Reana POV

Tessék? Mit tudott ő? Miről van szó?

Zavartan néztem hol a feketére, hol a barnára. Úgy tűnt, mindketten tudtak valamit, amit én nem. Nekem speciel úgy tűnt, hogy a fekete az, aki mindent ért, és mindent tud, így hát őt kezdtem spécizni, aki ekkor fölényesen megszólalt.

• Látod, megmondtam. Megéreztem, és te nem hittél nekem.
• Megérezted? Na persze és ezt nekem rögtön tudnom is kellett volna.

Zavartan összeráncoltam a szemöldökömet. Miről beszélnek ezek? Miért nem hajlandó senki egy nyamvadt, értelmes mondatot sem összehozni? Persze ne nézzetek hülyének. Egyre inkább érett meg bennem a gondolat, hogy ezek ketten szintén mediátorok. Vagy legalábbis valami hasonlók.

Ezt bizonyította a fekete hajú csaj következő mondata is.

- Igen, tudod a szellemek az ilyet megérzik. – szólalt meg olyan nem-vagy-tisztában-ezzel-az-egyszerű-megállapítással? – hangon.

Ahhá! Most már biztos! Mind a ketten mediátorok! Két korombeli lány, aki ugyanazzal a képességgel van megáldva, mint én. Végre lehet majd beszélni valakivel erről is… de mikor rápillantottam a két fent nevezett lányra, rögtön visszatértem a valóságba. Ki van csukva, hogy ezekkel valaha is a szellemekről fogok diskurálni. Lehetetlenség. Csak úgy süt róluk, hogy teljesen mások, mint én. Szerintem még egymást sem bírják nagyon.

• Ja, csakhogy ezt nekem egyik szellem sem említette. – a barna azt a kísértetsrácot mustrálta, aki nem rég elkapott, és még mindig ott állt a közelünkben.

Ahogy megnéztem magamnak, megállapítottam, hogy biztos nem a közelmúltban hunyt el. Tök régi szerelése volt, szerintem a 19. század eleje-közepe felé távozhatott el. Elpirultam, mikor felfigyeltem arra, hogy a bensőmben egy hang buzgón javasolja, hogy mielőbb ismerkedjek meg vele.

• Ráadásul ez itt teljesen ledöbbent, amikor rájött, hogy látom őt. – a barna a fejével a szellem felé intett.

Szöget ütött a fejembe, hogy vajon mióta ismerik egymást. A csaj hangja sajnos azt sugallta, hogy rég. Nem is tudom, miért szomorodtam el ekkor. De hogy nem lettem vidámabb, azt fix. Megpróbáltam száműzni a fejemből a srácot. A két mediátor – ha azok, márpedig szerintem azok – csaj egymással beszélt, – mit mondjak, elég indulatosan – de viszont hozzám egy árva kukkot sem szóltak. Kezdett elegem lenni abból, hogy felém se néznek. Ráébredtem milyen szörnyű lehet, a szegény, elveszett lelkeknek, mert biztos ők is ugyanúgy érzik magukat, mint én most, amikor ott áll a másik orra előtt, de levegőnek nézik.

Szerintem nem meglepő, hogy egy fel akartam hívni a figyelmüket a jelenlétemre.

• Hé, bocs, ha nem zavarok… - szóltam nyersen.
• Ja igen. Jobb lenne, ha egy olyan helyre mennénk, ahol nem hallhat meg minket senki. – szólalt meg a barna.

Felteszem a mellettünk elhaladó embereket az késztette bámulásra, hogy a két eszement csaj olyan hangosan lökte a dumát a szellemekről. Na meg persze – gondoltam savanyúan – néhány járókelőnek biztos szemet szúrt, hogy esés közbe megálltam a levegőben.

A fekete egy „rendben”-nel rábólintott az ötletre. A másik csodálkozó tekintetéből nem volt nehéz rájönni, hogy nem gyakran értenek egyet.

A lányok elindultak, én azonban nem mozdultam a helyemről. Óvatosan rápillantottam a kísértetre, de ő - sajnos - észre sem vette, hogy a tekintetét keresem. Az elvonuló csajok után nézett, aztán dematerializálódott. A lányok észre sem vették. Nem értem, miért lettem dühös, de…

A többieknek feltűnhetett, hogy még mindig egy helyben ácsorgok, mert a fekete megkérdezte:

• Mi van, nem jössz?

A lefigymáló hangtól egyből felment bennem a pumpa. Ennek ellenére igyekeztem nyugodtan válaszolni.

• Nos, tekintetbe véve, hogy azt sem tudom, hogy kik vagytok nem, nem megyek.
• Jó, akkor megbeszélhetjük itt is a dolgokat. Tehát mediátor vagy.

Teljesen megőrült ez a csaj?! Mit képzel magáról? Miért nem mondja be rögtön a rádióba?!

Hangosan döngetve a lábamat odasiettem hozzá.

• Psszt. Halkabban! Azt akarod, hogy mindenki meghallja?! – sziszegtem az arcába.

De az erre csak megvonta a vállát. Vettem egy nagy levegőt, és gyorsan elszámoltam háromig, hogy erejét vegyem egy kellemetlen szópárbajnak.

Csendesen telt az út a lány házáig. Szótlanul baktattam mögöttük. Amikor beértünk a lány házába, a barna megkérdezte.

• Nem lehetne inkább idelent maradni? – nem kerülte el a figyelmemet, mennyire remegett a hangja. Úristen, mit rejtegethet az a lány a szobájában???

A fekete mindenesetre engedett, és a konyhába terelt be minket. Kicsit lemaradtunk, és óvatosan odasúgtam a barnának:

• Miért nem akartál felmenni?

Azonban a lány válasza nem sok jót ígért.

- Hidd el, jobb, ha nem tudod.

Kitiara POV

Ezzel az egy szóval mindenki figyelmét magamra vontam.

-Látod, megmondtam. –néztem rá fölényesen. - Megéreztem, és te nem hittél nekem.

-Megérezted? Na persze és ezt nekem rögtön tudnom is kellett volna. .vágta rá Suze mérgesen. Nem igazán tetszett neki, az, hogy megint igazam volt. És ez diadal ittas érzéssel töltött el engem. De nem eléggel. Tovább akartam fokozni.

--Igen, tudod a szellemek az ilyet, megérzik. –feleltem erre én. Ez a csaj tényleg nem tudja ezeket a dolgokat, vagy csak megjátssza? Bár számomra ez egyértelmű volt, hisz félig szellem vagyok.

-Ja, csakhogy ezt nekem egyik szellem sem említette. –mondta Suze, miközben sokat sejtető szemmel mustrálta Jesse-t. –Ráadásul ez itt teljesen ledöbbent, amikor rájött, hogy látom őt. –intett még a fejével is Jesse felé.

-Hé, bocs, ha nem zavarok… -szólt közbe az a mediátor csaj, aki láthatóan már nagyon unta azt, hogy semmibe nézzük őt.

- Ja igen. Jobb lenne, ha egy olyan helyre mennénk, ahol nem hallhat meg minket senki. –javasolta Suze, mivel egy-két ember már így is furán nézett ránk. Hát igen… Azt hiszem kicsit túl hangosan, vitáztunk Suzannah-val. Ami amúgy nem lenne túl különös, ha a vita téma nem szellemek felé irányul. Meg, ha nem titulálnak egyesek fél szellemnek engem. A csaj lebegése, pedig azt hiszem még jobban betett nekik. Pontosabban csak ők észlelték lebegésnek, mivel én és Suzannah láttuk, hogy mi történt igazából.

-Rendben. –adtam be végül én is a derekamat. De nehogy azt higgyétek, hogy Suzannah miatt. Nem. Inkább a sok bámuló tekintet miatt. Gyűlöltem, ha ennyire bámultak rám. Kifejezetten… idegesített. De ezen az idegességen sokat javított Suzannah teljességgel ledöbbent arca. Nos igen… Nem gyakran egyezem bele abba, amit ő javasol. Így elindultunk a házunk felé, mivel egyértelmű volt, hogy csak ott beszélhetjük meg az ilyesfajta dolgokat. Közben Jesse dematerializálódott mellőlünk. Viszont hirtelen megtorpantam. A csaj nem jött utánunk, hanem csak makacsul állt egy helyben. Már kezdett nagyon elfogyni a türelmem. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ellentmondjanak nekem. Illetve egy valakitől elbírtam fogadni, de őt már jó ideje nem láttam…

-Mi van, nem jössz? –kérdeztem kicsit nyersen.

- Nos, tekintetbe véve, hogy azt sem tudom, hogy kik vagytok nem, nem megyek. –rázta meg makacsul a fejét a csaj. Eh. Egy ötéves kisgyerek is értelmesebben viselkedik ennél. Ez a csaj pedig már van 16 éves. Mivel láttam, hogy a Suzannah féle kedves javaslatok helyett be kell vetni, azokat a zavarba ejtő, mondatokat, amiket másoknál is szoktam, szembefordultam a lánnyal.

- Jó, akkor megbeszélhetjük itt is a dolgokat. Tehát mediátor vagy. –szögeztem le, eléggé hangosan ahhoz, hogy az ott bámészkodók is meghallják. Mint sejtettem ez hatott is. Rögtön elindult, és mellém érve oda is sziszegte nekem:

- Pszt. Halkabban! Azt akarod, hogy mindenki meghallja? –megvontam a vállam. Nem nagyon tudott érdekelni. A ház felé vezető út csendben telt. Nem volt még csak bemutatkozás sem. Így –sajnálatomra- elmerülhettem zavaros gondolataimban. Vajon mi van vele? Úgy hiányzik. Mindig számíthattam rá. És most, amikor olyan nagy szükségem lett volna rá, hol van? Fogalmam sincs. Ez benne a legrosszabb. Mi van, ha… Ne erre gondolni is rossz. Az nem lehet, hogy őt… Meg talán nem is lennének rá képesek. De koncentráljunk a mostani dolgokra. Úgyis megérkeztünk a házunkhoz. Én megszokásból mentem volna fel a szobámba, nyomomban azzal a csajjal, ha Suzannah meg nem áll

-Nem lehetne inkább idelent maradni? –kérdezte Suzannah. Meg sem próbálta palástolni a hangjába lévő rettegést. Először nem értettem mire gondol, hiszen a gondolataim még mindig körülötte forogtak, aztán eszembe jutott. Hogy is felejthettem el azt a sikolyt! Meg azt a fetrengést a földön. Ha előbb még nem ő róla elmélkedem, talán még ki is tört volna belőlem a röhögés. De így most egyszerűen bólintottam, és betessékeltem őket a konyhába. Hallottam ahogy a új lány halkan megkérdez valamit Suzannah-ától.

-Miért nem akartál felmenni? –gyanakvó volt a hangja.

-Hidd el, jobb, ha nem tudod. –érkezett a rejtélyes válasz.

Suze POV

Egy mondat, egyetlen mondat elég volt, hogy Kitiara magára vonja a figyelmünket. És én már abban a pillanatban tudtam, hogy igaza volt. Utálom beismerni, ha valakinek igaza van velem szemben. Jesse-nek sem ismertem még el soha, hiába tudtam, hogy igaz, amit mond. Ekkor Kitiara megszólalt és tudtam, hogy igazam volt. Tudtam, hogy nem úszom meg a nélkül, hogy ne dörgölné az orrom alá az egészet:

-Látod, megmondtam. –mondta fölényesen. Elegem van abból, hogy úgy kezel és úgy beszél velem, mint egy gyerekkel szokás. De nem adom meg magam ilyen könnyen. Ha azt hiszi, hogy igen, akkor hatalmasat tévesed.

. –Megéreztem, és te nem hittél nekem. –szólalt meg újra. Megérezte? Miről beszél ez. A végén még beáll Madam Zara mellé jósnőnek.

-Megérezted? Na persze és ezt nekem rögtön tudnom is kellett volna. –jegyeztem meg kissé idegesen. Ismertek, sokszor igen hamar eldurran az agyam.

-Igen, tudod a szellemek az ilyet megérzik. –he? Ez meg miről beszél? Én eddig rengeteg szellemmel találkoztam és egyik sem tűnt olyannak, mint aki pontosan tudja, hogy mediátor vagyok. De azért nem fogom a teljesen a hülyét adni. Persze azt nem mondhatom, hogy erről én is tudok, hogy nem kell felvilágosítania ezzel kapcsolatban, mert ha így lenne, akkor azonnal hittem volna neki. És ezt ő is tudja. De tudod, hogy  mi idegesít a legjobban? Hogy mindezt úgy mondta, mintha ezt az összes földi lénynek tudni kellett volna.

-Ja, csakhogy ezt nekem egyik szellem sem említette. –ekkor megrovóan néztem Jesse felé. Tudom, ronda dolog volt őt hibáztatni, de most csak őt tudtam. - Ráadásul ez itt teljesen ledöbbent, amikor rájött, hogy látom őt. –intettem a fejemmel ismét Jesse felé. Mikor ránéztem láttam, hogy egy kicsit megsértettem, ami nem volt szép tőlem tekintve, hogy ő mégiscsak a barátom, de abban a pillanatban nagyon mérges voltam. Főleg apámra, hogy ő nem említette ezt az apróságot…

-Hé, bocs, ha nem zavarok… -szólt közbe a csaj, akit mindeddig figyelmen kívül hagytunk. Hát igen. Eléggé idegesíthette a dolog.

-Ja igen. Jobb lenne, ha egy olyan helyre mennénk, ahol nem hallhat meg minket senki.- mondtam, mert már egy jó adag ember minket bámult a hangos szellemekről szóló vitánk és valószínűleg az új csaj ,,föld Fölötti lebegése” miatt. Vagyis inkább a miatt, amit ők annak érzékeltek. Tehát azt mondtam, bár tudtam, hogy Kitiara nem fog…

-Rendben. –szólalt meg Kitiara bólintva. Én meg eltátottam a számat. Vagyis csak majdnem Ez komolyan egyetért velem? Velem? Na valószínűleg nem azért, mert hirtelen olyan jó ötletnek tartotta a dolgot. Csak a bámulók miatt. Bár nem ismerem őt olyan régen abban biztos vagyok, hogy utálta, ha bámulják. Mintha valami közöl megegyezés lett volna, elindultunk vissza abba az irányba, ahonnan jöttünk. Pontosabba Kitiara-ék háza felé. Ott még az sem baj, ha meghallják, hogy mit beszélünk. Nálunk viszont… Hát inkább nem gondolok bele. Valószínűleg közelebbi ismeretségbe kerülnék egy diliházzal. Miközben mentünk Jesse dematerializálódott mellőlünk, valószínűleg, mert untattuk. Mindegy. Ő mindig ezt csinálja, de valamikor úgy is találkozok vele. Ha mást nem, akkor a szobámban. Ekkor viszont észrevettem, hogy a lány, akinek még mindig nem tudom a nevét, nem jön utánunk. Valószínűleg Kitiara-nak is abban a pillanatban tűnt fel ugyanaz, mert szinte egyszerre fordultunk meg. Azon gondolkodtam, hogy miért nem jön a csaj, de Kitiara megelőzött a kérdéssel.

-Mi van, nem jössz?

-Nos, tekintetbe véve, hogy azt sem tudom, hogy kik vagytok nem, nem megyek. –válaszolta ő. És be kellett látnom, hogy volt benne valami.

-Jó, akkor megbeszélhetjük itt is a dolgokat. Tehát mediátor vagy. –mondta erre Kitiara a szokásos megdöbbentő modorában, ráadásul olyan hangosan, hogy a bámészkodók is meghallották. Be kell vallanom, hogy még én is megdöbbentem. Ilyen hangosan ilyeneket én sosem mondanék ki hangosan. Soha. Láthatóan a lány is inkább velem értett egyet és nem kívánt szétkürtölni az ilyesfajta képességeit, mert elindult felénk és mikor elérte a helyet, ahol álltunk odasziszegte Kitiara-nak:

-Psszt. Halkabban! Azt akarod, hogy mindenki meghallja? –erre ő, mármint Kitiara csak megvonta a vállát, majd továbbindultunk mostmár a lánnyal a nyomunkban. Mikor beértünk Kitiara-ék házába ő rögtön elindult a szobájába, bennem viszont még túl élénken élt az első és remélhetőleg utolsó látogatás Kitiara szobájában, így megtorpantam és megszólaltam. Még a félelmemet sem próbáltam kiszorítani a hangomból.

-Nem lehetne inkább idelent maradni? – esküszöm, hogy sosem fogok kiigazodni ezen a csajon. Mármint Kitiara-n. Mindenféle megjegyzés nélkül elindulta konyhájuk felé. Lehet, hogy észrevette a rettegésemet és megsajnált. De engem ő csak ne sajnálgasson! Na jó. Ha sajnál és nem kell felmennem a szobájába e miatt, akkor legyen, sajnáljon csak nyugodtan. Miközben mentünk én és a lány lemaradtunk. A kórház óta először ekkor szólalt meg:

-Miért nem akartál felmenni?- kérdezte gyanakodva. Ha te azt tudnád, már sikítva rohannál ki a házból. Gondoltam magamban, de csak annyit mondtam:

 -Hidd el, jobb, ha nem tudod.