Közben észre vettem, hogy már jó ideje egy helyben ácsorgunk. Még pedig Kitiaráék kapuja előtt.

-Bejössz? Vagy inkább kihagyod? –érdeklődött fahangon a lány. Most már megint olyan volt, mint egy érzéketlen fatuskó. Nem értem én ezt a csajt.

Szép házuk volt. Divatosan, mégis kényelmesen volt berendezve. Kitiara anyja, egy sötétbarna hajú, kedves, mosolygós nő volt. Az apja? Nos ő más tészta. Nehogy félre értsetek! Nem nézett ki rosszul, sőt! Nagyon is jóképű férfi volt, csak… Mégis csak halott! Persze az én apám is halott már meg minden, de én nem szoktam őt puszilgatni, mióta… Tudjátok. Engem kifejezetten irritált, amikor Kitiara megpuszilta az apját! Ne gondoljatok érzéketlennek, meg minden, csak egyszerűen zavart. Persze ő ezt nem vehette észre, mivel ő már úgy nőtt fel, hogy az apja szelleme volt mindig vele. Persze erre az anyja, és az apja is nagyon ideges lett. Végül is mit láthatna ez a lány? –gondolhatták. Semmit. Csak azt, hogy Kitiara a nagy semmit puszilgatja. Ezt Kitiara is észlelte.

-Ne aggódjatok! Suzannah is mediátor. Mint mi anya. –magyarázta készségesen. Erre az apuka is megnyugodott. De közben ideges pillantást vetett a feleségére. Tudtak rólam valamit. De vajon mit? Nem bírtam felfogni. Azt, hogy belezúgtam a szobámba, lakó kísértetbe? Nagy cucc. De nem hiszem. Mármint azt, hogy erre gondoltak. Talán azt, hogy anyám nem tud semmit a képességemről? De szerintem ez sem zavarta volna őket annyira. Akkor mégis mi a fene? De nem igen tudtam ezen elgondolkodni, mivel Kitiara feltuszkolt a szobájába, és közben egy nagyon is gyilkos pillantást vetett a szüleire. Amikor kinyitotta az ajtót tudjátok mit csináltam? Olyat amit talán egész életembe szégyellni fogok. Felsikítottam, de úgy, hogy szerintem még Brooklyn-ban is hallották. Hogy miért? Mert pont a nyakamba esett egy nyálkás, zöld szarupikkelyes kígyó. Most komolyan! Pontosan! És nem hogy lecsúszott volna, hanem még a nyakam köré is csavarta a testét. Erre még rosszabbat tettem. Levetettem magam a földre, hátha attól leszáll már rólam. Tudom, tudom nagyon ostoba ötlet volt, de hát istenem! Életembe nem volt még kígyó a nyakamra csavarodva! Az persze akkor eszembe sem jutott, hogy a sok sikoltozás, meg fetrengés hatására belém mar. Még jó. Akkor tuti még hülyébben viselkedtem volna. Ami a legjobban zavart, az az volt, hogy Kitiara majd megfulladt a röhögéstől. Alig bírta nevetéstől rázkódó testét rábírni arra, hogy leszedje rólam azt a dögöt.   

Alig bírta nevetéstől rázkódó testét rábírni arra, hogy leszedje rólam azt a dögöt. Marha vicces volt mondhatom. Ráadásul, miután leszedte rólam, még nagyobb trauma ért engem. Bent a szobába volt még egy 3, igen 3 méteres komódói varánusz. Azt hittem ott helyben elájulok. Meg még volt ott három, ha nem több kígyó. Kitiara rám nézett.

-Biztos be akarsz jönni? –kérdezte, együtt érzően. Pontosabban, megpróbált megértő lenni, ami nem igen sikerült neki, ugyanis még mindig rángatódzott a visszafojtott nevetéstől az ajka. Ránéztem a bent levő állatokra, és rögtön tudtam a választ.

-Nem. Egyáltalán nem biztos. Tudod mit? Beszélgessünk majd később. Nekem még ezt fel kell dolgoznom. –feleltem kissé remegő hangon. Kitiara bólintott, és kikísért a kapuig. Ott aztán elbúcsúztunk egymástól, és húztam haza amilyen gyorsan, csak tudtam. Amikor már az ajtón mentem be, eszembe ötlött valami. Honnan a fenéből szerezte Kitiara ezeket a dögöket? Főleg úgy, hogy még csak ki sincs szedve a foguk? És az a három méteres varánusz? Azt is honnan a csudából kaparta elő? Mert jó, félig szellem meg minden, de azért erre még ő sem képes! És hogy van az, hogy ő ilyen átkozottul szép? Annyira, hogy még Jesse szája is tátva marad tőle? Ez egyáltalán nem igazságos… Már az sem tudott meghatni, hogy nem rég még azt ígértem, nem fogok rá féltékeny lenni soha többet. Hát, tényleg tévedtem akkor. Meg egyébként is, egy ép eszű ember, vagy, ha jobban tetszik, félig szellem lány sem melenget kígyót a mellén! Amikor felértem a szobámba, reméltem, hogy Jesse-t ott találom majd. Mint tegnap, ez most is hiú ábrándnak tűnt. De amikor kinéztem az ablakomon, elkapott az a fajtaérzés, amikor be kell törnöm valakinek az orrát. És ez a valaki Kitiara, vagy pedig Jesse lesz. Ugyanis a szobám ablakából jól látható volt az új mediátor csaj ablaka. És tudjátok ki állt a szobájában? Jesse. Ott virított az ablakban, azzal a halvány aurájával, amit még délután is árasztott magából, és ami estére már nagyon erőssé szokott válni. De most semmi sem bírt volna engem vissza tartani attól, hogy kitekerjem mindkettőjük nyakát. 

Ami ez után az elhatározás után történt, nem igen emlékszem, csak arra, hogy dühödten átvágtatok Kitiaráékhoz. Aztán nem törődve azokkal a gusztustalan hüllőkkel, berontottam a szobájába. És tudjátok mi történt? Nem volt bent senki, csak Kitiara, meg én. Meg a kígyók. Kitiara, meglepetten rám nézett.

-Nocsak! Máris feldolgoztad az eseményeket? Ez eléggé gyors volt! –láttam, hogy mosoly bujkál az a szája sarkaiban. Na erre bepöccentem! Nem elég, hogy elszedi tőlem az egyetlen pasit, akit valaha szerettem, de még folyton ki is gúnyol, meg ki is röhög. Ez így nem megy! Idejön, és teljesen felkavarja az egész életemet! A kis rohadék… Hogy képes erre, 1 nap alatt? Sőt, nincs is egy nap. De bár mennyire is dühös, és utálkozó szemmel néztem rá, ő csak nézett engem hűvösen. Nem tudom mire gondolhatott, de az biztos, hogy valami olyanra, amilyenre nekem is mindig gondolnom kéne amikor vaklaki mérgesen bámul rám. Ugyanis egy idő után lágy mosoly suhant át azokon az elképesztően vörös ajkakon. Olyan mosoly, amit egy gyerekre vetettem volna. Talán még arra sem. A tekintete még rosszabb volt. Mintha egy csecsemő lennék! Pedig nem vagyok az, higgyétek el nekem.       

-Nekem ne vigyorogj! -üvöltöttem az arcába -Nagyon jól tudod miért vagyok itt! Hol van? Mond el azonnal! -úgy nézett rám mint egy őrültre. Lassan megfontoltan, úgy döntött, hogy végül is megszólal.

-Figyelj Suzannah. Tényleg nem tudom, hogy mi a bajod. És nem tudom, hogy miért vagy ennyire kiborulva. -álmosító hangon beszélt. Olyan volt, mintha hipnotizálni akart volna. Amikor már éreztem, hogy kezd elnehezedni a fejem, erősen megráztam. Még dühösebb lettem.

-Ne szórakozz! Jesse! Hol van mi? Gyorsan elküldted, nehogy itt találjam őt! Igazam van? Tudom, hogy igazam van. -nem tudom, hogy mi történt velem. Egyszerűen nem tudtam gondolkodni. Csak úgy dőlt belőlem az indulatosnál indulatosabb szavak.

-Suzannah. talán jobb lenne, ha leülnél. -mondta kissé ideges hangon Kitiara. Ahá! Rájött, hogy lelepleztem őt! De most majd... Ekkor éles szúrást éreztem a bokámon. Utána, pedig görcsös rángatózásba kezdett a testem. Minden porcikámba elviselhetetlen kínt éreztem. Aztán már csak annyit fogtam fel a világból, hogy két vékony, de izmos kéz akadályozza meg, hogy a földre rogyjak.