Reana POV

Rossz volt látni. A szeme, mint mindig, most is csukva volt. Az egész arca azt a hatást keltette, mintha csak aludna. Csak épp nagyon sápadt, és fakó volt. Mikor közelebb léptem hozzá, szinte látni véltem, hogy összeszorítja a száját. De tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem. Mindenféle csövek lógtak ki belőle. Az EKG monitor szabályos sípolása nagyon zúgott a fülemben.

Tim az elmúlt 10 év alatt szinte semmit sem változott. Vagyis ez így nem igaz. Természetesen ő is változott, hisz megnőtt, meg minden. De azóta, 10 hosszú éve csak alszik, és alszik…

Rátévedt a pillantásom a kezére. Most épp nem volt infúzióra kötve, de a kanul még mindig ott volt a karjában. Végigsimítottam a jéghideg kezén, aztán elfordultam. Megint elfogott a szorongás, és az az érzés, amit nem szeretnék megnevezni, ami minden egyes találkozásunkkor úrrá lesz rajtam…

Megfordultam, és az ajtó felé indultam. A kezem már a kulcson volt, mikor mégis hátranéztem, és kérdőn pillantottam anyámra. De ő csak a fiát nézte könnyes szemekkel. Apa azonban észrevette a bizonytalanságomat. Csak intett egyet, hogy menjek nyugodtan, majd átkarolta felesége vállát, és megszorította, mintha csak arra kérte volna, hogy legyen erős.

Kiléptem a kórteremből, és halkan behúztam magam mögött az ajtót. A folyosó szinte kihalt volt, csak pár kék ruhás nőt láttam, akik nagy gurulóasztalokat toltak, mindenféle gyógyszerrel felpakolva. A szandálom zavaróan hangosan kopogott, ahogy végigsiettem a folyosón. Mikor kiértem, leszaladtam a lépcsőn. Zavart, hogy bármerre néztem, csak krákogó, köhécselő öreg embereket láttam, akik pizsamában és köntösben csoszogtak. Szinte már futottam. El akartam menekülni, innen, ahol bármerre nézek, a betegségeket látom magam előtt. Már fuldoklottam, úgy telement az orrom azzal a jellegzetes, kórházas illattal, a sok fertőtlenítő, és gyógyszer szagával…

Feltéptem az ajtót, és kirohantam. Aztán hirtelen megtorpantam, mert a nagy fény szó szerint elvakított. Már két napja itt vagyok, mégsem tudom megszokni. Elvégre otthon minden teljesen más volt. Természetes, hogy nekem itt még minden idegen, és furcsa.

Szívtam egy jó nagyot a friss levegőből, lassan kieresztettem, és visszamentem a váróba. Elvégre nem hagyhatom itt a szüleimet! Úgyis nemsokára jönnek. Nem hiszem, hogy Tim nagyon feltartaná őket. Kerestem egy üres padot, leültem rá, és a tenyerembe temettem az arcomat. Így legalább nem láttam az öreg nénikék mustráló tekintetét.

Megérte idejönni? Folyton ez a kérdés zakatolt a fejemben. Való igaz, mindent fel kellett adnunk, ami az eddigi életünkhöz tartozott. Anyáéknak új állás után kell nézniük, nekem új iskolába kell mennem… Ha az új környezetem nem fog befogadni? Ha életem végéig számkivetett leszek?

Persze ezt a sok butaságot rögtön elvetettem. Általában könnyen barátkozó típus vagyok, és – eddig – sikerült mindig jól megválogatnom a barátaimat. Nagyon jó emberismerő vagyok. Persze ez elengedhetetlen a… khm… a mellékállásom miatt.

De visszakanyarodva a jelenbe: ha ez az új kezelés valóban segít visszahozni Timy-t a kómából, akkor igazán ki kell próbálnunk mindent, nem? Anyáék gondolkodás nélkül feladtak mindent, csak hogy megkapaszkodhassanak ebben az egy reményszálban… de ők nem tudják, hogy..

• Reana! Merre vagy?

Felkaptam a fejem, és körülnéztem. Apáék nem messze álltak tőlem, és a tömeget pásztázták. Feltehetőleg engem kerestek. Felálltam, megigazítottam a ruhámat, hátraráztam a hajamat, és megindultam feléjük. Mikor apa észrevett, intett, hogy siessek. Megszaporáztam a lépteimet, és máris ott termettem mellettük. Rájuk néztem, de anya kerülte a tekintetemet. Biztosan tudom, hogy sírt. Csak nem akarta előttem mutatni. Apa arca is meglehetősen gondterhelt volt. Gyorsan én is lehajtottam a fejem. Engem ugyan nem viselt meg annyira ez a látogatás, de anya mindig nagyon kiborult, amikor a fiát így kellett látnia.

• Gyertek, induljunk.

Apa kivezetett minket a kórházból. Megint kellett pislognom párat, mire megszoktam a fényt. Körülnéztem. Minden olyan békés volt. Az emberek szép, nyugodt tempóban sétálgattak, nem siettek folyton, mint otthon. Egy fiatal srác gördült el mellettünk. Mert hogy korizott. Tőlem nem messze két lány közeledett felénk, és elmélyülten beszélgettek. A lenge ruhájukból és a kezükben tartott strandtáska miatt gondoltam, hogy nem a könyvtárba tartanak. Jó dolguk van. Nekem még mindig nem volt időm arra, hogy lemenjek fürödni egyet.

Összehúztam a szemem, hogy jobban szemügyre vegyem őket. Az egyikük magas volt, hosszú, fekete, hullámos hajú. Még innen is látszott, hogy gyönyörű. De valahogy… nem is tudom. Úgy az egész testtartásából hűvös nyugalom sugárzott. Szép lassan lépdelt a –feltételezem- barátnője mellett. Neki vállig érő, barna haja volt, és feleannyira sem tűnt nyugodtnak, mint a társa. Mindketten velem egyidősek lehettek. Azonban nem tudom miért, de nekem rögtön a barna tűnt szimpatikusabbnak, aki most valamiért megrázta a fejét, és elfordult. A fekete hajú erre mormogott valamit, és felszegte a fejét. Meglátta, hogy őket bámulom, és egyenesen a szemembe nézett.

Megtorpant. Továbbra is engem nézett, a tekintetét a szemembe fúrta, hogy szinte pislognom kellett. A barna hajú már 3 lépéssel előrébb járt, mikor észrevette, hogy a másik megállt. Visszament hozzá és kérdőn nézett rá. A fekete hajú, aki továbbra is gyanakodva nézett engem, nem tudom, mit mondhatott neki, de a barna először teljesen elképedt, majd kuncogni kezdett. Bevallom… irritált a dolog. Mi az, hogy irritált. Egyenesen dühített. Engem senki fia ne nevessen ki! Elszakítottam tekintetemet a feketétől, és dacosan hátat fordítottam nekik.

• … úgyhogy nemsokára jövünk, addig sétálgathatsz, amerre akarsz. Hazatalálsz, nem?
• Tessék?

Apa elég megrovóan bámult rám. Feltehetően már pár perce nekem papolt, én meg oda sem figyeltem.

• Mondom mi anyáddal beülünk egy kávéra. Van a közelben egy jó expresso. Addig elmehetsz városnézőbe, meg ilyenek. Csak ne menj túl messzire, és legkésőbb egy óra múlva legyél otthon!
• Rendben.

Apa közelebb hajolt hozzám, és a fülembe súgta: - Anya nagyon rosszul érzi magát. Ne izgasd fel még jobban, rendben?

Bólintottam, mire apa kiegyenesedett, a kezét anya vállára tette, és elkormányozta őt.

Most hova menjek? Semmi nem jutott az eszembe. Hé, megnézhetném a partot! Igaz, nincs nálam fürdőruha, de csak maga a part látványa is gyönyörű lehet.

Sebesen kopogó cipők zaját hallottam valahonnan a hátam mögül. Megfordultam, és láttam, hogy a két lány gyorsan közeledik felém. Mit közeledik. A fekete hajú – aki továbbra is engem bámult – a ruhájánál fogva cibálta a másikat, akinek nem volt ínyére a tempóváltás. Csodálkozva néztem őket. Mit akarnak ezek tőlem? Miért bámul engem folyton ez a fekete? Már elég közel volt hozzám ahhoz, hogy megállapíthassam: valóban hihetetlenül gyönyörű. Miközben jöttek felém, néhány srác utána bámult, de ő pillantásra sem méltatta őket. Csak engem nézett, azzal a hidegszürke szemével. Megborzongtam, de nem tudom miért.

Már csak pár lépésre voltak tőlem, de én úgy döntöttem, inkább nem akarok megismerkedni velük. Megfordultam, és épp indulni akartam.

Valami neszt hallottam, közvetlenül a hátam mögött, de nem tudtam megfordulni, hogy megnézzem mi az, mert sikerült olyan bénán lépnem, hogy megbotlottam a saját lábamban.

Aztán egy ismeretlen lányhang azt kiáltotta: -Ne!!! De nem tudom ki, kinek, vagy miért mondhatta. Meg is akartam kérdezni, de mivel épp a kemény aszfalt felé zuhantam, inkább csak az arcom elé kaptam a kezemet, és felkészültem a fájdalmas földet érésre.

Aztán egyszer csak megálltam. Úgy, ahogy mondom. Megálltam. Két kezet éreztem a derekamon. Két kezet, melyek jó erősen tartottak.

Kinyitottam a szemem. Az a valaki, aki elkapott, pont úgy fogott meg, hogy nem láttam őt. A fejem kissé megbillent, és megállapítottam, hogy csak pár centi választott el a földtől.

• Öhh.. izé.. köszönöm. – suttogtam, és megfordítottam a fejem.

Aztán a következő pillanatban minden vér kifutott az arcomból. Aztán meg szörnyen elvörösödtem. Egy eszméletlenül jóképű srác nézett rám vissza. Döbbenten. Rövid, göndör, fekete haja volt, és sötétbarna szemei, melyeket most tágra nyitott. Nem értem miért. Hiszen biztos nem azért tátotta el a száját, mert meglátta, milyen gyönyörű vagyok.

Aztán megláttam. A srác fénylett. Komolyan mondom! Fénylett. Vagyis ez nem jelenthet mást, csak azt, hogy ő egy…

Villámgyorsan felpattantam, leporoltam a ruhámat, és úgy döntöttem, inkább mégis a lányokkal ismerkedem meg, ez a szellem ráér később. Hátat fordítottam neki, és ránéztem a lányokra, akik most már ott álltak mögöttem.

Csakhogy az ő szemük ugyanazt a megrökönyödést árasztotta, mint a kísértet srácé. Vagyis ez így nem teljesen igaz. A barna hajú lány tátott szájjal bámult rám, és legnagyobb döbbenetemre a kísértet és köztem kapkodta a tekintetét.

Ellenben a fekete hajú lány diadalmas mosollyal az ajkán pillantott rám.

- Tudtam!

Suze POV

-Ezt nem tudom elhinni! Nincs egy normális ruhám sem, amiben ki tudok meni a strandra!? -dohogtam magamban, miközben az egész szekrényemet kidobáltam valami elfogadható ruha után kutatva. Lila, nem, rózsaszín, fuj, most nem, khaki? Á, ez egyáltalán hogyan kerül a szekrényembe!? Mi ez? Na ne, ugye ez nem az, mire gondolok… Ez tuti nem az enyém. Azt hiszem, erre végképp nem volt szükségem. Egy hálóing!? De nem is akármilyen hálóing. Sokkal inkább egy olyan, amit a nászutamon vennék fel, csak azért, hogy levegyék. Pontosabban egy bizonyos ember vegye le. Csakhogy az ő esetében nászútra gondolni is hülyeség, hiszen köztünk még a normális kapcsolat sem lehetséges, nem hogy a házasság. De visszatérve a hálóingre, ez nem az enyém. Sokkal inkább anyáé. Remek, tényleg nem akartam tudni, hogy mit csinál ő és Andy zárt ajtók mögött. Erre az infóra nem volt szükségem. De most ezen nem volt időm gondolkodni. Így is késésben voltam és ismerve Kitiara-t vagy leharapja majd a fejem, hogy elkéstem, vagy ő maga fog elkésni. Szép kis kilátások. De nézzük csak, mi van még itt: zöld…? Hm… most inkább nem, főleg a bikinim színéhez (ami, ha eddig nem mondtam volna sötétzöld. Anya szerint megy a szemem színéhez). Áh! Végre megvan! Hogy erre nem gondoltam! A strand amúgy sincs messze és ahhoz képest, ahogy Kelly és a barátnői már otthonról bikiniben indulnak én egész jó leszek a horgolt fehér, egy részes ruhámban. Tudod, olyan nem túl szoros fajta, hogy azért az ember vehessen is alá valamit. Na, gyorsan felkaptam, egy pillantás a tükörben és sikerült megállapítanom, hogy egész jól nézek ki. Csak Jesse meg ne lásson! Bár lehet, hogy jót tenne neki, és végre tovább akarná vinni a kapcsolatunkat. Legalább csak egy szinttel feljebb. Mondjuk sokkal inkább valószínűbb, hogy a 19. századi erkölcsei győznének és leszidna a miatt, hogy itt mutogatom magamat. Aztán a szó szoros értelmében kiszáguldottam a házból, csak azért, hogy lássam Kitiara-t a kapunak támaszkodva, amivel önmagában nem lenne semmi baj, ha nincs nála az a ,,házi dög”, vagy ahogy ő nevezi varánusz. Ki a fene képes egy varánuszt magával vinni a strandra!? Néha kiborít ez a csaj…

-Ezt meg minek hoztad magaddal, mi!? –rámnézett a füst színű szemeivel és nekem azonnal nem volt kedvem tovább vitázni vele.

-Neki is vannak szükségletei, képzeld el, Suzannah! Például: séta, friss levegő, és képzeld, még társaságra is! - ez még védi azt a dögöt! Naná, őt nem bánthatja! De én mit mondjak. Egy seb és egy nyáladzó varánusz elég hozzá, hogy én is az ablakpárkányomon töltsem az elkövetkező 150 évet Jesse mellett. Szép kilátások, mondhatom! Mondjuk a dolog Jesse része nem zavar, a halott viszont annál inkább, tehát úgy döntöttem, hogy ha addig élek is (hopp, ez itt nem a helyes szóhasználat, de már mindegy, mindenki érti, hogy mire gondoltam) elintézem, hogy Kitiara ne hozza magával azt a rondaságot, amit ő annyira szeret.

- Ó, igazán? A kertben is tud sétálni nem? És tudtommal ott is van friss levegő! Társasááág? Hisz ez csak egy hüllő. Miért lenne társaságra szüksége hm? Megmondanád nekem?! Ott is friss a levegő, nemde? Nem hozhatod ezt itt ki a partra.

-Azért, mert ő egy érző lény, Suze! Ellentétben veled! –sziszegte olyan dühösen, hogy abban a pillanatban a saját kígyóira emlékeztetett a legjobban. De nem adtam fel.

-Nem jöhetsz be ezzel a döggel a strandra! –mondtam. Persze, majd ha egy ilyen izével akar mászkálni, akkor tegye azt nélkülem. Nincs szükségem ilyen hírverésre.

-Nem hiszem, hogy te mondod meg nekem, hogy hová mehetek, és hová nem! –naná, még mindig nem adja fel! Hah, de most jön az aduász, ami tudom, hogy kifejezette idegesíti:

-Attól, hogy ilyen a tested még nem kéne elszállnod magadtól ennyire! –ahha! Végre megadta magát és bevitte a házba azt a dögöt. Biztonságban vagyok, egy darabig… Mikor végre kijött, akkor elindultunk a partra és mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Miért, miért nem lehetek Jesse-vel? Úgy értem, mint minden normális lány. Á, ez a mondat meg is adta a választ. Mert én nem vagyok normális. Mediátor vagyok. Nem is akármilyen. Olyan, aki szerelmes egy szellembe. Vajon milyen lenne, ha csak mediátorok élnének a földön és mindenki látná a szellemeket? Egy biztos, nekem jóval könnyebb lenne. Azt hiszem, hogy Kitiara-val is ezért barátkozom. Mert ő látja Jesse-t. Ami persze zavaró is lehet, ha belegondolok, hogy így akár el is csábíthatja. De visszatérve a barátságra. Könnyebb, hogy nem kell előtte titkolóznom. Persze nem vagyok oda érte. És az is elég egyértelmű, hogy ő sincs oda szerény személyemért. De elvagyunk így. És ez rendben is van. Épp ekkor jutott eszembe, hogy meg akartam tőle kérdezni, hogy milyen érzés, hogy nem kell titkolózmnia az anyja előtt. Mikor odafordultam, ahol eddig Kitiara ment a nagy semmit láttam. Először komolyan azt hittem, hogy dematerializálódott, mert annyira megsértődött a varánusza miatt, de aztán rájöttem, hogy csak lemaradt, én pedig annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem. Mikor megfordultam, hogy visszamenyjek hozzá, észrevettem, hogy bámul valamit, vagyis inkább valakit. Egy lány, olyan 16 év körüli állt a kórház előtt, amely mellett éppen most haladtunk el, és Kitiara-t bámulta.

-Most meg mi van? –kérdeztem Kiatiara-tól, aki végre elszakította a tekintetét a lánytól. Viszont amit ekkor mondott…

-Ő egy mediátor Suzannah. –először elképedve néztem rá, aztán elkezdtem kuncogni. Na ne, hogy mediátor!? Mi lesz a következő? Közli velem, hogy Jesse életben van én pedig a felesége vagyok? Jó vicc. Na várjunk csak, ez meg mit csinál? Először úgy nézett rám, mintha meg akarna fojtani, most meg megragadta a ruhámat és elkezdett a lány felé vonszolni. Mondanom sem kell, nem volt igazán ínyemre ez a fejte bánásmód. És láthatóan a lány is megijedt, megpróbált elszaladni és ekkor 3 furcsa dolog is követte egymást: a lány elbotlott, és én nem vagyok benne teljesen biztos, hogy Kitiara különleges képességei nem játszottak közre, aztán hirtelen Jesse materializálódott mellettem, szintén Kitiara intézkedésére, szerintem, mert én nem hívtam az tuti, és magától nem jelenik meg nappal, vagyis nem sokszor, az utca közepén pedig végképp nem. A harmadik pedig, Jesse, lévén úriember, reflexszerűen kinyúlt, hogy elkapja a lányt, ami persze nem sikerülhet neki, hacsak nem mediátor az illető, így elkiáltottam magam, hogy -Ne! –azt hiszem, ez ösztönös reakció volt arra, hogy a csaj majdnem elesett. Aztán kitátottam a számat, mondani akartam valamit, de csak tátogni tudtam, mint a halak. Ugyanis Jesse-nek sikerült. Úgy értem, elkapta a csajt. Kiatiara-n kívül mindenki teljesen le volt döbbenve. Először a lány tért magához a döbbenetéből. Elkezdett hálálkodni Jesse-nek, majd megfordult a karjaiban, hogy láthassa, mikor pedig meglátta, elpirult. Na ne, ne merészelj szemet vetni a pasimra, mert nagyon megbánod! Aztán észrevehette, hogy Jesse világít, mert hirtelen felpattant és leporolta a ruháját, majd ránk nézett. Én döbbenten néztem vissza rá, Kitiara viszont csak ennyit mondott:

-Tudtam.

Kitiara POV

Suzannah-val aznap a strandra készültünk, ezért elkezdtem válogatni a fürdőruháim között. Végül egy háromszög fazonú, nyakban, és hátul megköthető bikini felső, és egy kétoldalt megköthető, magasan felszabott combvonalú bikini alsó mellett döntöttem. Bár meg kell hagyni nem voltam oda azért, hogy folyton megjegyzést tettek a külsőmre, mégis sokat adtam mindig is a megjelenésemre. Számomra a külső is eléggé sokat nyomott latba, de persze a benső mindennél fontosabb. Közben a fürdőruha fölé még rákanyarintottam egy áttetsző, finom szövésű kendőt is. Már éppen léptem volna ki a szobámból, amikor Xaxas, a varánuszom pórázzal a szájában elém állt. Ilyenkor odavoltam érte!

Ő volt a család kutyája. mivel apára figyelemmel lévén, nem igen tarthattunk kutyát. Persze Xaxast mások nem annak az elbűvölően értelmes, hízelgő háziállatnak látták, mint én. Nem hiszem, hogy nagyon örülnének annak, ha kivinném őt a partra... Leviszem magammal a kapu elé, ahol Suze-al találkozok. Majd tőle megkérdezem, hogy levihetném-e sétálni. Remélem igen. Szerettem vele sétálni. Főleg vízpart közelébe. Végül is a

varánuszok természetes élőhelye tengerpart mellett található. Egy szó mint száz, ráraktam kis kedvencemre a pórázt, és futottam le a kapu elé. Mint kiderült, annyira nem kellett volna sietnem. Ugyanis Suze legalább késett vagy 5-10 percet. Hát, nem a pontosságáról híres ez a csaj, úgy gondolom. Persze biztos megvan rá a nyomós oka, hogy miért késett. De amit akkor tett, amikor hallótávolságon belülre ért, na az egy életre belém íródott.

-Ezt meg minek hoztad magaddal, mi? -kérdezte szemrehányóan Suze. Rögtön elborult az agyam. Pedig nagyon türelmes ember vagyok.

Általában. De nem akkor, amikor a kedvenceimet bántják. Akkor se nem látok, se nem hallok. Szerencsére még voltam olyan állapotban, hogy fékezni tudjam apámtól örökölt telekinetikus képességeimet. Még jó. Másképpen szegény Suze, már alulról szagolná az ibolyát. Hoppsz. Ez még viccnek is rossz. Szóval kedvencem védelmére keltem:

-Neki is vannak szükségletei, képzeld el, Suzannah! Például: séta, friss levegő, és képzeld, még társaságra is! -válaszoltam ingerülten.

-Ó, igazán? A kertben is tud sétálni nem? És tudtommal ott is van friss levegő! Társasááág? Hisz ez csak egy hüllő. Miért lenne társaságra szüksége hm? Megmondanád nekem? -dühösen néztem rá. Legalábbis neki így mutattam. Belülről mit éreztem? Sajnálatot. Nem éreztem mást, mint szánalmat. Olyan kis gyerek még ez a Suze istenem. Annyira nem tudja még mi az az élet. Persze mediátorként kissé más, mint a mai fiatalok, de elég csak meghallgatni ezt a dühös kifakadást ellenem, és máris látszik, mennyire gyerek még. De hát egy gyermek játékaiba bele kell menni, a gyerek érdekében. Így inkább fenn tartottam a látszatot, miszerint dühös vagyok rá.

-Azért, mert ő egy érző lény, Suze! Ellentétben veled! -sziszegtem dühösen a képébe.

-Nem jöhetsz be ezzel a döggel a strandra! -felelte erre ő. Na már mér ne? Gondoltam megvetően. Bárhova bemehetek, ha akarok drága Suzannah. Csak még te ezt nem tudod...

-Nem hiszem, hogy te mondod meg nekem, hogy hová mehetek, és hová nem!

-Attól, hogy ilyen a tested még nem kéne elszállnod magadtól ennyire! -láthatóan meg volt róla győződve, hogy most valami olyat mondott, amitől én rögtön feldobom magam. Hát, legyen ahogy akarod Suzannah. Végtére is a gyerekeket hagyni kell győzni. Ezért gyorsan bementem a házba, -ezt Suzannah-nak úgy játszottam, mint aki nagyon dühös- és levettem Xaxasról a pórázt.

-Sajnálom kisöreg. Majd kedvezőbb körülmények közt sétálunk. -látva kissé zavaros tekintetét, elnevettem magamat. Xaxas mindig megbírt nevettetniengem. Ehhez az egyhez kétségtelenül neki volt a legjobb tehetsége minden élő, illetve holt között is. -Majd máskor, később sétálunk egyet, rendben? Csak te meg én. Semmi gyerek, vagy bámészkodó. -Xaxas erre megfordult, és becaplatott anyámék szobájába. Én gyorsan megigazítottam a derekamra kötött kendőt, és visszamentem Suzannah-hoz. Látszott rajta az elégedettség, hog"győzött" velem szemben. Had higgye. Nem tud érdekelni. Úgyse kedvel, akkor meg miért törjem magam? Csak tudnám, ha már ennyire elege van belőlem, miért áll velem szóba? Azt hiszem sajnál. Azt hiszi, hogy magányos vagyok, és hogy nem bírok meg lenni nélküle. Pedig vele mindig magányosabbnak érzem magam, mint, ha egyedül lennék. Nem emlékszem, hogy beszélgettünk-e bármiről is Suzannah-val. De úgy rémlik igen. és mintha én is válaszoltam volna neki néhányszor. De nem rémlett semmi. Van amikor egyszerűen elsötétül az agyam egy bizonyos része, és nem emlékszem semmire. És akkor be is ugrott. Belülről áradó hideg, mégis nagy mértékű vonzódás egy bizonyos ponthoz. Egy mediátor. Valahol van a közelben egy mediátor. De hol? Biztos nem Suzannah-át érzem. Ő hozzá már hozzá szoktam. De akkor kit? Áhá! Már meg is van. Egy csinos, középmagasságú 16 éves csaj állt a kórház ajtajában a szüleivel. Észre vett. Hidegen beleszúrtam a tekintetemet az ő égszínkék szemeibe. Suzannah már jó pár lépéssel előrébb járt, mikor észre vette, hogy már nem vagyok mellette. Akkor megfordult, és kérdőn nézett rám.

-Most meg mi van? -nagy nehezen elszakítottam a tekintetemet a lányról.

-Ő egy mediátor Suzannah. -erre mit tett? Kuncogott. Hirtelen nagy késztetést éreztem arra, hogy neki vágjak valamit az arcának. Valami jó nagyot. Nyugi... Ekkor észre vettem, hogy a csajt magára hagyják a szülei. Itt a pillanat. Megragadtam Suzannah -miért hívom őt mindig Suzannah-nak, amikor jobban szereti a Suze-t? -ruháját, és úgy ráncigáltam magam után. Ez láthatóan nagyon nem tetszett neki. Biztos, mert nem szeretett gyorsan sétálni. Ezt viszont a csaj is észre vette. Nem úgy látszott, mintha közeli ismeretségbe akart volna velünk kerülni. Láttam, hogy "menekülni" akar tőlünk. Csúnya dolog volt az amit akkor csináltam. De más nem jutott eszembe. Ezért majd biztos kapok egy jó adag fröccsöt otthon. Na, szóval elbuktattam őt. A szellemi erőmmel. De szinte ugyanabban a pillanatban Jesse-ért kiáltottam a tudatommal. Ő azonnal megjelent, és ösztönösen a lány után kapott. Erre Suzannah felkiáltott:

-Ne!!! -és én már abban a pillanatban tudtam, hogy igazam volt. Ez a csaj mediátor. Szóval nem sokkal a földbe csapódás előtt Jesse elkapta a derekát. A lány először teljesen meg volt döbbenve, utána pedig lassan megfordult. Amikor meglátta Jesse-t először ledöbbent, majd rögtön elpirult. Aztán meglátta, hogy a megmentője világít. Ekkor kedves arcát zavart pír öntötte el. Gyorsan megigazította a ruháját és ránk nézett. És nagyon, de nagyon ledöbbent. Pont, mint Suze és Jesse. Ekkor éreztem, hogy a győzelem édes mámora mosolyt csal általában fagyos ajkaimra, és egy szó formálódik meg rajtuk:

-Tudtam!