(ez a történet az EV 4. fejezetének azonnali folytatása. Más szóval onnan indul, ahonnan a 4. fejezetnek vége lett.)

-Ha olyan jól ismernél mester, akkor tudnád, hogy nem erre vágyom. Én arra vágyom, hogy... Én csupán azt szeretném... -nem bírtam folytatni. Kénytelen voltam beletörődni abba, amit az előbb mondott. Igaz, hogy én nem így nevezném meg ezeket a dolgokat, de lényegében ezt akarta. Hogy anyám rájöjjön, hogy az ő kis Gwineth-je nem is olyan nagy szám. Hogy én is érek bőven annyit, mint a húgom. Mi ez, ha nem hatalmat akarás? Ha nem tiszteletre vágyás? Hihetetlen. Én valóban ezt szeretném. Nem, nem is szeretném. Akarnám. Vágyom erre. Vágyom mások elismerésére. Anyáméra, a testvéreiére. Halálszárnyéra. Sőt, még a húgoméra is.
-Nos, mit szeretnél? -kérdezett vissza gúnyosan, mesterem, miközben elengedte már sajgó csuklómat, melyen vörösen látszott szorításának nyoma. Úgy látszott igazán nem tetszett neki az időjárás, fintorogva törölte ki az esőcseppeket szeméből. -Talán nem azt, mint amit felsoroltam az előbb? -éreztem mondandójának súlyát. Lehajtottam a fejemet.
-De. Valóban ezt szeretném. -bár rövid ideje ismertem mesteremet (nincs még két napja), és nem is láttam arcát, mivel most már mélyen arcába húzta köpenyének csuklyáját, mégis eltudtam képzelni annak elégedett, győztes mosolyát.
-Látod, látod, mondtam én. -ért el hozzám a süvítő szélben mesterem hangja. Szorosan maga köré fogva köpenyét a kezét nyújtotta nekem. -Igazán elmehetnénk már innen. Keh! Micsoda vihar! -bosszankodott. Én elhúztam a számat.
-Attól, hogy elmész innen, nem fogsz tudni elrejtőzni ettől a vihartól. -ráztam meg fejemet kesernyésen. Értetlenül húzta össze szemöldökét. -Ezt a vihart én táplálom. A személyes bolygómon vagyunk. Gondolom neked is van ilyened. A lelkemben dúló vihart így is úgy magammal vinném. -mesterem sóhajtott, majd megragadva karomat máris "otthon" teremtünk.
-Itt azért mégis csak kényelmesebb elviselni a lelki sérelmeidet, mint ott. -morgott, miközben nehézkesen lehámozta magáról átázott ruháit. Elgondolkodva néztem rá, majd egy csettintés kíséretében én máris szárazon ácsorogtam mellette. Rám nézett. -Ezt, hogy csináltad?
-Hogy... Hogy mi? Ezt? Hisz ez nagyon egyszerű. Ne mond, hogy te nem tudod. -néztem rá. Hisz ez olyan egyszerű dolog, hogy még én is képes vagyok rá! Akkor ő hogy-hogy nem? És még ő akar engem tanítani?
-Tudom, most arra gondolsz, hogy miképpen akarlak én tanítani téged ezek után. -meglepve pislogtam párat. Csak nem gondolatolvasó? -Nem, nem vagyok gondolatolvasó, nyugodj meg. -most már tényleg meg voltam zavarodva. Ha nem az akkor honnan tudta, hogy az előbbi két esetben épp mire gondoltam? -Az arcodra van írva, hogy mire gondolsz. Én pedig jól kiismerem magamat a nők terén. Bár, meg kel hagyni, azért te egy kicsit más vagy, mint a többiek. -hunyorogva néztem rá, ezzel próbáltam tudtára adni, hogy ne térjen el a témától. -De egyébként azért nem vagyok erre képes, mert én fekete nekris vagyok aki pusztító igékre szakosodott, nem pedig ruhát megszárító erőkre. -éreztem, hogy pír önti el arcomat az éles, és nagyon is igaz megállapításra. -Egyébként is, szerintem ezt Maligostól tanultad ugye? Az bátyámtól. A kék nekrisek urától. -erőtlenül bólintottam. Most már kezdtem meg világosodni. Hát persze, hogy nem képes rá, hiszen... -Én nem vagyok képes az időjárást befolyásolni. Legalábbis magamtól nem... De, ha megmondod, hogyan csinálod, biztosan képes leszek rá. -elképedtem. Én tanítsam? De hiszen... Azonban belenézve azokba az a metsző szemekbe, megadtam magamat, és elmondtam. Elkeseredve vettem tudomásul, hogy elsőre sikerült neki. Látta elkeseredett pillantásomat kinyújtotta kezét és megcirógatta arcomat. És, bár jól esett automatikusan elhúzódtam ettől az érintéstől. Még mélyen élt bennem a fél órával ezelőtt történteknek emléke.
-Ne keseredj el. Egy-két hét alatt neked is elég lesz csupán ennyi. Csak bele kell jönnöd. De... Kérnék a tanításaimért cserébe valamit. -te jó ég, vajon mit? -Valamit, amit szerintem csak te adhatsz meg nekem... -ijedten hátráltam, és kelletlenül néztem, hogy erre mesterem elégedetten elmosolyodik. -Cserébe te is megtanítod nekem a testvéreim tudását.  Persze, csak amennyit jónak látsz. -megkönnyebbülten kifújtam az addig bent tartott levegőt. Erőtlenül bólintottam, de úgy tűnt ő ezt nem veszi észre, ezért megköszörültem kiszáradt torkomat, megnyaltam kicserepesedett ajkaimat, majd úgy nyögtem ki egy már érthetőbb választ.
-Rendben.
-Akkor késő este megyek hozzád. -mondta ott hagyva engem az asztalnak dőlve. Még hosszú ideig néztem becsapott ajtaját, majd még mindig enyhén remegő lábakkal bementem a szobámba. Gyorsan lezuhanyoztam, és felvettem hálóingemet. Úgy gondoltam, hogy elülök olvasni egy kicsit, és utána majd felveszek egy tiszta ruhát. Nem akartam hálóingben mutatkozni mesterem előtt, de már most ruhába lenni, még annyira sem akartam. Sokkal kényelmesebb egy rövid, lenge kis hálóingben végighasalni az ágyon, mint egy ruhában. Így levettem egy könyvet a roskadozó polcok egyikéről, és neki álltam lefordítni. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki meglepetten felnyög., valahonnan az ajtó irányából. Riadtan fordultam arra, és mesterem elismerő, mohó pillantásával találtam szembe magamat. Sikításra nyitottam a számat, mivel nagyon megijedtem attól a pillantástól. azonban a sikoly már nem hagyhatta el számat, mert mesterem gyorsan befogta a számat.
-Cssssss! Maradj csendben, különben Gwineth-et a nyakunkba sózod. -mikor már biztos volt benne, hogy elmúlt a sikítási kényszerem, levette tenyerét a számról, de egy kicsit se ment távolabb tőlem. Ott maradt szorosan mellettem ülve, közelebbről is megcsodálva keresztbe tett gyönyörű lábaimat, no meg persze a vékony, már-már áttetsző hálóingembe bújtatott testemet. Én elpirultam ettől a pillantástól, majdnem úgy, mint nem sokkal ezelőtt ott, az asztalnál. Közben természetesen hálát adtam mindennek, ami csak eszembe jutott, hogy hasalok, nem pedig a hátamon fekszem. Így max, csak a fenekemet tudja megbámulni...
-Már megint nem kopogtál. -küldtem felé egy megrovó pillantást, és egy mozdulattal magamhoz rántottam a köntösömet, és gyorsan magamra tekertem. Láttam Halálszárny sajnálkozó pillantását.
-Nem tudom, miért hordasz egyfolytában olyan ruhákat, amik eltakarják ezt a csodás testedet. -tért ki a kopogásos ügy elől.
-Talán azért mester, hogy sokat takarjanak és, hogy kissé visszafogják a szépségemet. -istenem, ez úgy hangzott, mintha a húgom mondta volna. Mintha egy nagyképű csitri mondta volna. Szerencsére Halálszárny nem törődött ezzel.
-Kár. Pedig igazán... csinos vagy... -küldött még egy sokatmondó pillantást még mindig kikandikáló lábaimra. Fáradtam sóhajtottam egyet.
-Tudod mit? Hagyjuk, inkább kezdjük el az... Órát. -Halálszárny még egyszer végig nézett rajtam, majd belefogott mondandójába.