Értetlenül vontam össze szépen ívelő szemöldökömet. Az előbb tisztán hallottam Kawazo hangját, mégis már vagy 10 perce nem volt sehol. Hol van? Az istenit, amikor azt szeretném, hogy itt legyen akkor persze sehol sincsen (megakartam mondani neki, hogy nincs köztünk semmi). Halálszárny nem zavarhatta el, hiszen még kora reggel el kellett mennie Nozdormu-val (a barna nekrisek ura, az Idő Fejedelme) tárgyalni valami fontos ügyről. Láttam, hogy semmi kedve menni, hisz gyűlölte a tárgyalásokat… Lassan felálltam az íróasztalom mögül, és kiléptem az ajtón. Gondoltam megkérdezem Gwineth-et, hogy mi lett Kawazo-val, hiszen hallottam az ő hangját is. Tényleg semmiféle gyanú nem merült fel bennem, így halál nyugodtan nyitottam be húgom szobájába, ahol gondolom mondanom sem kell félbe szakítottam őket… Úgy rétem a közben szakítottam félbe őket. Kawazo ijedten nézett rám, míg Gwineth az én reakciómat várta. Egy pillanatra elment a hangom. Majd mikor visszajött, elővettem azt a bizonyos tekintetet, amit mesteremtől is oly sokszor láttam, és ugyan azt a hangnemet is.
-Ennyi. –tudom, nevetséges, de csak ennyit bírtam mondani. Nem akartam jelenetet rendezni, mert tudtam, hogy Gwineth csak erre vár. Úgy értem arra, hogy kibukjak. Hát nem adom meg neki! Gyorsan megfordultam, és (bár erőltetnem kellett magamat) méltóságteljesen kivonultam húgom szobájából. Még hallottam, hogy Kawazo elmond egy álom igét, minek hatására Gwineth még holnap is aludni fog. Én gyorsítottam lépteimet, és beviharoztam a szobámba azonban nem tudtam időben becsukni, Kawazo becsusszant azon a keskeny részen is. Csak maga után engedte becsukni az ajtót.
-Ugyan Catherin, ne haragudj! Ezért igazán szükségtelen ezt a boldog kapcsolatot megszakítani. –kirázott a hideg. Hogy lehet ennyire…
-Csak a te véleményed szerint volt boldog. És, ha nem vetted volna észre, már réges-régen vége van. Úgy hogy most menj el! –mutattam az ajtó felé. Láttam, hogy Kawazo arca elsötétedik.
-Amiatt a Halálszárny miatt van ugye? Miatta nem kellek? –kéken megvillantak a szemei, mire ijedten hátrálni kezdtem. Tény, mi tény, Halálszárny még nem tanított semmire sem. Vagy elszalasztotta az órákat mert az egyik ágyasával volt dolga, vagy pedig csak én meséltem neki azon kevés erőmről, amit képes voltam végrehajtani. Ennek fényében, gondolom nem mondok újat azzal, hogy ha akartam se tudtam volna nagyon védekezni Kawazo ellen, aki lévén erős férfi, simán azt csinálhatott velem, amit csak akart.
-Nem a mester miatt van. Ennek semmi köze hozzá. Egyszerűen nem érzek irántad semmit! Úgy húzz a fenébe! –éreztem, hogy megremeg a hangom. Ő kárörvendően elvigyorodott.
-Félsz tőlem? Ne félj. Most fogsz utoljára látni, mert eleget teszek a kérésednek, és elmegyek. De előtte, még egyszer utoljára az enyém leszel… Utána pedig, hogy az a féreg Halálszárnynak se kelljél többet, elcsúfítalak te boszorkány! –mondta, majd letepert az ágyra. Én velőtrázót sikítottam, és bárhogy próbáltam magamról lelökni, csak nem akaródzott.
-Az istenit, ne sikoltozz, mert megsüketülök! –vágott szájon Kawazo olyan erővel, hogy ajkam felrepedt, és vér buggyant ki belőle. Kawazo élvezve szenvedésemet lecsókolta azt. Kawazo egy kicsit eltávolodott tőlem, csak hogy elégedetten végig mérhessen.
-Nőiesebb lettél mióta utoljára láttalak. Akkoriban sosem eresztetted ki a hajadat, és nem öltözködtél így. A sminkről nem is beszélve! –nevette el magát. –Na persze ruha nélkül jobban kedvellek. –már nyúlt a ruhámért, hogy leszakítsa rólam, ekkor viszont valaki elkapta a kezét. Nem kellett látnom tudtam, hogy kicsoda. Érzetem, ahogy Kawazo súlya egy szempillantás alatt lekerül rólam, majd a földön köt ki. Mesterem lenézően nézte végig Kawazo esetlen feltápászkodását. Majd, amint kiegyenesedett, kezén a körmöket felváltották a karmok, amiket szinte azonnal belemélyesztett a kék nekris mellkasába. Hosszú ideig nem mozdította a kezét. Néztem az arcát. Semmi érzelem. A szemei azonban! Kirázott a hideg. Komolyan mondom, szinte nevettek a szemei. Szórakozott. Élvezte, hogy gyilkolhat. Az meg még csak tetézte a jókedvét, hogy Kawazo láthatóan nagyon szenvedett. Láttam, ahogy ennek láttán lassan egy alig észre vehető mosoly bontakozik ki az arcán. Majd hirtelen kirántotta a kezét, és majdnem elhánytam magamat. Kawazo szíve ott lüktetett a markában! Illetve most már nem lüktet. Megállt. Ahogy Kawazo teste is élettelenül elvágódott. Halálszárny csettintett mire megjelent egy pokol kutya, akinek odavetette a férfi szívét. Az reptében elkapta, és ahogy ráharapott szétfröccsent a benne maradt vér. A dögevő ugyanabban a pillanatban eltűnt, majd a helyére néhány Halál Angyal lépett, akik eltüntették a testet, vele együtt a vért. Mikor kettesben maradtunk, Halálszárny felém fordult.
-Jól vagy? –kérdezte, olyan hangnemben, mintha az előbb nem is történt volna semmi, és csak azért jött volna, hogy megnézze, hogy vagyok.
-Nos, én jól, de… Az istenit ezt meg minek kellett??? –kérdeztem értetlenül nézve rá. Ő meglepve viszonozta pillantásomat.
-Hozzád ért. Azt hittem, hogy tanul a tegnapiból, és nem ér hozzád többet. De megtette, sőt rosszabbat is tett volna, ha nem lépek közbe. –mondta nyugodtan.
-Azt köszönöm is, hogy leszedted rólam, de elég lett volna…
-Megfenyegetni? Miért tegnap nem azt tettem? Mégis visszajött, és megpróbált téged… -undorodva nézett félre.
-Miért te nem próbáltál megerőszakolni? –láttam, hogy egész teste megfeszül a dühtől.
-Az azért merőben más volt! –mondta feszült hangon. Azóta nem említette a dolgot, kényes témának tartotta. De igazat kellett neki adnom. Míg Kawazo-nak egy apró érintésétől is undorodtam, addig Halálszárny egyáltalán nem taszított, sőt! Akkor őszintén csak az volt a bajom, hogy befolyásolni próbált…

-Mindegy, de akkor is! Ebből háború is lehet! És nekem semmi kedvem egy háború kirobbanásának a kiváltó oka lenni! –feleltem.
-Ugyan már, Maligos nem olyan ostoba, hogy háborút indítson ellenem. Főleg, ha megtudja, hogy te is itt vagy. –jött a higgadt válasz. Éreztem, hogy álmosodni kezdek, és ijedten néztem rá.
-De miért kellett… Miért előttem? –kérdeztem, mivel nem akartam ezek után elaludni. Az álmok amik gyötörnének… Halálszárny szeme elsötétült, és olyan hidegen nézett rám, ahogyan anyámra szokott.
-Talán jobban jártál volna, hogy ha csak köszönetet mondasz nekem. –hangja szinte kettészelte a hirtelen köztünk vibráló feszültséget. –Tudod azt hittem, hogy te nem vagy olyan, mint a többi nő akivel eddig összehozott a sors. Azt hittem te nem vetsz meg engem amiatt, hogy gyilkolok. De úgy látom ugyan olyan érzékeny kis… -nem fejezte be, sértetten kivonult a szobámból nem törődve elfojtott kiáltásommal. Megtörten néztem utána. Én nem akartam őt megbántani… Őt szerettem volna a legkevésbé. Hisz egész életemben ő volt, aki a legtöbbet tette értem.