Amikor felébredtem, egy ismeretlen, fehér szobában találtam magamat. Mellettem Kitiara ült. Amint észre vette, hogy felébredtem, mosoly terült szét az arcán.

-Jobban vagy? Azt hittük, hogy nem fogod kibírni. Szerencséd, hogy ilyen szívós vagy, különben már mint mediátor beszélgetnék veled.

-Mi... Mi történt? -kérdeztem idegesen. Nem emlékeztem semmire azon az elviselhetetlen kínon kívül. -És hol vagyok?

-Az egyik vendég szobába vagy nálunk. Úgy másfél órája átjöttél hozzánk dühöngve, hogy hol van Jesse, vagy mi a fene. Próbáltalak megnyugtatni, de mivel nem voltál rá hajlandó, az arany lándzsa fejű kígyóm, hm... nos megvédett engem. Azt hihette, hogy bántani akarsz, ezért megpróbált megvédeni engem. Szerencsére volt itthon ellenszer, ezért nem haltál meg. És ezért vehetsz fel továbbra is fürdőruhát. -magyarázta el vázlatban Kitiara azt, hogy mi történt. Igen. Emlékszem is. Láttam Jesse-t náluk, aztán elpattant az agyam, és utána ordítoztam Kitiarával... Igen... A többire már emlékszem.

-hogy érted, azt, hogy továbbra is vehetek fel fürdőruhát? -kérdeztem. Kitiara zavartan nézett rám.

-Tudod, Suzannah, az arany lándzsa fejűnek nagyon veszélyes a harapása. Átlagosan az emberek 5% -a éli túl a harapását. Annak is csak 2% -a élhet továbbra is normális életet. -itt elhallgatott. Bíztatóan néztem rá, hogy nyugodtan folytassa. -A másik 3% -nak sokkal rosszabb lesz. Néhánynak akár comb vastagságúra is feldagad az egész megharapott végtag. Amit soha többet nem tudnak majd normálisan használni. Viszont a többségének le kell amputálni a megharapott végtagot. -Kitiara vett egy nagy levegőt, mivel ezt az egészet egy levegővel mondta el nekem. Ne nézzetek hülyének, de önkéntelenül a lábamhoz kaptam. Meg volt. Hála az égnek. Mondjuk nem is tudom miért ijedtem meg annyira. Hiszen Kitiara mondta, hogy továbbra is hordhatok fürdőruhát. Lehet, jutott eszembe, mert azt hittem, hogy csak viccelt. Bár ez még Kitiarától is szörnyű poén lenne.

-És... Jesse tényleg itt volt ugye? -tudom, nem éppen ide illő téma, de tudnom kellett. Végül is mégis csak az ÉN pasim. Még akkor, is, ha ezt csak én gondolom így, és Jesse nem gondol rám úgy mint a barátnőjére.

-Igen itt volt. De nem olyan okokból, amikre te gondolsz. -Kitiara ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha ez lenne a világ legtisztátalanabb dolga. Én erre persze rögtön elpirultam. Érzetem a hangjából, hogy tudja, miért érdekel engem ennyire ez a Jesse-s ügy. Mivel nem akartam, hogy tudja megpróbáltam megmenteni a menthetetlent.

-Én nem úgy gondolom... Szóval én és Jesse... Nem kell félre érteni... -dadogtam idegesen. Zavarban voltam, hisz eddig nem kellett senki előtt sem magyarázkodnom Jesse-el kapcsolatban. Persze a zavaromon nem sokat javított Kitiara mindent tudó vigyora.

-Suzannah! Nekem nem kell magyarázkodnod. Megértelek. És ne féltsd tőlem Jesse-t se, mert nekem van valakim. -erre döbbenten néztem rá. Bár miért is vagyok én ezen ennyire meglepődve, hm? Hiszen Kitiara egy fiatal, gyönyörű, és nem utolsó sorban nagyon okos lány. Nem is csoda, ha van valakije. De... Hogy őszinte legyek, nem számítottam rá. Kitiara olyan...Lekezelő mindenkivel. És nekem úgy tűnik, hogy magán kívül igazán mással nem törődik. Még az őt bámuló fiúkkal sem. Bár, ha Jesse és én együtt lennénk, akkor én sem törődnék senki mással. De milyen férfi lehet az, aki magára bírta vonni Kitiara Wagner figyelmét? Nagyon vonzó hapsinak kell lennie. De minek is gondolkodom én ezen ennyit? Meg is kérdezhetem.

-Van valakid? Ki? Szellem, vagy élő? Jól néz ki? Mi van köztetek? Ő hogy-hogy nem jött veled Carmelba? -csak úgy dőltek belőlem a kérdések. Nem is nagyon a férfi érdekelt, hanem inkább meg akartam arról bizonyosodni, hogy Jesse nincs veszélyben. És... Na, jó igen! Igenis érdekelt az a pasi, akit Kitiara szeret. Már, ha szereti.

-A név nem fontos... Úgyse ismered. És, ő is olyan, mint én. Félig szellem. -válaszolta Kitiara csillogó szemekkel. Most láttam rajta először, hogy csillogtak volna azok a hűvös szemek. -És nagyon jól néz ki! Nagyon... -ezt szinte suttogta. De olyan halkan, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá ahhoz, hogy megértsem. Vártam, hogy válaszoljon az utolsó két kérdésemre. De láthatóan ezekre már nem szándékozott feleletet adni. De én tudni akartam azokat a válaszokat. Főleg az utolsó előttit. Végül is az volt a fő kérdésem. Ha arra a megfelelő választ adja, akkor nem kell féltenem Jesse-t ettől a csajtól. Így hát megpróbáltam rásegíteni a kommentárjára.

-Szóval, ne csigázz! Mi van köztetek? -rám nézett. Szemei újra hidegen csillogtak. Már megint. Ezen a csajon nem lehet kiigazodni. Kezdem sajnálni azt a krapekot.

-Most mondjam az igazat, vagy hazudhatok is? -ez a lány engem hülyének néz, vagy mi? Félre billentettem a fejemet, remélve, hogy ebből rá fog jönni a válaszomra. Azt hiszem sikerült neki. Felfogni. -Szóval mondjam az igazat... Semmi. Nincs köztünk semmi. Mindig számíthattam rá, amikor bajba kerültem, megvigasztalt, ha valami bántott, de azon felül nincs köztünk semmi más.

-Tessék? -nyögtem ki nagy nehezen. Na ne... Ez nem lehet! Már kezdtem reménykedni, hogy nem kell folyton Jesse körmére néznem. Most akkor megint jöhet az aggódás, félelem, hogy Kitiara mikor veszi el a szerelmemet. Bár sosem lehet tudni. Eléggé szerelmesnek tűnt nekem ez a Kitiara az előbb. Nagyon szerelmesnek. Azok a csillogó szemek, suttogó hang, mind-mind egy dologra utalnak. Áh! Nem is áltatom magamat. Ez a csaj csak le akar rázni engem. Pontosabban az aggodalmamat. Biztos félt attól, hogy nehezebben tudja csak megkaparintani tőlem Jesse-t. Mert meg kell hagyni, hogy csak lassítani tudnám ezt a folyamatot. Megállítani sosem. Főleg akkor, ha Jesse tátott szájára gondolok. Kitiara észre vehette elsötétülő tekintetemet, ugyanis bíztatóan rám mosolygott.

-Ne aggódj Suzannah! Nekem rajta kívül nem kell senki. Se Jesse, se más. Ráadásul annyira nem vagyok rideg, hogy valakitől elvegyem a szerelmét. -próbált megnyugtatni. Nem sok sikerrel. Nem mertem még egyszer megbízni benne. Remélem, nem kell megmagyaráznom, hogy miért nem.

-Hagyjuk rendben? Anyámnak szóltatok, a harapásról? -Kitiara megrázta a fejét.

-Nem. Úgy gondoltam, ha akarod, akkor elmondhatod neki. De példul az én szüleim sem tudnak erről az egészről. -ebből megértettem, hogy jobb, ha nem tudnak róla. Senki. Se anyám, se az ő szülei. Így lassan felkeltem, az ágyból, és haza mentem. Akartam venni egy jó forró fürdőt, hogy végig gondoljam ezt a Jesse-s ügyet, meg azt, hogy mit mondjak anyámnak. Kitiarának még ez is olyan könnyű! Az anyukája mediátor, az apja meg szellem. Előttük, nem kell titkolóznia. De nekem igen. Tök furi, hogy Dokinak szívesebben bevallottam a mediátorságomat, mint a saját anyámmal tenném. Ő... Nem értené meg. Szerintem, csak megint elküldene egy pszihológushoz. Ahogy ismerem, képes lenne elküldeni egy diliházba is. Miért pont egy ilyen anyát kellett kifognom? Aki ennyire azt akarja, hogy a lánya pontosan olyan legyen, mint ő? Ráadásul folyton azt lesi, hogy mikor kerül egy fiú a közelembe. Esküszöm, hogy ő jobban akar nekem barátot, mint én magamnak. Meg, szerintem ő üldözi el tőlem a pasikat. Ami nem is olyan nagy baj. Hisz nekem Jesse-n kívül nem kell egy pasi sem. Hehe. Kitiara is ezt mondta, amikor megpróbált lenyugtatni. Egyébként is! Olyan nincs, hogy egy csajnak ne tetsszen Jesse! Mondjuk az ő esetében jobb lenne, ha másképp lenne. Hátha tényleg van egy hapsija. Talán mégsem kell elveszítenem Jesse-t. Reménykedjünk. Amint felértem a szobámba Jesse-ről tudomást se véve -igen, most már ő is ott volt! -elmentem fürödni. Engedtem magamnak egy jó forró vizet, és legalább fél óráig abban csücsültem. Jól esett. Nagyon jól. Sikerült átgondolnom az anyámmal való dolgokat. Miután kiszálltam a vízből el is döntöttem, hogy még ma megbeszélem ezt az ügyet vele.

Ezután az elhatározás után, 10 perccel, már anyám íróasztala mellett álltam. Persze nem azért, mert anya asztalának akartam beszámolni az "adományomról." Bár most, hogy belegondolok, szívesebben társalogtam volna erről egy íróasztallal. De neeem. Azért voltam ott, mert anyám is épp ott tartózkodott. Pontosabban írt. Amikor odaálltam mellé, rám pillantott.

-Kedves lánynak tűnik nekem ez a Kitiara. Csak... Kissé szokatlan háziállata van. Nem gondolod, Suzei? -hevesen bólogattam. Azt pedig inkább nem akartam mondani neki, hogy nem csak egy "háziállata" van. Jobb lesz nem előre felidegelni. Odahúztam anyám mellé egy fotelt, és leültem rá.

-Öhm... Figyelj, anya! Szeretnék veled beszélni valamiről. -anyám keze hirtelen megállt a billentyűzeten. Azonnal nekem szentelte minden figyelmét. Gondolom azért, mert nem igen szoktam vele komolyan beszélgetni, néhány dolgot kivéve. Na, jó semmiről. Így hát ne lepődjetek meg azon, hogy teljesen el volt, mert beszélgetni akarok vele. Szerintem azt hihette, valami fiúról lesz szó. Szívesebben is beszéltem volna vele egy pasiról, mint erről az egészről. Kell nekem olyan elhamarkodott ígéreteket tennem. Most már mindegy... Nem tudok tenni ellene semmit.

-Anya, téged sosem érdekelt úgy komolyan, hogy miért történtek velem azok a dolgok, ott Brooklyn-ban? -eléggé rossz bevezető, de hát nem volt semmi gyakorlatom abban, hogy egy élőnek magyarázzam el a képességeimet. Egyes halottaknak is nehéz volt, nemhogy az anyámnak!!! Anyám furcsán nézett rám. Azt hiszem nem erre gondolt.

-De, persze. Melyik anya nem gondolkodik el azon, hogy a lányát éjek évadján miért szállítja a rendőrség haza? -erre zavarba jöttem. Nem mintha eddig nem lettem volna eléggé az. De ez a kérdés, még jobban megzavart.

-Nos azért, mert... Figyelj, anya, most ne higgy engem bolondnak, jó? Mert csak az igazat fogom mondani neked. -anyám egyre nagyobb érdeklődéssel nézett rám. Én meg egyre nagyobb zavarban voltam. Vettem egy nagy levegőt. Elmondom, neki kertelés nélkül. Még csak finomkodni sem fogok. Legalábbis megpróbálok.

-Anya, tudod mi az a mediátor? -anya úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna meg tőle, hogy egy dinoszaurusznak hány pikkelye volt. De azért erőt vett magán, és válaszolt.

-Nem, Suzei, még csak nem hallottam erről a... mediátor dologról. Miért mi az? -kifújtam az addig visszatartott levegőt. Pedig még csak most következik a neheze.

-A mediátor, egy olyan ember, aki látja az itt ragadt szellemeket. És az a feladata, hogy átjuttassa őket a másvilágra. Tudsz követni eddig követni? -anyám bólintott.

-De mi köze van ennek a baromságnak hozzád, Suzei? -anyám értetlenül nézett rám.

-Mert én is az vagyok. Azért voltam néha az éjszaka közepén temetőben, mert segítenem kellett bizonyos szellemeknek. És apát is látom. Örül, hogy újra van valakid, aki mellett boldog lehetsz. -na jó itt egy kicsit ferdítettem, de hát a cél szentesíti az eszközt. De úgy látszik itt inkább rontott, sem mint, hogy javított volna. Ugyan is amit anyám akkor mondott, teljesen felkavart egy éltre.

-Suzei. Én megértem, hogy nagyon hiányzik az apád. És azt is, hogy e miatt a korai trauma miatt sok figyelemre és megértésre lenne szükséged. De picim. Olyanokat kitalálni, hogy szellemeken segítesz, meg hogy apádat is látod. Ez mind... Ostobaság. Megértem, hogy arra vágysz, hogy mindenki figyeljen rád. De erre vannak sokkal kézenfekvőbb és kevésbé... Hogy is mondjam... kevésbé őrültebb megoldások is. Ugye értesz engem picim? -rá meredtem. Komolyan azt hiszi rólam, hogy képzelem ezt az egészet? Bár, én megmondtam neki... Dominic atyának nem lehet egy árva szava sem.

-Tényleg anya? És mire gondolsz? -kérdeztem tetetett derűvel. Tudom, nagyon rossz volt amit akkor csináltam. De... Jobb volt nekem úgy, hogy anyám nem tud az "adományomról" semmit.

-Nos, eltudom intézni, hogy dolgozhass híradóként az egyik tévében. Akkor tényleg sokan figyelnének rá. Nem gondolod? -anyám tényleg nagyon elégedettnek tűnt magával szemben. büszke volt, amiért ilyen jó ötlet pattant ki a fejéből.

-Húúú anya! Ez nagyon király lenne, -anyám arca felragyogott -de mégsem fogadhatom el. -anyám arca elhervadt. Egészen megsajnáltam őt. Mindig csak a kedvembe akar járni, én meg mindig csak elrontom a kedvét. Mint most is.

-És miért nem Suzei? -anyám hangjából kihallottam az elkeseredettséget. még jobban összefacsarodott a szívem.

-Azért, mert olyan sokan szeretnének az osztályból is azok lenni. Sokan már hónapok óta várják a választ. Igazságtalanságnak érezném, ha én csak úgy betoppannék. Nagyon szépen köszönöm, de akkor inkább nem kérem ezt a megtiszteltetést. -na jó, ez így nem volt igaz. De legalább anyámat meghatotta. Így miután könnyeivel küszködve kifejezte nekem büszkeségét, felcaplattam a szobámba. Ma még vár rám egy szócsata. Egy Jesse-el való csata. Nem vitás, hogy miről fog szólni az a háború...