Tudom, tudom. Ronda dolog a zsarolás, de hát mit tegyek? Más képen
nem mondta volna el. Semmit sem mondott volna soha, semmikor. Na
jó ez így nem igaz, mivel ott a roncsoknál talán elmondta volna, ha nem
jön Jesse. De másképp… Na jó elmondom mi történt, utána, ha akartok
elítélhettek. Szóval az egész úgy kezdődött, hogy Dom atya megint
behívott az irodájába (persze megint geometria óra közben) és
elkezdett prédikálni arról, hogy az anyámnak muszáj tudnia
az „adományomról”. Persze én egyáltalán nem értek azzal egyet, hogy
ez egy „adomány”, de hát lehet veszekedni egy pappal? Nem. Szóval
eszembe jutott Jesse (mostanában csak ő jár az eszembe azóta a csók
óta) és kicsúszott a számon. Mármint az a rohadt ajánlat.
- Figyeljen atyám!- érdeklődve rám nézett, mivel éppen egy mondat
közepén tartott, és folytattam- Én elmondom az anyámnak, hogy látom
a halottakat- itt csúnyán nézett rám e szó hallatán- ha ön is mesél
nekem arról a szellem lányról akit szeretett.
Döbbenetében elkerekedtek azok a kék baba szemek. Nem is
csodálom. El sem hittem, hogy kimondtam ezt az egészet. Majd még
nagyobb döbbenetemre lassan, megfontoltan bólintott.
- Rendben.- itt elhallgatott egy pillanatra, majd nagy levegőt vett.-
Soha nem meséltem még miért nem bízom Jesse-ben, igaz?
Esküszöm, úgy éreztem, hogy a kezemmel kell becsukni a számat, de
végül sikerült anélkül is. Majd számomra kissé vékony hangon
válaszoltam:
-Tessék? Jól értettem? Úgy értem nem, nem mesélte még el. De nem
értem, mi köze van  Jesse-nek az ÖN szellem szerelméhez?- bevallom
kicsit ostobának éreztem magam, főleg akkor amikor megláttam az
atya sajnálkozó tekintetét.    -Tudod Suze valamikor régen, amikor még annyi idős lehettem, mint te.
Ami végül is, ha belegondolsz eléggé régen volt. -itt elhallgatott egy
pillanatra. Töprengve nézett rám, mintha nem tudná, hogy hol is kéne
kezdenie a történetet. Erre én segítő késszen (inkább hízelgés képen,
hogy őszinte legyek) megszólaltam:
-Nem is volt az olyan rég. Ön olyan fiatalos, és olyan nagyon rendes. –
tudom, tudom kicsit béna szöveg, de hát én nem vagyok valami jó
hízelgő. De azért azt hittem, hogy kicsit bevágódok nála ezzel. Most
így
visszagondolva, rossz ötlet volt, mivel így válaszolt:
-Jól van Suzannah, tudom, hogy csak siettetni akarsz, de azért nem
kéne egy pap szemébe hazudnod! –pirított rám villogó szemmel.
Megpróbáltam bűnbánó tekintetet erőltetni magamra. Hát, nem
sikerült.
- Sokkal jobban kedveltelek, amíg nem jött fel ez a téma! –hangjában
enyhe fájdalom érződött. Elszégyelltem magam. Kicsit tényleg rámenős
lehetek. De csak egy kicsit. Szóval éppen meg akartam „gyónni” az
előbbieket, amikor kopogtak az iroda ajtaján. Az egyik nővér dugta be
a fejét:
-Dominic atya! Jöjjön gyorsan! -az atya látható megkönnyebbüléssel
állt fel az íróasztaltól.
-Hát, Miss. Simon, majd később megbeszéljük az iskola költségvetéseit,
de most el kell intéznem egy fontos dolgot. -illedelmesen
megbeszéltünk egy másik időpontot ( ami mellesleg holnap lesz) majd
kisétáltam az irodából és bementem az órámra.    És már megint meg kellett, hogy lepődjek. Ez nem igazság! Máskor még
azon sem lepődök meg, ha egy kísértet azzal jön oda hozzám az
éjszaka közepén, hogy „Bocs, de muszáj tudnom, nem e elütötték a
macskámat! Utána kéne nézned. Megteszed ugye?” De a mai nap! Meg
kell jegyeznem, hogy mostantól a mai nap a „meglepetések napja”
lesz. Na szóval az történt, hogy amint beléptem a terembe, tudjátok
mit láttam ülni a helyemen? Nem is. Rosszul tettem fel a kérdést, mivel
az nyilvánvaló, hogy egy kísértet terpeszkedett a helyemen. Szóval
javítok: Tudjátok, hogy kiült a helyemen? Jesse. Most komolyan. Ott
ült,
és összevont szemöldökkel hallgatta, amit a tanár mondott. Amikor
észre vette, hogy beléptem a terembe, felállt a helyemről, és rám
mosolygott azzal a mosolyával, amitől teljesen elgyengülök. A tanár
viszont nem volt ilyen kedves. Sőt! Csak szigorúan rám nézett és
megállított útban a helyem felé:
-Várjon Miss. Simon! Olyan sokat hiányzott már, csak kíváncsi lennék,
hogy mennyit pótol. Jöjjön ide a táblához. -kelletlenül oda sétáltam a
táblához, és értetlenül néztem a rajta lévő feladatot. Erre Jesse
odajött hozzám és súgva azt mondta -bár nem volt szüksége suttogni-
     
nekem:
-Az előbb készíttetette el ezt a feladatot a többiekkel. Csak írd amit
mondok, különben még bajod esik. -képtelen voltam megállni egy
hangos horkantást, aminek hatására így szólt a tanár:
-Nocsak Miss. Simon! Ennyire tudja? Nos, akkor fogjon is hozzá! –
ránéztem Jesse-re. Most megint rá lettem utalva. Rajta múlik, vagy
bukik ez a pillanat.   Szerencsére múlott. Esküszöm a döbbenettől, alig tudtam írni, amit
mondott. Az óra végére pedig, a tanár csak engem ajnározott,
miszerint ilyennek kell lennie egy „igazi 16 éves lánynak”. Tudjátok,
aki
mindig pótol, annak ellenére, hogy mennyit hiányzott. Ráadásul Jesse
nem akart elmenni. Cee-Cee nem értette, miért hallgattatom el mindig,
amikor Adam –ről áradozik. Végül is mit mondhattam volna neki? „Bocs,
de itt van mellettünk egy szellem pasi, aki ráadásul nem rég lesmárolt,
de most meg már úgy viselkedik, mintha nem történt volna semmi.” De
nem. Én inkább hallgattam, mint egy kuka. Mint egy „igazi 16 éves
lány.” Jesse pedig érdeklődve figyelte, hogy milyen a mostani „pláza
élet”. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy még csak el sem
küldhettem a fenébe, mert azt mindenki hallotta volna. Ez
igazságtalanság. Legalább ennyi jó lehetne ebben az egész
mediátorságban!   Na mindegy. Ennyit arról, hogy ez egy adomány. Szóval mire végre
vége lett a sulinak, már extrán elegem volt az egész mediátorságból.
Gondolom, értitek miért.És tudjátok, hogy mi zavart a legjobban? Az,
hogy Jesse láthatóan élvezte a sulit. Látszik, mennyire nem ért a mai
élethez. Még egy 150 éve halott szellem sem lehet annyira lökött, hogy
élvezze az iskolát. Katasztrófa. Van mit javítani a srác stílusán.
Mivel
Szundi ma nem ért rá arra, hogy haza vigyen bennünket, gyalog
kényszerültem haza menni. Mondjuk nem is olyan nagy baj. Legalább
eltudok beszélgetni egy kicsit a „szobatársammal”. Egy szó, mint száz
lassan baktattam hazafelé, Jesse-el haláli csendben. Majd végül nem
bírtam tartani a számat és megszólaltam:
-Ez most muszáj volt?- döbbenten nézett rám. Látszott, mennyire
másra számított. Például egy köszönömre, amiért segített, de nem, én
rögtön letámadtam egy olyan szemrehányó kérdéssel, amire láthatóan
nem igen tudott volna választ adni. Már csak azért sem mert nem is
értette mire gondolok. Minderre akkor jöttem rá, amikor teljes
értetlenséggel megkérdezte:
-Mi volt muszáj? Nem értelek. -erre én felsóhajtottam. Ebből sem lesz
lecseszés. Abban ugyanis nincs semmi élvezet, ha valaki olyannal
vitatkozol, aki még csak azt sem tudja, hogy miért ordítom le a fejét.
Szóval egyszerűen megpróbáltam megértetni vele mire akartam célozni
az előbbi kérdéssel:
-Figyu. Ez így nem helyes. Nem járhatsz velem együtt suliba.
-Miért nem? Egészen élveztem. Tudod milyen unalmas volt 150 évig,
egyedül lenni? Most végre van akivel tudok beszélgetni, -csak
képzeltem, vagy tényleg enyhén megnyomta azt a szót, hogy
beszélgetni? –de, ha te ezt is sajnálod tőlem akkor rendben, nem
megyek veled sehová, és nem segítek semmiben innentől kezdve. –
láttam rajta, hogy most tényleg felhúzta magát. Tudjátok, mert
elkezdett világítani a sebhelye. Ma már másodszor szégyelltem el
magam amiatt a pofátlan szám miatt.

-Bocsáss meg Jesse. Én nem úgy gondoltam amit mondtam, hanem…
-Suze! Várj már meg! –Doki futott utánam lihegve. –Képzeld, a
geometria tanár azzal jött be az órára, hogy látszik milyen jó hatással
vagyok rád, ugyanis állítólag tökéletesen pótoltad a hiányzásodat és
sikerült meg oldanod az egyik legnehezebb feladatát.
-Igen, és ezzel mi a baj? Talán nem hiszed el, hogy pótoltam a
mulasztásomat? –kérdeztem, miközben fél szemmel Jesse-t figyeltem.
Na, jó ez így nem igaz mivel mindkettő szememmel őt néztem. De nem.
Nem akart el menni. Talán mégsem gondolta komolyan azt az előbbit.
Á, úgysincs ekkora mázlim. Közben észre kellett vennem, hogy Doki
nem beszél hanem azt a pontot nézi amit én. Vagyis Jesse-t. Hm… Van itt egy, egy szellem? –egészen megsajnáltam a gyereket.
Látszott rajta, mennyire nem tudja, hogy most mit tegyen. Folytassa,
amit elkezdett nem zavartatva magát, vagy meneküljön minél
messzebbre. Nos, az előbbit választotta.
-Hát, azért sántít ez az egész, mert, éppen tegnap ajánlottam fel
neked, hogy segítek bepótolni ezt az anyagot, de te azt mondtad nem
kell, úgyse fogják kikérdezni. –hoppá. Ezt meg szívtam. Most mit
mondjak? Ha hazudok, azt úgy is észre veszi, mert pocsék hazudozó
vagyok. Ráadásul ma már nem akartam még több bűntudattól
szenvedni. Jutott mára már elég. Szóval legnagyobb döbbenetemre
elmondtam mindent. Már minthogy Jesse segített, meg hogy mennyire
hálás vagyok neki. Ez a rész láthatóan megbékítette. De nem csak én
lepődtem meg azon, hogy elmondtam ezzel kapcsolatban mindent,
hanem Doki is. Sőt, szerintem ő még jobban. Hehehe. Látnotok kellet
volna az arcát. Szerintem nem is azon lepődött meg, amit mondtam,
hanem azon, hogy mennyire bizalmas hangon mondtam mindezt el
neki. Higgyétek el nekem, kedvelem Dokit meg minden, de nem igazán
szoktunk beszélgetni. Ha meg mégis akkor inkább ő beszél, én meg
bólogatok. Na mindegy. Csöndben végig hallgatott, beleszólás nélkül,
ami dicséretére váljék. Na de ami utána következett…   Rendben, rendben, annyira azért nem volt rossz. Csak feltett, néhány,…
kellemetlen kérdést.
-Szóval, az a valami amit az előbb néztél, az, az a szellem volt,
amelyik
segített neked az órán? –csak bólintottam. Már szinte oda sem
figyeltem rá, ugyan is most már az kötötte le a figyelmemet, hogy ne
vegyem észre Jesse pillantását. Gondolom mondanom sem kell, nem
sikerült. Jesse tekintete furcsán vizslató, no meg átható volt. Olyan
érzésem támadt tőle, mintha, nos… Na jó kimondom. Igenis olyan volt,
mintha átlátna a ruháimon. Amikor ez az érzés elfogott azonnal újra
Doki –ra figyeltem. Éppen egy mondat közepén tartott.
-…gondolom nem más mint az a Hector. –ránéztem. Mármint Jesse-re.
Láttam, hogy az arca kissé megrándul a név hallatán. Továbbra is
Dokira próbáltam fókuszálni. Ami, mit ne mondjak nem volt egyszerű.
-És miért segít neked ennyit? Végül is megmentett, már téged, rajtam
keresztül, meg még most is… Ezek után sejtem, nem csak ez a két
alkalom volt. –Jesse arcán döbbenet vegyült, az elismeréssel együtt.
Nem számított egy ilyen fiatal gyerektől arra, hogy ilyen
következtetéseket vonjon le. De persze David nem láthatta ezt a
tekintetet, úgyhogy tovább folytatta, meg sem várva válaszaimat. Az
istenit, milyen messze van már az a ház gyalog? Nem bírom már ezt a
mérhetetlen sok dumát.           
-Miért segít neked ennyit, mi? Tudományosan bizonyított, hogy egy férfi
csak akkor menti meg többször egy nő életét tudatosan, ha: vagy a
testvére, vagy a srác akar tőle valamit. –Azt hiszem Doki eléggé
elégedett volt magával, amikor meglátta mennyire kínosan érint a
téma. Úgy elvörösödtem, mint a pinty! Jesse sem kevésbé, amit viszont
én nyugtáztam örömmel. Nem nagy meglepetésemre (végre egy dolog
ami ma még nem lepett meg) el is ment. Már tudjátok, úgy mint a
kámfor. Egyszer itt, máskor meg már valahol máshol. Remélem, nem
egy másik nőhöz megy. Csapott belém a féltékenység. De nem igazán
tudtam ezen elmélázni, mivel David könyörtelenül folytatta amit
elkezdett:
-Tudod, Suze én megértem, hogy érzékeled a paranormális -
tevékenységeket, de nem ajánlatos, fizikai kontaktusba kerülni egy
szellemmel. És bár ezt kétlem, de lehet, tévedek azzal kapcsolatban,
hogy te szeretnél testi kapcsolatot létesíteni ezzel A Hector nevű
pasassal. –mire ezzel a szónoklattal végzett, egészen kifáradt. Még fel
is sóhajtott. Na de amit most kap tőlem…
-Idefigyelj, David! Közlöm veled, hogy igenis tévedsz, még pedig
nagyon nagyot. Én nem akarok, semmiféle „fizikai kapcsolatot”
létesíteni ezzel a szellemmel. -na, ne. Totál elpirultam. Ráadásul, még
csak le se ordíthattam a fejét, mert: 1, mindenki hallotta volna, 2,
mert
nem bírtam. Ez most komoly. Ti nem láttátok, azokat a kiskutya
szemeket. Olyan édi volt. Nem bírtam rá haragudni.   Amint látta az arcomon, hogy eltűnt a vihar veszélye, rögtön átváltott
egy másik témára, amely akkor még nem igen érdekelt, de később már
annál inkább.
-Hallottad, hogy új szomszédaink lesznek? –nem, nem hallottam, de
nem is érdekel akartam mondani. De végül úgy döntöttem, had
beszéljen a kölyök, addig is gondolkodhatom, a mai dolgokról. Először
is. Dom atyával még tisztáznom kell ezt az egész szellem ügyet, mivel
nagyon felcsigázta a kíváncsiságomat, mi köze van Jesse-nek, Dom
atyához, meg az ifjú kori szerelméhez. Aztán: beszélnem kell, még ma
Jesse-el erről a dologról. Három, fejlesztenem kell a színészi
képességeimet. Hogyan lehet az, hogy ez a tizenéves kis számítógép,
rájött az ÉN érzéseimre Jesse iránt? Még csak nem is látja őt. Csak
engem. Mondjuk, lehet, elég csak az arcomra tekinteni, és az ember
máris látja ezt rajtam. Már az érzéseimet. Jaj, istenem, mi van, ha
Jesse is ugyan így leolvassa az érzéseimet az arcomról? Remélem nem!
Abba belepusztulnék! Na, persze, ha ő is ilyen érzéseket táplál
irántam, akkor talán nem is baj, hogy ilyen béna színészi tehetséggel
áldott meg a sors. De persze Jesse-nél ezt sose tudni. Férfiak… Még
hogy a MI gondolkodásunk a bonyolult! Ha! Még mindig ezen
elmélkedtem, amikor megérkeztünk haza. Hm, haza… Még mindig nem
érzem, magam itthon igazán. Tudjátok miért? Jesse miatt. Tényleg.
Olyan, mintha nem ő lakna az én szobámba, hanem én az övébe.
Lehet, hogy van valami köze ahhoz, hogy ő 150 éve él ott, én meg csak
néhány hónapja. Csodás… Hogy lehet így leégetni engem? Anya ott áll
az ajtóban, és integetve vár minket. Gyorsan körülnéztem. Hú. Sehol,
senki. Még jó.           
  Mikor elmentem mellette, meg is mondtam neki ezt. Persze meg is
sértődött egy picit. Mert hogy ő csak biztos akart lenni benne, hogy
nincs semmi bajom, meg stb. Tudjátok, az a tipikus szülői duma. Na,
mindegy. Elgondolkodtam, közben azon, hogy mi lesz majd, ha
elmondom, neki. Már mint azt, hogy mediátor vagyok. Ha már ennyin
ilyen könnyen felhúzza magát, mi lesz majd, ha… Inkább bele sem
merek gondolni. Gyorsan kajáltam valamit, és utána tűztem fel a
szobámba. Reméltem, hogy Jesse ott lesz. Hát, tévedtem. Nem volt ott.
Egész nap oda sem dugta az orrát. Lehet, hogy tényleg egy másik
nővel, van? Ezt az ötletet akkor azonnal elvetettem. Még, hogy Jesse
egy másik nővel! Persze! Hisz rajtam kívül senki nem látja őt. Csak Dom
atya, de hát nem hiszem, hogy ő bármit is akarna tőle. Meg persze a
szellemek. De nem hiszem, hogy lenne itt egy szellem nő is akiről nem
tudnék. Akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan már lesz kitől
bőven félnem. Nem sejtettem még, hogy hamarosan Jesse számára
nem én leszek az egyetlen húsvér nőnemű lény, akivel tud majd
beszélgetni. Hjaj. De nagy hiba… Mikor tanulom, már meg?! Hallgatni
kell az ösztönökre, nem pedig elnyomni azokat! De késő már a bánat.