Az elkövetkezendő hetekben minden nap Kitiarával, és Jesse-el mentem iskolába. Szörnyen szenvedtem ezeken a reggeleken. Mintha ott sem lettem volna. Csak egymással beszélgettek, még pedig nagyon is jó kedvel. És ne higgyétek, hogy túlozok. Nem. Látványosan ki lettem rekesztve a beszélgetésekből. Ugyanis spanyolul diskuráltak. Én pedig ugyebár nem értettem egy kukkot sem az egész spanyol nyelvből, kivéve azt a szót, hogy querida. Azt is csak azért, mert nagyon kíváncsi voltam rá, hogy minek hív engem Jesse. De mindegy nem ez a lényeg. Hanem az, hogy nem értettem semmit sem abból, hogy miről dumálnak. Miért van az, hogy Kitiara még spanyolul is tud? Jesse mikor megtudta, hogy beszéli a spanyolt nagyon boldognak tűnt. Amikor csak tehette, új szavakat tanított Kitiarának. Természetesen, úriember lévén felajánlotta, hogy segít megtanulni a nyelvet. Én azt mondtam, hogy nem kérek belőle. Jó, tudom, elhalasztottam egy tökéletes alkalmat arra, hogy szemmel tartsam őket. De nem akartam őket „zavarni”. Hadd legyenek csak kettesben. Ha annyira élvezik egymás társaságát. Mondjon bármit is Kitiara, ő igenis ráhajtott Jesse-re. Nem hittem el ezt az egész másik pasi ügyet. De nem csak én találtam kissé furcsának Kitiarát, hanem Dom atya is. Azt mondta, hogy Kitiarával valami nem stimmel. Túl tökéletes. Ha ezt még Dominic atya is így gondolja, akkor nagy baj lehet. Végül is ő mindenkiről a legjobbat feltételezi. Bár lehet, hogy én sötétítettem el az oly híres derű látását. Ugyanis amikor megtudta, hogy anyám nem hitt nekem, nagyon elszontyolodott. Még csak azt sem feltételezte, hogy nem is mondtam el neki. Akkor egészen lemondóan kezelte az ügyet, de nekem volt egy olyan érzésem, hogy nem fogja annyiban hagyni az ügyet. De akkor nem törődtem vele. Sokkal inkább érdeklődtem Kitiara iránt. Dominic atya az elején nem is gyanakodott rá. Hiszen, Kitiara Wagner kitűnő mindenből, és nagyon jó magatartással rendelkezik. De miután meséltem neki arról, hogy fél szellem, meg hogy Jesse mit mesélt róla, kicsit mintha megszeppent volna. Azt mondta, hogy nem normális dolog, ha valaki félig ebbe, félig abba a világba tartozik. De azt mondta, hogy nem tett még semmit, amivel magára vonta volna a figyelmünket. Persze én más véleményen voltam, mint mindig.

-No, de Dom atya! Az nem elég ok, hogy félig szellem? Hiszen mondhatjuk azt is, hogy félig bedobta már a kulcsot! Nincs itt semmi keresnivalója. –az atya nagyon rondán nézett rám. Főleg arra, a „bedobta már a kulcsot” megjegyzésemre.

-Suzannah! Nem mondhatsz ilyeneket. Nem is ismered őt. Egyébként, pedig biztos meg van rá az oka, hogy miért fél szellem. –mondta az atya azon a hangon, amilyenen a prédikációkat szokás. –Próbáld őt megismerni, és utána alkoss róla véleményt.

-Alkossak róla véleményt? Minek? Hiszen elég, ha Jesse-t megkérdezzük. Ő úgy is jó sok időt tölt vele együtt. –mondtam enyhe éllel a hangomban. Dominic atya, vizslatóan nézte az arcomat.

-Suzannah, nem lehet, hogy te egyszerűen féltékeny vagy Ms. Wagner-re? Csak azért, mert Jesse végre talált valakit, aki beszél spanyolul? –éreztem, hogy kissé elpirulok.

-Ugyan már! Hogy képzelhet rólam ilyeneket Dom atya?! Én nem vagyok féltékeny. Egyszerűen a mediátor ösztöneim azt mondják, hogy valami nem stimmel ezzel a Kitiarával. És az én ösztöneim mindig igazat mondanak. –mondtam mély meggyőződéssel. Legalábbis megpróbáltam úgy mondani. Azt hiszem nem igen sikerült. Mivel mikor megláttam az atya kétkedő tekintetét, gyorsan hozzá tettem. –Legtöbbször.

-Ez a legtöbbször Brooklyn-ban lehetett. Mivel itt Carmel-ba inkább csak arra adtál nekem okot, hogy ne bízzak azokban a szuper jó képességekben. És ez így igaz. Ne sértődj meg. –ezt már méregtől elpirosodó arcomnak mondhatta. Gyűlöltem, ha azt mondták rólam, hogy nem jók az ítélő képességeim. Mert igenis jók voltak. Még akkor is, ha néha befuccsoltak. De most teljesen biztos voltam abban, hogy Kitiara nagy bajt hoz még a nyakamra. Amihez egyáltalán nem füllőtt a fogam. Mikor már mentem ki az irodából, láttam, hogy Dom atya gyanakodva veszi kezébe újra Kitiara aktáját. Mintha találhatna is bármit egy egyszerű aktában. Nem. Persze, hogy nem. Az iskola, szokásosan telt. Kihívtak felelni történelemből, amit eléggé megszenvedtem, mivel nem voltam hajlandó elfogadni Jesse segítségét. Az ebédszünetben Cee-Cee-vel, és a többiekkel voltam együtt. Kitiarát nem hívtam oda közénk. Nem akartam, hogy rontsa ott a levegőt. Természetesen alapból oda hívtam volna, ha Jesse meg nem említi. Na, akkor döntöttem el, hogy ezen túl, ha tudom, kerülöm Kitiara társaságát. Meglepetésemre, ő sem nagyon hiányolt engem. Mondjuk miért is, lepődök meg ezen? Ki vagyok én egy ilyen gyönyörű, és okos nőhöz képest, mint Kitiara? Miért is hiányolná szerény társaságomat? Nincs rám szüksége. Hisz ott van neki Jesse. Ugyan is legnagyobb fájdalmamra, Jesse Kitiarával maradt, nem, pedig velem. Ez nem igazság! Ennyit jelentett neki az a csók?! Ezt nem hiszem el. Sokkal többet tudok nyújtani Jesse-nek érzelmileg, mint ez a szédült csaj tudna testileg. És mégis, ki kell neki? Kitiara! Hazafelé sem mentem vele haza. Inkább haza vitettem magamat Adam-al. Alig bírtuk Cee-Cee-vel lebeszélni őt arról, hogy Kitiarát is hazavigye. Úgy látszik, hogy Adam is Kitiara hálójába került. Ahogy az összes többi pasi is. Minden lány rá panaszkodik. Elcsavarta az fiúk fejét. Még pedig pontosan maga felé. De nem úgy tűnt, mintha nagyon érdekelné őt. Mintha zavarta volna is egy picit. De mindegy… Szóval, miután Adam hazavitt, berontottam az ajtón, és felcaplattam a lépcsőn, egyenesen fel a szobámba. Nem volt otthon senki. Csak Max, és én. Jesse sem volt a szobámba. Biztos Kitiarát kíséri haza. Éppen befejeztem a leckémet, amikor anyám rontott be a szobám ajtaján, (észre sem vettem, hogy hazajött) és erősen a mellére ölelt engem. Pedig tudja, hogy mennyire útálom. Vajon mi történt, hogy ennyire örül nekem?

-Oh, Suzei! Miért nem mondtad el? Megértettem volna. Olyan büszke vagyok rád kislányom. –mondta még mindig ölelgetve anyám. Te jóisten. Mitől ennyire boldog?

-Anya? Miről beszélsz? –kérdeztem előre is félve a választól. Kezdtem sejteni, hogy minek ez a nagy öröm. 

-Hát azt, hogy te tényleg látod a szellemeket. El nem mondhatom, hogy mennyire büszke vagyok rád Suzei! Egyetlen panasz szó nélkül tűrted ezt a valószínűleg nagyon nehéz feladatot. És te mégis kibírtad. Még akkor sem, amikor pszihológushoz küldtelek. Nem bírom elhinni, hogy te minderre képes voltál. –mondta anyám olyan büszkeséggel, mintha, azt tudta volna meg, hogy egész eddig híres filmsztár lettem volna. Nagyon jó volt végre büszkének látnom. Büszke volt rám. Nem másra, csakis rám. Talán sohasem volt rám büszke. De most az volt.

-Nos, mit mondhattam volna? Látod, most is csak Dom atyának hitted el. –mondtam boldogan. Ez a boldogság viszont hamar átcsapott döbbenetbe. De, csak miután megláttam anya arcán az értetlenkedést.

-Dominic atya? Neki mi köze van ehhez az egészhez? –kérdezte meglepve. –Ő

is látja a szellemeket? 

-Igen, de nem tőle tudod? –anyám megrázta az arcát. –Hanem? Akkor kitől?

-Kitiara anyukájától. Tudtad, hogy Kitiara is med… nem is tudom mi.

-Mediátor. –javítottam ki gyorsan. –Kitiara anyukájától? Mikor találkoztál vele?

-Nem sokkal az előtt, hogy haza értél át hívott, mert mondani akart nekem valami fontosat. –anyám még mindig elismerően nézett rám. –Elmondta ezt az egészet, és azt is hozzá tette, hogy azért ő mondja el, mert tudja, hogy neked nem hittem el.

-És ezt honnan tudta? –kérdeztem meglepetten. Pedig tudhattam volna.

-Természetesen, a lányától. Kitiarától. –mondta anyám. Azt hittem felforr az agyvizem. Már megint Kitiara! Nélküle már semmi sikerem nem lehet? Nélküle is meg tudtam volna győzni anyámat arról, hogy látom a szellemeket. De ma majd közlöm vele a nézeteltéréseimet. Ma este…