Ránéztem az atyára. Esküszöm vártam, hogy hirtelen elnevesse magát,
és közölje velem, hogy bolondok napja van.
De nem tette. Sajnos.
-Ez azt jelenti, hogy az a nő nem más...
-Mint Jesse huga. Igen.
-Szóval ezért nem szeret exorcizálni! És ezért nem akarta, hogy Jesse
után menjek! Félt, hogy ő is olyan lesz 
mint a huga. Igazam van?-az atya elismerően nézett rám. Hiddjétek el,
eléggé meglepődtem. Ritka, ha elismerően
néz rám. Sőt, ha belegondolok, akkor nem is volt még ilyen soha az
életben.
-Igen, pontosan. Féltem, hogy Jesse is azt fogja hinni rólad, hogy
szándékosan exorcizáltad. Nem akartam, hogy
te is olyan sorsra juss mint én. Megértesz igaz?-bólintottam.
Megértettem. Nagyon is tudtam mit érezhet most.
Végül is, Jesse is tényleg azt hitte, hogy én exorcizáltam őt. És ő is
dühös volt. De ő legalább elhitte az
igazat. Ennyi különbség van legalább közte, és Martha közt.
-Suzannah!-Dominic atya hangja rángatott ki a gondolataimból.
-I...Igen?
-Most már te jössz.-látva értetlen arcomat, megmagyarázta.-Az anyád.
Elmondod neki igaz? Azt nem kérhetem
tőled, hogy a mostoha apádnak is elmond, de ne feledd, megígérted az
anyádnak elmondod majd.-felsóhajtottam,
de bólintottam. Ez igaz volt. Megígértem. És be is fogom tartani.
-És Suzannah, most az lenne a legjobb, ha be mennél az osztályba.
Tudod most jön az új osztály társatok.
Aki még a szomszédotok is közben. Jó lenne, ha eligazkadtnád őt. Te
végül is tudod milyen érzés itt újnak
lenni. Nem de?-megint csak bólintottam. Annyira sajnáltam már
magamat előre, hogy szinte észre sem vettem
és máris az osztályban csücsültem, Jesse-el az oldalamon. Épp
történelem óránk volt. Mr.Walden hirtelen elhallgatott, mert
kopogtattak az ajtón.
-Ó, hát persze! El is felejtettem, hogy ma érkezett meg az új
osztálytársnőtök, Kitiara Wagner.-kinyitotta
az ajtót és bejött rajta az a lány, akiről Doki is mesélt tegnap.
Amikor
megláttam, elakadt a lélegzetem. Életembe
nem láttam még ilyen lányt. Göndör fekete lágy haját, amely olyan volt
akár az éji szellő, pókháló finomságú hajnecc
fogta össze. Gyöngyház színű bőre, úgy csillogott, mint az ezüst hold,
szája színe akár a kibuggyanó vér. Kifinomult,
egzotikus vonásait duzzadt ajkak, és fekete keretbe foglalt, havasi
hegycsúcsokra emlékeztető távoli és jeges tekintete
tette még szebbé. Bár csinos, és kellemes arcvonásai voltak, mégis van
benne valami hűvös, számító céltudatosság amitől
kilelt engem a hideg. Ezt a távolságtartó elutasítást gleccserszínű
tekintete még inkább kihangsúlyozta. Hétköznapi ruha
volt rajta, mely szegényes buroknak tűnt ragyogó szépsége mellett.
Hiddjétek el, általában semmi bajom nincs az alakommal,
de amikor megláttam Jesse és a többi fiú arcát, belémcsapott a
féltékenység. Na nem a fiúk miatt. Hanem Jesse miatt. Ti
nem láttátok a tekintetét. Még a szája is tátva maradt. Hirtelen nagy
késztést éreztem arra, hogy én magam csukjam be neki
a száját. Pontosabban tömjem. Az öklömmel. De végül is győzött a
józan ész. Ehelyett inkább körbenéztem az osztályban.
Na, és majdnem elkapott a röhögőgörcs. Ahogy Kelly nézte azt a csajt!
Hát az kárpótolt mindenért. Ekkor Mr.Walden
megköszörülte a torkátLáthatóan őt sem hagyta hidegen a lány szépsége. Körülnézett, hogy
hova ültethetné Kitiarát.
Nagy feladat volt mondhatom. Csak Kelly Prescott mellett volt üres hely
az egész osztályban. Mégis a tanár habozni látszott.
Végül így szólt:
-Ms.Webbs! Üljön át Ms.Prescott mellé. -nem foglalkozott Kelly
tiltakozó
hangjával, sem Cee-Cee undorodó horkantásával.
Egyszerűen folytatta azt amit elkezdett:
-Ms.Wagner, üljön oda Ms.Simon mellé. Nem rég még ő is új volt
nálunk. Majd ő elkalauzolja önt az iskolában. Meg végtére
is szomszédok lesznek, jobb lesz, ha meg szokják egymást. -
mosolygott rá a tanár az "újoncra". A lány szó nélkül helyet
foglalt mellettem. Az elkövetkezendő órában végig csak őt
tanulmányoztam. Kerestem rajta valami hibát, vagy műtétheget.
Olyan nincs, hogy egy lány ennyire tökéletes legyen! Hát, úgy tűnik,
mégis van. Ráadásul rendkívül okos is. Mr.Walden
teljesen el volt tőle ájulva. Ez minden órán így ment. Ez a Kitiara
tisztára az úja köré csavarta a tanárokat. Sőt,
az összes fiút is. Ebédszünetben, Kelly, és a többi "pláza cica" rögtön
letámadta szerencsétlen csajt. Elkezdték
fitymálni őt, de olyan baromságokkal, hogy néha még ők is
elszörnyedtek magukon. Láthatóan nagyon küzdöttek azért, hogy
ők maradjanak a legszebbek az iskolában. Kitiara meg ahogy elnéztem
nagyon oda sem figyelt. Csak amikor Kelly elhallgatott,
hogy levegőt vegyen, akkor szólalt meg:
-Figyelj Prescott! Ha majd valamikor az életben munkainterjúra mennél,
akkor menj fél egyre, mert egyre hülyébb leszel.
A lány ezt olyan természetességgel mondta, hogy kiszakadt belőlem a
nevetés. Pár másodperc múlva, már az egész iskola
Kelly Prescott-on és barátnőin röhögött. Erre persze nagyon felhúzták
magukat, de mivel nem jutott eszükbe semmi ésszerű
visszavágás, szimplán elfutottak a lánymosdóba. Odamentem
Kitiarához, és leültem mellé. Ne ítéljetek el! Nem kedveltem
meg a csajt, csak megsajnáltam őt. Végül is nagyon magányosnak
látszott. Persze, persze fiúk ott nyüzsögtek mellette,
de láthatóan ez csak idegesítette őt. Szóval leültem mellé, és
megpróbáltam vele beszélgetni:
-Hú, jól elintézted őket! -mosolyogtam rá. -Tudod nagyon bepipultak
csak mert szebb vagy náluk, és...
-Jaj, ne is mond! -szakadt ki a lányból fájdalmasan. -Nem olyan könnyű
ám szépnek lenni hidd el. -mondta Kitiara, és
felhúzta a szemöldökét. Majd látva kétkedő tekintetem, fáradtan
elmosolyodott. -Képzeld csak el, hogy mindenki megbámul,
akárhol jársz, és akárkivel vagy. Sehova nem vagy képes elmenni,
semmit nem tudsz úgy tenni, hogy meg ne bámulnának.
Egyesek túlzottan imádnak, mások meg utálnak csak mert úgy nézel ki
ahogy. És senki sem akar megismerkedni veled. Nem
akarják megtudni, hogy ki vagy valójában. Érted? -lesütöttem a
tekintetem, és elgondolkodtam azon, amit Kitiara mondott. Igaza
van. Még én is féltékeny voltam rá csak azért mert ilyen szép. De
többet nem leszek. Legalábbis akkor még így gondoltam.
Fölnéztem: -Bocsánat. -csak ennyit bírtam kinyögni.
-Semmi baj, örülök, hogy őszinte vagy velem. -mosolygott rám a lány. -
A legtöbb emberben fel sem merül az a gondolat,
hogy megkérdezzék, milyen érzés ilyen külsővel élni. Nem fogják fel
mennyire nehéz.
Nevettem. Kedveltem Kitiara humorát. Válaszolni akartam, de ekkor
feltűnt mellettem Jesse. A lány szinte ugyanabban
a pillanatban állt fel.
-Nem kéne bemennünk? Csak mert mindenki más már tolakszik befelé. -
ránéztem az órámra. Huh. A fenébe tényleg. Így
elvezettem Kitiarát a termünkbe. Közben Jesse szorosan mellettem állt.
És a lányt nézte. Már megint. Eléggé zavaró volt
mit ne mondjak. Na mindegy. Szóval megpróbáltam megint szóba
elegyedni Kitiarával, nem sok sikerrel. Már megint
olyan volt akár egy jégcsap. Kívülről legalábbis ilyennek tűnt. Nem
tudhattam, hogy magában egy engem a
későbbiekben nagyon is érintő ügyről elmélkedik. Egész nap így ment.
A lány néha kedves volt, néha viszont bunkó,
és lekezelő. Nem bírtam rajta kiigazodni. Aztán végre vége lett a
sulinak. Mehettem haza. Alig vártam már, hogy
otthon vegyek egy jó forró fürdőt, és közben elgondolkozhassam azon,
hogy hogy mondjam meg az anyámnak
ezt az egészet. Már a mediátorságot. Szóval nagy nyugiban
gyalogoltam haza, (Szundinak már megint valami
más dolga volt) amikor Kitiara futott be mellém. Egy kicsit sem
lihegett,
pedig jó sokat kellett futnia ahhoz, hogy
utolérhessen engem. Ránéztem. Hirtelen mintha azt láttam volna, hogy
a lány haja fényesen ragyog. Meg
mintha hullámzott volna, mint egy éjfekete Niagara vízesés. Pedig még
csak egy icipici szellő sem fújt az nap.
Tudjátok, az a tipikus, levegőtlen forró nyári nap volt. Annyira
meglepődtem, hogy megdörzsöltem a szememet.
Mire újra ránéztem Kitiarára már nem csillogott, és nem is lengett a
haja. Ő rám nézett, és amikor látta az
arcomon a megilletődöttséget, ferdén elmosolyodott. Majd amikor
megszólalt, olyat mondott, hogy égnek
állt tőle a szőr a hátamon.
-Szóval mediátor vagy. -nézett rám. Most már nem csak Jesse álla volt
tátva, hanem az enyém is. Kitiara
mosolya csak még jobban kiszélesedett, mire én nagy nehezen
kinyögtem egy kérdést:
-Ho...honnan veszed ezt? -ennyi tellett tőlem. Jesse-től még ennyi sem.
Ő csak bámulta a csajt, elkerekedő
szemmel. Pont, mint akkor, amikor megtudta, hogy látom őt.
-Nos, nem volt nehéz rá jönnöm. Nem valami gyakori, hogy egy lány
mellett egy szellem ácsorogjon egész nap.
Az meg még kevésbé, hogy ez a szellem segít neki órán dolgozatírás
közben. -ez igaz volt. Matekból írtunk a
másodfokú egyenletekből. Amin, röhej, de Jesse segített át. Már
megint. Hogy honnan tudta? Onnan, hogy
őt nem vette észre a tanár, miközben megnézte a kész feladatsorokat.
Komolyan. Odament, és lenézte a
helyes megoldásokat a tanáréról. Utána pedig, elmondta nekem.
-Úgy érted te is látod a szellemeket?
-Naná. A mi családunkban ez női ágon öröklődik. Meg van ez a
képesség bennem, anyámban is, és az
ő anyjában is. -mondta ezt a lány, olyan hangon, mintha ez lenne a
világ legtermészetesebb dolga.
-És kevesen látják, azt, hogy van bennem valami, ami egy szellemre
hasonlít. -itt megint ránéztem.
Most, hogy jobban belegondolok, tényleg nem csak a haja fénylett.
Hanem az egész teste. Pont,
mint egy kísértetnek. Végre valahára Jesse is észhez tért, és kezet
nyújtott a lánynak.
-Jesse vagyok. Suzannah lakótársa.
-Kitiara Wagner, bár ezt azt hiszem, már tudod. -kezet rázott vele,
amit
néhány ember akik
sebtében elhaladtak mellettünk erre furcsa szemmel néztek rá. Már
éppen magyarázkodni
akartam, hogy Jesse nem "úgy" a szobatársam. De végül úgy
döntöttem, hogy nem szükséges.
Kitiara ezt úgy kezelte, mint egy mindennapi dolgot. Aztán eszembe
jutott az amit az előbb mondott.
-Hogy értetted az előbb azt, hogy nem mindenki látja rajtam, mennyire
hasonlítok egy kísértetre?
-Nem éppen ezt mondtam. -tért ki a válasz elől a csaj. Meg ahogy
nagyon megnéztem nem is figyelt rám.
Jesse-t mustrálta. Köhintettem. Erre ő a szemembe nézett. Most
vettem csak észre. Méregzöld szemeiben
fekete sávok futottak végig, melyek az íriszből indultak. Nem bírtam
elszakítani a tekintetemet azokról az igéző
szemekről. A lány hosszan nézett engem, majd elmosolyodott.
Ugyanaz a pajkos, ferde mosoly volt, mint
amit akkor vetett rám amikor észre vettem körülötte azt a derengést.
Ekkor hatalmas sikoly hallatszott
nem messze tőlünk, és anyám rohant halálra vált arccal felénk. Amint
mellém ért, rekedten azt mondta nekem:
-Kígyó! Egy kígyó van a konyhában a csapra tekeredve. -az anyám igen
stramp nő meg minden, de ha valamitől
ki tud borulni, azok a kígyók.
-Kígyó? Hogy néz ki? -kérdezte Kitiara hirtelen. Az anyám végignézett
rajta, és rajta is látszott a megilletődöttség.
De nagy nehezen rábírta magát a válaszra.
-Hosszú, legalább 2,5 méteres, keskeny test. Fekete pikkelyekkel.
-Odavinne kérem? -kérdezte udvariasan Kitiara. -Kitiara Wagner,
Suzannah új osztálytársa. -anyám még rémülettől
mindig dermedten kezet rázott vele, és bevezette a konyhába. Ott a
mosogató csapra egy gyönyörű fekete kígyó volt
rácsavarodva. Kitiara simán odasétált hozzá, és finoman lefejtette a
testét róla. Amikor leszedte, a kígyó rácsavarodott
a karjára. Kitiara erre egy könnyed kis csókot nyomott a kígyó fejére.
Ejnye, Sytix nem illik a szomszédokat halálra rémíteni. -babusgatta őt
a
lány kedvesen. Anyám, aki utálta a
kígyókat, szörnyülködő pillantással nézett rám.
-Bocsásson meg Mrs.Ackerman. Sytix nem akart rosszat. -nézett rá
anyámra Kitiara tágra nyílt, ártatlan szemekkel.
Persze anyám megbocsátott neki, és el is küldött, hogy kísérjem haza
Kitiarát. De hogy minek azt nem tudom. Végül is
itt laktak mellettünk. Pontosan a szomszédban. Na, mindegy... Már
éppen nyitottam az ajtót, amikor Doki lépett be rajta.
Majdnem behúztam neki is. Úgy bámulta Kitiarát, mint Jesse amikor
először meglátta. Ó, említettem már, hogy Jesse
közben már rég eltűnt? Szóval próbáltam Dokit eltolni az ajtó elől,
hogy
elmehessünk mellette, de meg sem bírtam
mozdítani. Pedig nem vagyok az a gyenge lány típus. De David nem
igazán törődött velem.
-David Ackerman vagyok. Te pedig bizonyára Kitiara Wagner. Sokat
hallottam rólad a suliban. -mosolygott Doki olyan
erősséggel, hogy azt hittem lerepül a fogairól a fogszabályzója.
Kitiara
kezet fogott vele, de közben segélykérő tekintetet
vetett rám.

Én persze mit tehettem volna? Doki figyelmét felhívtam a lány nyakában pihenő kígyóra. Tudom, nem éppen a legjobb ötlet, de más akkor nem jutott eszembe. De legalább hatott. David szeme elkerekedett a félelemtől, ezért gyorsan elköszönt, és elspurizott mellőlünk. Kitiara hálásan nézett rám, amikor már az otthona felé tartottunk.

-Kösz. Nekem ez eszembe sem jutott volna. Tudod néha elfeledkezem arról, hogy a legtöbb ember fél a kígyóktól. –itt rám emelte a szemét. –Te félsz tőlük? Mert, ha igen szólj, mert akkor nem megyünk fel a szobámba.

-Hogy-hogy nem megyünk fel? –érdeklődtem, miközben gyanakvóan fürkésztem a kígyót. Be kell valljam, nagyon is féltem a kígyóktól. De hát, hogy magyarázzam meg ezt egy láthatóan kígyómániás csajnak?

-Nos, mert van még egy-két hüllőm otthon a szobámba.

-Ne aggódj, felmehetünk attól még a szobádba. Ha azt mondod nem fognak bántani, akkor nincs semmi baj. Ráadásul, miért kéne félnem egy olyan kígyótól amelyiknek még méregfoga sincs nem de? –Kitiara arca kissé megrándult. –Mert ugye nincs neki méregfoga? –kérdeztem kissé elvékonyodó hangon.

-De van neki. Ahogy a többinek is meg van még.

-És nem félsz, hogy megharapnak álmodban, vagy, hogy teszel egy rossz mozdulatot, aminek hatására neked ugranak? –a lány megrázta a fejét.

-Nem tennének ilyet, másképp meg nagyon úgy sem árthatnak nekem. Nincs mitől félnem.

-Hogy-hogy nem árthatnak neked? Előbb ez a szellemes dolog, most meg az, hogy egy csomó mérges kígyó nem árthat neked. Ki vagy te Kitiara Wagner? Miféle lány? –Kitiara halkan felsóhajtott. Nem láttam az arcát, mivel hagyta, hogy az kislányosan az arcába hulljon. Viszont láttam valami mást. Valamit, ami mindent megmagyarázott.