Suze POV

Amint beértünk a konyhába Kitiara leültetette minket ő pedig állva maradt. Mondanom sem kell, nem volt ínyemre, hogy fel kellett néznem rá. Nagyon nem.

-Tehát. Most, hogy itt vagyunk, végre nyugodtan beszélhetünk. .kezdte a szokásos felsőbbrendű stílusában. Már nagyon kezdett idegesíteni. Bár azt hiszem csak Jesse miatt voltam annyira kibukni. Nem tudtam megállpítani, hogy mi is van akkor most közöttünk. Már nagyon elegem van a sok bizonytalanságból. De várjunk csak, Kitiara mondd még valamit. Azt hiszem, hogy figyelnem kéne.

-Csak a tények. Te is mediátor vagy és most költöztél a városba, ez világos. –beszél újra. De nem bírom, ahogy átveszi az irányítást. Huh, mi bajom van ma? Teljesen kibukok mindenen. Nem is figyelek. Most bólint a csaj. Ja, már megint beszéd.

-Ti is mediátorok vagytok, ha jól sejtem. Egyébként a nevem Reana Weitts, ha érdekel egyáltalán. –morogta a lány. Na ez hiányzott csak nekem! Még egy morgós hölgyemény. Nagyon, de nagyon nem vagyok most ilyen hangulatban. Igazából semmikor sem vagyok. Jesse miatt is ki vagyok borulva. Na mindegy. Jobb, ha a beszélgetésre koncentrálok:

-Én Suzannah Simon, ő pedig Kitiara… -kezdtem, de Kitiara közbevágott.

-Tudod nekem is van szám, én is be tudok mutatkozni. A nevem Kitiara Wagner. –mérgesen néztem rá! Elegem van az állandó hangulatváltozásaiból! Na látom Reana-nak is sikeresen bemutatkozott. Mintha azt magyarázná egy öt éves gyereknek, hogy hogyan kell késsel és villával étkezni! Már kezdek kibukni ezen, hiszen mi egyidősek vagyunk a fenébe is! És mégis úgy beszél velem, mintha sokkal idősebb lenne vagy mi… Már éppen vissza akartam vágni, mikor csöngettek az ajtón. Na már csak ez hiányzott! Kitiara-n is látszott, hogy már nagyon ideges. Úgy is mondhatnám, hogy kitrappolt a szobából. Még hallottam, ahogy fordul a kulcs a zárban és vártam az üdvözléseket. Mikor már öt perce nem hallottam semmit, elindultam kifelé és uh…mit is mondott? Mi a neve? Ja persze! Reana is követett. Valószínűleg neki is feltűnt a nagy csönd. Mikor beértem a nappaliba láttam, ahogy Kitiara teljesen döbbenten bámul az illetőre az ajtóban. Megköszörültem a torkomat, hogy felhívjam magunkra a figyelmét, de nem ment. Még akkor sem, amikor hangosabban próbálkoztam. Így odamentem mögé és ekkor megláttam. Egy magas férfi fekete farmerben és Nike fölsőben. És a szemei! Nagyon, de agyon sötétzöldek. Jó pasi. Nagyon is. De azért nem annyira, mint Jesse! Ó, nem, Jesse simán lepipálja a fekete szemeivel és a szintén fekete, göndör hajával és a… Na de visszatérve a jelenbe, nem olyan embernek ismertem meg Kitiara-t, aki elájul minden egyes jóképű fiútól, akivel szembetalálkozik.

-Öööö… Kitiara…? –szólaltam meg bizonytalanul. Ekkor vehette észre, hogy mi is bementünk a szobába, gyorsan összeszedte magát és megszólalt:

-Kifelé. –mondta én meg teljesen ledöbbentem. Úgy értem, oké, hozzászoktam már a stílusához és a az ilyen dolgaihoz. Legalábbis ezt hittem. De ez azért teljesen ledöbbentett. Kinyitottam, majd becsuktam a számat. Meg sem bírtam szólalni. Végül csak ennyit nyögtem ki:

-Tessék? –ő erre pedig még ingerültebben válaszolt.

-Hallottad. Menjetek. Majd beszélünk. –azzal megragadta az én és Reana vállát majd a szó szoros értelmében kidobott minket a házból. Engem senki nem dobhat ki sehonnan! Ezt neki is meg akartam mondani, de már nem tudtam, mert Kitiara fogta és berántotta a srácot a házba aztán bevágta az orrunk előtt az ajtót. Vagy öt percig csak döbbenten bámultam az ajtóra. Ki a fene lehetett az a srác? Senki nem ránt be egy ismeretlent így a lakásba. Lehet? Hogy ismerik egymást? Netalántán több is van köztük?

-Mondd csak, ő mindig ilyen? –kérdezte hirtelen Reana kizökkentve a gondolataimból. Gondolom, hogy Kitiara-ra gondolt.

-Általában nem lehet rajta kiigazodni, ha erre célzol. Ne aggódj, egy idő után hozzászoksz majd. Vagyis csak majdnem, mert ehhez sosem lehet teljesen hozzászokni.- mondtam. Aztán még mondott valamit, hogy neki haza kéne menni, de nem tudja még, hogy merre is kell mennie. Megkért, hogy kísérjem el. Mivel nem volt jobb dolgom, rábólintottam. Megmondta a címet aztán elindultunk. Egy darabig csendesen baktattunk, amíg a csaj újra meg nem szólalt. Pedig már megint kezdtem volna elmerülni a dolgaimban.

-Ki volt az a srác? –megmerevedtem. Tudtam, hogy igazából Jesse érdekli. Láttam a szemeit, amikor először nézett Jesse-re. Persze nem hibáztathatom. Hiszen az igazat megvallva én is már az első pillanatban beleszerettem. De azért úgy tettem, mintha nem tudnám pontosan, hogy mit is akar.

-Melyik? A szellem vagy az, aki miatt Kitiara kidobott minket? –kérdeztem, hátha felhagy a Jesse témával. Hát tévedtem, ugyanis azt válaszolta, hogy mindkettő érdekli. Mentálisan sóhajtottam egyet.

-Kezdem a rövidebbel. Fogalmam sincs, hogy ki volt az a fiú Kitiara-nál, még sosem láttam erre. –válaszoltam őszintén. Jesse-re nagyon nem akartam kitérni és reméltem, hogy erre ő is rájön. Hát vagy nem jött rá, vagy nem érdekelte igazán.

-És…és a szellem? –tudtam. Tudtam, hogy ezt akarja. Ezt akarod, nos legyen. Elmondom neked. De nem hiszem, hogy tetszeni fog, amit hallasz. Persze nem szándékoztam elmondani neki a teljes igazságot, vagyis azt, hogy én és Jesse gyakorlatilag nem vagyunk együtt. Pár csók volt, de azok miatt Jesse midig bocsánatot kért aztán lelépett.

-Ő bonyolult ügy. Jesse-nek hívják és hát…ő bizonyos szempontból a szobatársam. De mondom, ez az egész ügy köztem és Jesse között nagyon bonyolult. –mikor ezt mondtam, akkor először nem láttam semmit a szemeiben. Aztán megtorpan. És láttam. Felismertem a felismerést a szemeiben. Tudtam, hogy mire gondol. Hogy hogyan zakatol az agya. Most akkor járnak? Együtt élnek? Vajon van valami köztük? Lehet még esélyem? Megértettem, mert én is ilyen voltam. Én is valószínűleg ugyanezekre gondoltam volna. De szívesen megválaszoltam volna a kérdéseit! Csakhogy én sem ismertem ezekre a választ.

-Nem jössz? Már nincs messze a házatok és… -kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert félbeszakított.

-Te…úgy értem ti… ti együtt…együtt jártok?- istenem! Nem képes abbahagyni ezt a témát? Már így is eléggé ki vagyok borulva miatta magamtól is. Nem hiányzik, hogy még ő is feszegesse.

-Mondtam már neked, hogy ez bonyolult. –keltem ki egy kicsit magamból. Aztán mintha pofon csaptak volna. Rájöttem, hogy ez a csaj akár el is veheti tőlem az egyetlen férfit, akit valaha is szerettem. Úgy éreztem, hogy meg kell vele értetnem, hogy veszélyes kikezdenie velem.

-Na ide figyelj, nekem szimpatikus vagy, de ne hidd, hogy egy percet is tétováznék, mielőtt behúzok neked, ha megpróbálod elszedni tőlem Jesse-t.- mondtam. Először nem mondott semmit, majd megszólalt:

-Én…nekem semmi ilyen szándékom nem volt. Valaki…valaki más tetszik. – mikor meghallottam, amit mondott először megkönnyebbültem, aztán elgondolkodtam, hogy mi van, ha hazudik? Aztán rájöttem, hogy nincs semmi jogom féltékenynek lenni, hisz Jesse nem az enyém. Minden joga megvan, hogy ő maga válasszon. Még akkor is, ha az nem én vagyok és ha a szívem szakad is bele. Nem sajátíthatom ki magamnak.  Még egy darabig csendesen haladtunk, mikor elértem Reana-ék házához, akkor elindultam visszafelé, ám ekkor meghallottam, amint megszólal:

-Ezt nem hiszem el! Hogy lehetek ilyen lökött?

-Mi történt? –kérdeztem.

-A konyhában hagytam a táskámat és a kulcsom is abban volt.

Jajj, sóhajtottam. Már nagyon nem volt ehhez kedvem. Még vissza is kísérni! Na mindegy. Elindultunk visszafelé. Az út csöndben telt a nem régi kis kirohanásom miatt. Mikor odaértünk kopogtam. Majd hangosabban. Semmi válasz. Talán fent vannak Kitiara szobájában? Megborzongtam, mikor arra a szobára gondoltam. Közben viszont hangot adtam a véleményemnek. Már nyúltam is a kilincs után és kinyitottam az ajtót, ám ekkor a leg ledöbbentőbb látvány tárult a szemem elé, leszámítva azt a kis malőrt, mikor rajtakaptam Bambát és Debbie-t Bamba szobájában. Khm… Azt hiszem, hogy ez most nem ide tartozik. Tehát Kitiara a számomra ismeretlen, számára viszont egyértelműen ismerős srác ölében ült, miközben a fejét a srác mellkasára hajtotta, keze a fiú nyaka körül, miközben a srác az egyik kezével átkarolta Kitiara-t, a másik kezét pedig a combján pihentette. Mármint Kitiara combján, nem a sajátján! Amint beléptünk Kitiara felpattant, Reana pedig megszólalt:

-Bo... bocsánat. mi kopogtunk, de mivel nem nyitottál ajtót, Suzannah  azt gondolta, hogy fenn vagy a szobádba, és nem hallod... –hallani lehetett a zavart a hangjában .

-És minek jöttetek vissza? –szólat meg Kitiara. És lehet, hogy csak képzelődtem, de minta a hangja egyszerre lett volna fáradt és dühös.

-Reana táskájáért jöttünk vissza. Bocs, hogy... megzavartunk titeket. –feleltem Reana helyett, miközben érdeklődve tanulmányoztam őket. Miközben ezt mondtam Reana felkapta a táskáját a konyhából és az ajtó felé tuszkolt, miközben ezt mondta:

-Akkor mi megyünk is. Ugye Suze? – én hevesen bólogattam, mert nem akartam látni őket. Nem tovább. Ez is csak az én szerencsétlen kapcsolatomra emlékeztetett Jesse-vel.

-Nem, nem. Ne siessetek annyira. Én úgyis megyek. –mondta az ismeretlen, aki eddig szótlanul ült, most felállt, lepöckölt egy porszemet a nadrágjáról, Kitiara dühös pillantásától övezve,  majd újra megszólalt:

Meglátogatom Jesse barátomat. –micsoda? Jesse? Honnan ismeri ez… ekkor viszont valami mással vonta magára a figyelmemet: a srác dematerializálódott. Ahogy mondom. Pedig nagyon is él. Elég régen vagyok ahhoz mediátor, hogy tudjam, ő bizony nem volt halott. Reana értetlenül nézett rám, én viszont nem tudtam mást tenni, mint ugyanolyan értetlenül bámulni vissza rá. Ekkor egy furcsa fejmozdulattal jelezte, hogy mégsem kéne annyira sietni. Én pedig egy alig észrevehető bólintással válaszoltam a fel sem tett kérdésre. Kitiara-nak van mit megmagyaráznia.

Reana POV

Ezután a bíztató szóváltás után szerintem nem csodálkoztok, ha azt mondom, hogy némi bizalmatlansággal követtem őket. Miközben a fekete leültetett minket, összehúzott szemmel meredtem rá. Vagyis inkább – sajnos – összehúzott szemmel néztem fel rá. Ugyanis ő nem ült le, és így jóval fölénk magasodott. Mondhatom zavaró volt.

• Tehát. Most, hogy itt vagyunk, végre nyugodtan beszélhetünk.- mondta. – Csak a tények. Te is mediátor vagy és most költöztél a városba, ez világos.

Tartózkodóan bólintottam.

• Ti is mediátorok vagytok, ha jól sejtem. – majd, tőlem kissé szokatlanul mogorva hangsúllyal hozzátettem: - Egyébként a nevem Reana Weitts, ha érdekel egyáltalán.
• Én Suzannah Simon, ő pedig Kitiara… - kezdte a barna, azaz Suzannah, mikor a fekete, vagyis – mint megtudtam – Kitiara mérgesen közbevágott.
• Tudod nekem is van szám, én is be tudok mutatkozni. A nevem Kitiara Wagner.

Én csodálkozva néztem rá, Suzannah pedig dühösen. Vajon ezek mindig ilyen barátságosak egymással? Vagy csak Kitiara ilyen? Úgy tűnik, most is bebizonyosodott, hogy igenis jó emberismerő vagyok. Az első pillanatban is Suzannah tűnt nekem barátságosabbnak, és lám, igazam is lett. Persze, mikor nincs igazam… na jó, ez rossz poén volt.

Láttam, hogy Suzannah már ingerülten válaszra nyitotta a száját, mikor megszólalt az ajtócsengő. Kitiara mérgesen felpattant, és a bejárati ajtóhoz csörtetett. Pár másodpercre rá a kilincs kattogva megfordult a zárban, és hallottam, hogy nyílik az ajtó. Ránéztem Suzannah-ra, de ő a földet mustrálta, még mindig mérgesen.

Vagy három percre rá feltűnt a csönd. Úgy értem rendes, igazi csönd. Mit jelentsen ez? Még egy „sziá”-t se sikerült elkapnom. Lehet, hogy Kitiara és a vendége távoztak?

Újból rápillantottam Suzannah-ra, és halkan megköszörültem a torkom. Erre ő rám nézett, mire én a fejemmel a nappali felé böktem. Ő is odanézett. De hogy minek, azt nem tudom. Innen semmit sem lehetett látni. Mindenesetre megvonta a vállát, és felállt. Én is felálltam, és halkan mögötte somfordálva követtem a nappaliba.

Aztán egyszer csak megtorpant. Nekiütköztem, és egy halk „bocsi” kíséretében hátrébb húzódtam, és a nyakamat nyújtogatva a bejárati ajtóra néztem. Semmit sem láttam. Azaz nem semmit. Kitiarát láttam, de hogy kit ajándékozott meg a döbbent arckifejezésével, nos, ez titokban maradt. Suzannah megköszörülte a torkát, de Kitiara észre sem vette. Erre erőteljesebben megismételte, de mivel ez sem járt semmiféle eredménnyel, közelebb lépett. Követtem.

Átlestem a válla fölött. A szemem tágra nyílt, és nem sok híja volt, hogy el nem tátottam a számat. Kitiara egy magas, jóképű… nagyon jóképű, Nike felsős palit bámult. Fekete haja volt, és fekete szeme. Várj csak! Most nem is tűnik feketének. Csak… sötétzöld. Nagyon sötét zöld. Nem ismertem még Kitiarát, de nekem nem tűnt olyan lánynak, aki mindent jó pasit így megbámul. Az volt a gyanúm, hogy ez a fickó nem idegen. Sőt…

• Öööö… Kitiara…? – szólalt meg tétován Suzannah.

Az említett lány villámgyorsan megpördült. A pillanat töredékéig minket bámult, majd az arca elsötétült.

• Kifelé.

Felvontam a szemöldökömet. Suzannah döbbenten nézett rá.

• Tessék? – hápogta.
• Hallottad. Menjetek. Majd beszélünk. – megragadta a karunkat – megjegyzem, elég erősen – kituszkolt bennünket az ajtón, majd bevágta az orrunk előtt az ajtót.

Nem tudom, veletek előfordult e már, hogy rátok csapták az ajtót, nem tudom, mások hogy reagálnak erre. Én mindenesetre vagy egy percig bámultam a zárt ajtót, és semmi nem jutott az eszembe. Hót üres volt a fejem! De aztán a köd elült, és az agyamba lass n, de biztosan besomfordált egy kérdés. Ki volt ez a srác? Miért lett Kitiara ennyire furcsa?

• Mondd csak, ő mindig ilyen? – adtam hangot a véleményemnek, nem titkolt rosszallással.
• Általában nem lehet rajta kiigazodni, ha erre célzol. Ne aggódj, egy idő után hozzászoksz majd. Vagyis csak majdnem, mert ehhez sosem lehet teljesen hozzászokni. – a furcsa hangsúlyból, ahogy beszélt, nem volt nehéz rájönni, hogy még ő sem szokott hozzá az ilyen fajta bánásmódhoz.

Szótlanul néztem. Annyi kérdésem lett volna! Még sosem találkoztam más mediátorral. Úgy értem olyannal, aki ennyire hasonlított rám. Félre ne érts. Nem azt mondom, hogy Suzannah és én hasonlítunk egymásra. De ahhoz a másik mediátor ismerősömhöz képest ő az én elveszített ikertestvérem.

• Nekem haza kellene mennem. Csak még új vagyok erre, el tudnál kísérni? Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy hazatalálnék. – komolyan mondom, remekül adtam a segítségre szoruló új lánykát.

Ne gondoljátok, hogy nem találnék haza. A sok szellem miatt, akikkel eddig összehozott a sors, nagyon jóra fejlesztettem a tér és helyérzékem. Ahol egyszer megfordultam, oda máskor is el tudtam menni. Többnyire legalábbis.

De Suzannah ezt nem tudta. Csak azt tette, amit vártam; bólintott. Megkérdezte hol lakom, én mondtam a címet, ő elindult, én pedig követtem.

Nem tudom mióta mehettünk, nem volt sok, úgy 5-10 perc lehetett, mikor elhaladtunk a kórház mellett. Ösztönösen felpillantottam a második emelet ablakaira. Melyikben is fekszik? A szememmel pár percig kutattam, de az ablaküvegek úgy ragyogtak a fényben, hogy nem láttam be a kórtermekbe. Így hát visszakanyarítottam a figyelmemet az előttem haladó lányra, és úgy döntöttem, elég a hallgatásból. Kipréseltem magamból a kérdést, amely ott zakatolt a fejemben:

• Ki volt az a srác?
• Melyik? A szellem vagy az, aki miatt Kitiara kidobott minket?

Megdobbant a szívem. Még jó, hogy nem vehette észre.

• Mindkettő. – mondtam, s örömmel vettem észre, hogy a hangom nem változott.
• Kezdem a rövidebbel. Fogalmam sincs, hogy ki volt az a fiú Kitiara-nál, még sosem láttam erre.

Mindentudón bólintottam, és lélegzetvisszafojtva vártam a folytatást. De az késett.

• És…és a szellem? – kissé elpirultam, de szerencsére nem vette észre. Amúgy is féltem, hogy nem fogja megmondani. Elég furcsán festett, úgy tűnt, nem szívesen beszél róla.
• Ő bonyolult ügy. Jesse-nek hívják és hát…ő bizonyos szempontból a szobatársam. De mondom, ez az egész ügy köztem és Jesse között nagyon bonyolult.

Továbbra is bólogattam. Hirtelen megtorpantam. Eljutott a tudatomig, mit is mondott. „a szobatársam”. A szobatársa. A szobatársa! Suzannah együtt él ezzel a kísértettel! Jesse-vel! És mi ez, hogy „ez az egész ügy köztem és Jesse között”? Szóval van köztük valami! A hangsúly - amit Suzannah használt – szintén ezt bizonyította. A csaj tuti szerelmes a srácba!

Irtó hevesen kezdett verni a szívem, ugyanakkor mintha kifacsarták volna. Nagy levegőt vettem, és igyekeztem nem kimutatni az érzelmeimet. Ő volt itt előbb. – mondogattam magamnak. – Szerelmes Jesse-be. Valószínűleg járnak. Együtt élnek. Kell ennél több magyarázat? Nincs itt helyed. Különben is, csak pár órája ismered. Sőt. Nem is ismered. Egyszer láttad. Ennyi.

De átkarolt! – gondoltam kétségbeesetten. – Átkarolta a derekamat, és mikor megláttam, rögtön…

Csak elkapott, hogy ne ess el. - a kis hang a fejemben kíméletlenül mondta a magáét. Fogadd el. Vettem még egy mély levegőt, és lassan kieresztettem.

• Nem jössz? – Suzannah hangja zökkentett vissza a valóságba. - Már nincs messze a házatok és…

Félbeszakítottam.

• Te…úgy értem ti… ti együtt…együtt jártok? – kérdeztem furcsa hangon.

Nem tudom, Suzannah észrevette e, mindenesetre úgy bámult rám, mintha lekevertem neki egyet. Pedig teljes őszinteséggel állíthatom, hogy nekem nem szokásom beverni mások képét.

• Mondtam már neked, hogy ez bonyolult.- kicsit kikelt magából a csaj.

Aztán hirtelen teljesen megváltozott az arckifejezése, és valósággal szíven ütött, amit mondott.

• Na ide figyelj, nekem szimpatikus vagy, de ne hidd, hogy egy percet is tétováznék, mielőtt behúzok neked, ha megpróbálod elszedni tőlem Jesse-t.

A torkomon akadt a szó, és éreztem, hogy kicsit lesápadok. Szólásra nyitottam a számat, de nem jutott semmi értelmes az eszembe, így hát újra becsuktam. De aztán eszembe jutott, hogy a hallgatásom lehet, hogy rávezeti az igazságra, így hát egy rögtönzött hazugsággal igyekeztem menteni a helyzetet.

• Én…nekem semmi ilyen szándékom nem volt. Valaki…valaki más tetszik.

Suzannah szemmel láthatóan megkönnyebbült, de nem nyugodott meg teljesen. Mindenesetre – nagy megkönnyebbülésemre – nem firtatta tovább a témát.

Ezek után csendesen telt az út a házunkig. Odamentem az ajtóhoz, és nyúltam a táskámért, hogy előhalásszam belőle a kulcsot.

Csakhogy a táska nem volt nálam.

• Ezt nem hiszem el! Hogy lehetek ilyen lökött? – dohogtam, elég hangosan ahhoz, hogy Suzannah, aki már ekkor elindult vissza, meghallja. Megfordult, és kérdőn nézett rám.
• Mi történt?
• A konyhában hagytam a táskámat és a kulcsom is abban volt.

Nem látszott az arcán változás, de én éreztem, hogy kezdek az agyára menni. Mindenesetre visszafordultunk, és – Suzannah előbbi letolása miatt – szótlanul baktattunk Kitiara házáig.

Mikor már ott voltunk, bekopogtunk az ajtón, de senki se nyitott ajtót. Újra kopogtunk. Semmi válasz.

• Talán fent vannak a szobájában. – tippelt Suzannah. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy többes számot használt.

Mikor megláttam, hogy a kilincs után nyúl, eszembe villant, hogy talán nem kéne megzavarni őket, meg aztán az is lehet, hogy az ajtó, kulcsra van zárva, de mielőtt megszólalhattam volna, az ajtó kitárult, és Suzannah gondolkodás nélkül belépett rajta.

Aztán olyat láttam, amitől a torkomon akadt a szó.

Kitiara a srác ölében ült, keze a nyaka körül, a srác egyik keze Kitiara derekán, a másik pedig a combján pihent, miközben Kitiara a fiú mellkasára hajtotta a fejét.

Persze rögtön felpattant, amint beléptünk.

• Bo... bocsánat. mi kopogtunk, de mivel nem nyitottál ajtót, Suzannah azt gondolta, hogy fenn vagy a szobádba, és nem hallod... – kezdtem zavartan a magyarázkodásba, de Kitiara nem hallgatott végig, csak fáradtan, cseppnyi haraggal kérdezte:
• És minek jöttetek vissza?
• Reana táskájáért jöttünk vissza. Bocs, hogy... megzavartunk titeket. – mentegetőzött Suzannah, s közben érdeklődve tanulmányozta a párocskát. De én mindezt csak fél szemmel láttam, mert beszáguldottam a konyhába, felkaptam a táskámat, kiviharzottam, megragadtam Suzannah karját, és az ajtó felé tuszkoltam.
• Akkor mi megyünk is. Ugye Suze? – hadartam, miközben a fent nevezett lány hevesen bólogatott.

Ám ekkor az ismeretlen srác felállt, és miután lepöckölt egy porszemet a nadrágjáról, így szólt:

• Nem, nem. Ne siessetek annyira. Én úgyis megyek. – láthattuk, hogy Kitiara gyilkos pillantást lövel rá, de a srác folytatta. – Megyek és meglátogatom Jesse… - óriásit dobbant a szívem, de szerencsére senki sem hallotta meg - … barátomat.

Aztán fogta magát és dematerializálódott. Pislogtam egyet. Aztán még egyet. Aztán eltátottam a számat. A srác nem kísértet. És dematerializálódott!

Csodálkozva néztem Suzannah-ra, de ő ugyanolyan értetlenséggel bámult rám, mint én őrá. S ahogy a szemébe néztem, egy furcsa fejmozdulattal jeleztem, hogy nem olyan sürgős elmennünk. Ő alig észrevehetően bólintott, jelezve, hogy egyetért velem, miszerint elég sok mindent kell megmagyarázni és megbeszélni.

Kitiara POV

Amikor beértünk a konyhába gyorsan leültettem őket egy egy székre. Én magam állva maradtam. Jól esett, hogy lenézhettem rájuk. Egyébként is én voltam a legmagasabb hármunk közül, de így még jobban feléjük bírtam magasodni.

-Tehát. Most, hogy itt vagyunk, végre nyugodtan beszélhetünk. -mondtam -Csak a tények. Te is mediátor vagy és most költöztél a városba, ez világos. -az új lány bólintott. Majd elkezdett beszélni.

-Ti is mediátorok vagytok, ha jól sejtem. Egyébként a nevem Reana Weitts, ha érdekel egyáltalán. -ezt már egészen morcosan mondta. Erre inkább nem mondtam semmit. Hisz én sem vagyok épp egy vidám csaj.

-Én Suzannah Simon, ő pedig Kitiara… -kezdte Suze, de én közbe vágtam. Nincs szükségem arra, hogy más képviseljen engem!

-Tudod nekem is van szám, én is be tudok mutatkozni. A nevem Kitiara Wagner. -láttam Suze gyilkos tekintetét. Ezzel sem törődtem. Reana, eléggé meglepődött rajtam. Mint oly sokan már az életben. Nos, igen. A kedves külső, sárkány takar. Ismertem már Suze-t annyira, hogy tudjam, vissza fog vágni. De ebben megakadályozta a csengőnk hangja. Az istenit! Ki a fene lehet ilyenkor? Mérges voltam. Nem szerettem, ha megzavarnak "munka" közben.Aztám miután elfordítottam a kulcsot a zárban, és kinyitpttam az ajtót ez a harag nyomban elszállt. Nem. Ez nem lehet igaz! Ez... Úgy 5 percig csak álltam. Nem jutott eszembe semmi értelmes gondolat. Csak a döbbenet. Még azt sem vettem észre, hogy Suze, és Reana mögém jöttek. Csak miután Suzannah megszólalt.

-Öööö…. Kitiara…? -na erre már kapcsolt az agyam. gyorsan eltűntettem a döbbenetet az arcomról, és igazi (most nem tettetettel) dühvel pördültem meg.

-Kifelé! -mondtam szinte suttogva. Annál több volt viszont az indulat a szavaimban. Mégsem értettek belőle.

-Tessék? -kérdezte Suzannah. Süket vagy mi? Mindenesetre, hogy jobban értsenek a szóból, megragadtam a karjukat, és úgy tóltam ki őket az ajtón.

-Hallottad. Menjetek. Majd beszélünk. -majd miután már kint voltak, meg ragadtam az ajtóban ácsorgót, és berántottam a lakásba. Még vártam néhány percet, csak hogy biztos legyek a dolgomba. Azután pedig olyan erővel vetettem a férfi nyakába magamat, hogy majdnem felestünk. Ő is szorosan átölelt engem. Így álltunk szinte percekig, mígnem Daniel meg nem köszörűlte a torkát.

-Hiányoztál Ma cherie! -mondta. Szerettem amikor így beszélt. Mint a fuvola szó, olyan volt a hangja. Nagyon kellemes volt hallgatni.

-Te is nekem. -mondtam, miközben elhúzódtam tőle. -Hol voltál ilyen sokáig? Több int három hónapja nem láttalak.

-Négy hónap, 18 nap. Ha akarod még az órát, percet, és a másodpercet is eltudom mondani. -elmosolyodtam.

-Nem kell. Elhiszem, hogy hiányoztam. De nekem jobban hiányoztál, mondhatsz akármit is. -biggyeszetettem az ajkamat. Elmosolyodott.

-Ellenkezhet egy ilyen egyszerű ember mint én veled, Ma cherie? -éppen leakartam oldani a kendőt az oldalamról, mert zavart, amikor hirtelen megálltak a kezeim.

-Ma cherie? Ez francia szó. Azt jelenti... Drágám, kedvesem. -egészen elégedett voltam magammal, mert sikertült rájönnöm arra, hogy minek nevezett, amikor leesett.

-Mióta hívsz így engem? -néztem rá érdeklődőn. Ahhoz képest, hogy 4 hónap után most látom először, úgy viselkedtünk egymással mint akkor, amikor elváltunk egymástól.

-Nem régen tértem vissza Mondomery -be. És mire tértem vissza? Arra, hogy nem vagy sehol. -éreztem ahogy arcom kissé kipirosodik. -Sikerült megtudnom néhány ott lévő embertől, hogy Carmel-ba költöztetek. De azt már nem, hogy hova. Így eljöttem, és miközben utánad  "nyomoztam" összetalálkoztam egy Jesse nevű szellemmel. Ő mondta meg hol keresselek. -bólintottam. Ez simán történhetett így. De várjunk csak...

-Ennek miköze van a Ma cherie megszólításhoz? -Daniel úgy nézett rám, mintha azt nem tudnám, hogy mi különbség fiú és lány között.

-Jesse mesélte, hogy queridának szokta szólítani Suzannah-át. Ez szöget ütött a fejembe, és úgy gondoltam én majd franciául foglak kedvesemnek szólítani. De, ha zavar... -közben leült a kanapéra, és intett, hogy üljek mellé. Eleget is tettem szívesen ennek a kérésnek, annyi különbséggel, hogy nem mellé ültem, hanem az ölébe.

Karjaimat a nyaka köré fontam, a fejemet pedig a melkasára hajtottam. Élveztem ahogy fejem ütemesen emelkedik a melkasával együtt, miközben levegőt vesz. Lassan teljesen biztonságban érztem magam. Ezt talán egyenletesen verő szívének hangja segítette meg. Éreztem ahogy egyik kezével szorosan átkarolja a derekamat, míg a másik keze finoman végig simította a lábamat. Ekkor döngve kinyílt az ajtó, és kijött be rajta? Reana és Szannah! Ez nem lehet igaz! Nem tehetik ezt velem.Amikor megláttak minket ebben a kissé... zavarba ejtő testhelyzetben, mindketten megtorpantak. Én azonnal felpattantam. Olyan zavarban voltam, mint életemben még soha! Reana kissé megilletődve nézett ránk.

-Bo... bocsánat. mi kopogtunk, de mivel nem nyitottál ajtót, Suze azt gondolta, hogy fenn vagy a szobádba, és nem hallod... -hangjában éreztem a bűnbánást. ezért kissé meganyhültem. Na és Suze? Ő nem hiszem, hogy nagyon sajnálna engem...

-És minek jöttetek vissza? -kérdeztem. A hangomból azt hiszem kihallatszott a fáradság, miszerint még csak vitatkozni sincs kedvem.

-Reana táskájáért jöttünk vissza. Bocs, hogy... megzavartunk titeket. -mondta Suzannah, miközben érdeklődve tanulmányozott minket. Miközben ezt mondta, Reana gyorsan előhalászta a konyhából a táskáját, és karon ragadta Suze-t.

-Akkor mi megyünk is. Ugye Suze? -Suzannah hevesen bólogatott. Ekkor Daniel felállt a helyéről, és lepöckölt egy láthatatlan porszemet a nadrágjáról.

-Nem, nem. Ne siessetek annyira. Én úgyis megyek. -itt nem álltam meg, hogy ne vessek rá egy ronda pillantást. -Meglátogatom Jesse barátomat. -és eltűnt. Hármasban maradtam ezekkel a lányokkal. És biztos nem azért maradtak itt mégis, mert a mediátorságról akarnak velem társalogni. Felsóhajtottam. Óh, Daniel, kellett engem itt hagyni a bajban...