre voltam tőle egyetlen szót suttogtam:

-Szeretlek. –majd megcsókoltam. Ott álltuk pár percig csókolózva, mígnem a levegőhiány sürgetővé nem vált. Amíg próbáltam újra rendesen venni a levegőt, Jesse csak lebámult rám, én pedig vissza rá. Ennyi volt, csak ott álltunk percekig és elmerültem a szemeiben. Addig a pár gyönyörű pillanatig nem gondoltam semmire, csak arra, hogy Jesse azt mondta, szeret. És ez akkor elég is volt. Nem kellett se több, se kevesebb. Mintha összebeszéltünk volna, egyszerre indultunk el az ablakpárkány felé, csöndesen leültünk rá és kibámultunk a tengerre. Valószínűleg csak pillanatok teltek el így, de én sokkal többnek éreztem. Mikor végre megszólalt, mármint Jesse, akkor nem tudtam megállapítani a hangjából, hogy most mit érezhet. Igazság szerint ettől a pillanattól rettegtem. Mikor utoljára megcsókolt nem kellett beszélgetnünk, mert Doki futott be hirtelen a szobába, aztán Jesse egy hétig felém sem nézett. Utána azt hiszem, érthető, hogy miért nem akartam felhozni a témát. De most teljesen más volt a helyzet.

-Tudod, hogy ez nem lenne szabad. –szólalt meg, majd felém fordult, de a pillantásomat azért kerülte. –Egyáltalán nem lett volna szabad. És nem csak a csókról beszélek, Suzannah. –mondta, mikor közbe akartam vágni. –Nem lenne szabad és én mégis érzem. –végre a szemembe nézett. –Érzem, s bár halott vagyok és nem lenne szabad semmit éreznem, én mégis érzem, hogy te vagy az, te vagy az, aki itt tart. Te vagy az, aki miatt nem bírom itt hagyni ezt a helyet. Mikor a szemedbe nézek, akkor nem is kell más. Nem zavar a halál, sem semmi más. De aztán a valóság, mint ár önt el. Mert bármennyire is szeretném, nem tehetem. –ez a kis beszéd teljesen lesokkolt. Nem voltam hozzászokva, hogy Jesse így beszél. Igazság szerint ahhoz sem voltam hozzászokva, hogy bárki így beszéljen velem. Úgy, hogy annyira érzem a hangjából, hogy igazán szeret. Mert igen, már egyértelműen kihallottam az érzelmeket a hangjából. Szeretet volt benn és szomorúság.

-Hogy érted ezt? Hogy érted, hogy én tartalak itt? Jó tudom, én mentem fel érted arra a folyosóra meg minden, de ne feledd, hogy adtam neked választási lehetőséget. Nem kértem, hogy gyere velem. És mit ne tehetsz, ha már itt tartunk? –kérdeztem tőle egy szuszra és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy minden egyes szavamat megértette.

-Tudod rájöttem, hogy azért voltam itt. Azért volta itt, mert azt az embert kerestem, aki igazán szeret engem és akit én is igazán szeretek. És nem csak olyan szeretetre gondolok, ami anya és gyermeke között van. Én olyan szerelemről beszélek, ami minden egyes porcikádat megfertőzi. Amiről érzed a zsigereidben, hogy ez igazi. És úgy érzed, hogy az az ember nélkül soha többé nem bírál lélegezni. Érzed, hogy csak az éltet, hogy tudod, még látod. Hogy mellette lehetsz. –te jó isten! Sosem gondoltam, hogy Jesse így is tud beszélni. Persze a mondata bizonyos részeit csak átvitt értelemben kell értelmezni, hiszen már halott, de akkor is… éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel, de nem engedtem, hogy kicsöppenjenek. Nem hagyhattam. És ebben a pillanatban, a felismerés, mint villám csapott belém.

-De ha csak az tartott itt, hogy találj valakit, akit szeretsz, akkor…akkor… -és ekkor nem bírtam tovább, zokogni kezdtem. Ő pedig átölelt és a fülembe suttogta:

-Igen, már rég nem kéne itt lennem. De új értelmet adtál az ittlétemnek. Nem merlek, és nem is akarlak itt hagyni. Ahhoz túlzottan féltelek, aggódom értem, és túlságosan is szeretlek. –na ebből elég volt. Gondoltam. Ez a srác teljesen kiborít. Nem bírtam tovább hallgatni. Inkább újra megcsókoltam. Először visszacsókolt olyan szenvedéllyel, amilyet még sosem éreztem tőle. De aztán elhúzódott és megszólalt.

-Erről beszéltem. Nem tehetem ezt veled. Mellettem Nem lehet semmid. Nem mutathatsz be s családodnak, nem lehetnek gyerekeid. Még csak férjhez sem mehetsz! Nem kívánhatok neked ilyen életet. És bármennyire is összetöri ez a szívemet, nem tehetem. Talán az lenne a legjobb, ha elmennék.

-Nem Jesse, nem! Ilyenek eszedbe se jussanak. Nem bírnám ki nélküled. És ne mondd azt, hogy kiheverném, –mondtam, mikor megláttam, hogy közbe akar szólni- mert nem tenném. Mindig csak azon rágódnék, hogy mi lett volna ha. És nem lennék boldog. Igen, amiket mondtál valóban fontos dolgok, és nem állítom, hogy ne érdekelnek. De Jesse, ezeknél te sokkal fontosabb vagy nekem. –mondtam és ő olyan szemekkel nézett rám, mint aki először nem hiszi, amit hall, aztán pedig felfogja és elfogadja. Tudtam, hogy mostmár nem lesz vele annyi gondom. Persze majd időről időre újra fel fogja hozni ezt a témát. De majd megoldom. Még valamit viszont el kellett intézem, mielőtt lefekszem, merthogy idő közben borzasztóan elfáradtam.

-Ígérd meg, nézz a szemembe és ígérd meg, hogy nem hagysz itt. Nem mész el Dom atyához vagy bárki máshoz és nem kéred meg, hogy exorcizáljon. Ígérd meg.

-Megígérem. –mondta, miközben a szemeimbe nézett. És láttam, hogy komolyan gondolja. Ezután már csak 3 dolgom volt. Megcsókoltam, jóéjszakát kívántam neki és lefeküdtem aludni. Mielőtt még elaludtam volna, hallottam, ahogy azt suttogja:

-Buenas noches querida. Jóéjszakát. –majd dematerializálódott engem pedig elnyomott az álom.