Megcsörrent az ébresztő. Nem volt egy hangos ébresztő, fel se ébresztette azt, akit kellett volna, de ennek, lehet, nem az ébresztő hangereje volt az oka. Az ébresztőt egy éjjeliszekrény tartotta. Az éjjeliszekrény egy zenészek képével teleplakátozott falnak volt nekitolva. Az említett fal egyik végében, ahol a másik fallal találkozott, egy profi dobfelszerelés állt. A dobcucc előtt álló szék (és néhány cin és dob is) teledobálva koszos ruhaneműkkel. A másik fal másik végében egy szekrény terpeszkedett, tele ruhákkal, tetején egy tévével. A szekrény mögött egy kendokard, egy védőruházat, és egy íj meg pár nyílvessző heverészett. A tévé még mindig ment, viszonylag halkan, hogy a ház többi lakóját fel ne ébressze. Nem mintha nem lettek volna már régóta ébren. A ház többi lakója rég elment, sportolni, születésnapi partira, kártyapartira. A történetünk kezdetén csak egy személy tartózkodott a házban. A harmadik fal egy ablakot leszámítva üresen feszült, rajta néhány polc függeszkedett, néhány kottával és könyvvel, főleg tankönyvvel. A fal előtt álló szekrény tartott meg egy adag fantasy-, krimi-, sci-fi-, életrajzi-, természettudományi- és csillagászati könyvet, meg néhány regényt. A negyedik fal egyik oldala üresen állt, a másikat egy ajtó foglalta el. Ötödik fal nem volt.

      A fény alig sütött be, mert a roló az ablakon be volt húzva, így csak fénycsíkok szóródtak szét a szobában.

     A földet legnagyobb terjedelmében két matrac foglalta el. Ágy nem volt, a szoba tulajdonosa feleslegesnek tartotta. Takaró volt, a sarokban, a szoba és a takaró tulajdonosa jelenleg feleslegesnek tartotta. A szoba és a takaró tulajdonosa jelenleg a matracokon feküdt póló nélkül, egy farmergatyában. Viszonylag jóképű srácnak nézett ki, viszonylag sportos vékony testtel. Arca nem volt az a különösen érdekes típus, se nem kör alakú, se nem éles vágású vonalai voltak. Valamennyire vonzó fiú lehetett a korosztályában, de nem az a tipikus bájgúnár, akibe minden lány beleszeretett. A haja sötétbarnán és kócosan fénylett a lámpa fényében. Életelve volt, hogy nem fésülködik sohase. Hasonló életelve volt, hogy a karóráját és a nyakláncát sohasem veszi le. A bal kezét maga mellett tartotta kinyújtva, mintha még mindig a karján feküdt volna az a lány, aki az elmúlt két hónapban (az utóbbi két napot kivéve) minden nap a karján ébredt. Bal tenyerében egy nyaklánc feküdt. A nyaklánc attól a lánytól volt. Jobb keze a hasán pihent, ujjai közt telefon.

      Egy ideig még csörgött az ébresztő, de aztán mintha feladta volna, elhallgatott. Ekkor, mintha biztatni próbálta volna az ébresztőt, a telefon csörrent meg. De ő nem adta fel, csak biztatta az ébresztőt, majd idővel ő végezte el az ébresztő feladatát. Nevezetesen azt, hogy felébresztette a matracokon fekvő srácot. Nevezetesen erről csak a srác tudott. Nem nyitotta ki a szemét, semmi kedve nem volt hozzá. Csukott szemmel is tudta, hogy melyik gombot kell megnyomnia, hogy a bejövő hívást fogadja. Semmi kedve nem volt hozzá. Megnyomta. Majd a füléhez emelte a telefont és várt.

- Terros! – szólt e telefonból.

- Igeennn…- szólt a Terros Rena nevezetű srác álmosan, megtörten.

- Tudod, mennyi az idő?- a hang női volt… Nem épp szép, de női. Terrost már ez is valaki másra emlékeztette. Véletlenül sem a rá váró hosszú és fárasztó napra. És az azon betöltendő szerepeire.

- Neemm…- a hang férfi volt… Nem épp csúnya, de férfi. Terrost már ez is arra emlékeztette, hogy ezen a bariton és basszus közötti hangon olyanokat mondott egy valakinek, amiket nem kellett volna. Véletlenül sem arra, hogy ezen a hangon miket kell majd ma mondania.

- Pedig kéne… Tudod milyen nap van ma?- ideges hang volt, ennél több is ki tudott volna jönni belőle érthető okokból.

- Sejtem. – álmos hang volt, több nem telt tőle, érthető okokból.

- Én tudom.

- Örülök neki- ettől a hangtól már végképp ez volt a maximum.

- Az mit mond neked, hogy Július 24, 11:38?

Egy másodperc csönd…

Majd még egy…

Majd hirtelen kinyíltak Terros szempillái, alóla előkerültek azok a kék szemek. És ugyanennek a fickónak az ajkai, és egyéb hangképző szervei eközben a következő hangokat formálták: B A SSZ U S!

Majd a következőket:

- Sajnálom, rohanok, én… Szörnyű napjaim vannak, bocs most le kell tennem.

      Lecsapta telefont, a dobverői felé intett mire azok a kezébe repültek. Hihetetlen sebességgel és hasonló módszerrel összeszedte a kottáit. Kiugrott az ajtón magára kapott valami pólót és egy tiszta zoknit. Ezeket még a szobájában magához vette. Felvette a bakancsát. Lerohant a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, ami már a gondolatai hatására is kinyílt. És mielőtt elmondanám mi volt az ajtó mögött hadd mondjak el pár dolgot.

A fickó 28 éves korát élte… Ez így kicsit soknak tűnik, de nem az. Az ő fajában ez a tizenöt-tizenhat évesnek felelt meg. Az ő faját Második Fajnak nevezzük. Terrosnak voltak bizonyos képességei. Ilyen volt a telekinézis és a bizonyos körülmények közötti telepátia, sok egyebek között. Az ő fajában ez teljesen normális volt. Az emberek elől akkor még el kellet rejtenie ennek a fajnak ezeket a képességeket. Minden egyes tagnak ebben a fajban könnyű sorsa volt az emberek között. De ez csak egy faj a sok közül, amelyiknek rejtőzködnie kellett. A fajnak ez a csekély része, nevezetesen a fickó meg a családja, az emberek között él. Ezt a fajt egy evolúcióslépcsővel az emberek felé soroljuk, pedig a Földön való jelenlétüknek semmi köze az evolúcióhoz. A Földön való jelenlétükhöz csak egy harmadik fajnak van köze.

Annak, hogy a fickónak ilyen volt a reggele, annak oka volt

Az egyik ok, a fickó egyik baja volt.

A fickó baja az volt, hogy elhagyta a barátnője. Az elhagyásnak több oka is lehetett, a fickó szerint például az egyik fő probléma az volt, hogy a fickó szerette a lányt és ezért túl sok hülyeséget beszélt a lánynak, tulajdonképp ráakaszkodott a lányra. Majd miután a fickó rájött, hogy mi volt a baj, és megígérte, hogy megváltozik, a lány egyrészt félt attól, hogy mi lesz, ha nem változik meg, másrészt meg nem bízott a fickóban. Amit a lány szemszögéből tökéletesen meg lehet érteni. A fickó úgy viselkedett a lánnyal, hogy azt ember nem bírja ép ésszel. Romantikus volt, ahogy egy szerelmespár férfitagjának lennie kell. Csak túl sokszor, túl gyakran, és túl intenzíven. Félénk volt, amilyennek egy szerelmespár férfitagjának nem kell lennie. De ez a végén már úgyse számított. A lány is félénk volt, csak máshogy. Lehet, hogy, ha a lány nem lett volna félénk, az egész nem így alakul. Ezt már sose tudjuk meg. Biztos, hogy, ha a fiú nem lett volna ilyen hülye, az egész nem így alakul. Ezt tudjuk. A sors iróniája, hogy a fiú azért volt hülye, mert szerette a lányt. És végül, de nem utolsó sorban ok volt, bár csak közvetett, az, hogy a lány ember volt. Legalábbis a fickó azt hitte, ezek voltak a bajok. De igazából a lány csak kihasználta.

Terros azért távozott sietve, mert élete első nagyobb fellépése állt előtte. Terros dobolt. Mondjuk erre lehetett következtetni, a dobfelszerelésből, a kottákból, de jobb, ha biztosítjuk a dolgot. Az együttesben öt tag játszott, egy billentyűs-énekesnő Tricia (ő volt a lány, aki felhívta Terrost), egy szólógitáros-énekes, Tom, egy basszusgitáros-vokalista Brooke és egy ritmusgitáros-vokalista, Christin. Terros volt az együttes dobosa.

     Nem csak a fiúnak volt baja. Az ajtónak is volt egy. Nem volt bezárva. Erre a fiú csak a buszmegállóban jött rá. Leült. Nagyon erősen koncentrált, hogy egy nyelv a zárban elforduljon. Nem igazán akart elfordulni. Megpróbálta még egyszer. Nem sikerült. Pedig a távtelekinézist nemrég vették. Visszafutott a házhoz előkapta a kulcsot, bevágta a zárba, majd elfordította. „Fenébe a telekinézissel!”- gondolta Terros. Magában imádkozott, hogy elérje a buszt, ami 45kör indul a város másik felébe, egy jónevű klubhoz, ahol az együttessel az esti fellépésre készülnek. Majd megtartják a fellépést este hatórás kapunyitással, nyolc órás kezdéssel egy napi készülés után. Terrosnak ehhez az egészhez semmi kedve nem volt most. Ha a barátnője nem hagyta volna el három nappal ezelőtt, akkor vidáman erőnek erejével menne próbálni és készülne a fellépésre. „De- gondolta- Lehet jobb így. Úgyse tudtunk volna együtt élni, tekintve, hogy én vagy kétszerannyi ideig élek majd, mint ő… De azért voltam már jobban.” Csak áltatta magát. Nagyon fájt neki és képes lett volna bármit megtenni, hogy a lánnyal élhessen, még ember is lett volna, szívesen – de lehet jobb így. A busz ott állt a megállóban. Terros rohanás közben meglátta, hogy az ajtók csukódnak, szuggerálta az egyik buszon ülő fickót, hogy nézzen felé, majd a manipulált úr megnyomta az ajtónyitó gombot, amint meglátta a „gyerek”-et futni a busz felé. Eszébe nem jutott, hogy a „gyerek” tehet arról, hogy odanézett. Terros felért. Köszönöm- mondta a férfinak. „Köszönöm! Köszönöm telepátia! Ez most kellett”. Majd leült és folytatta, ahol abbahagyta. Becsukta a szemét és próbált felkelni a lelki pofonból, amit magának adott. Nem gondolta, hogy ekkorát tud bárkinek is adni.