-Megígérted, hogy nem lesz gyerek! –kiáltottam dühösen, miközben próbáltam pillantást vetni a fiamra. Érdekelt, hogy hogyan néz ki.
-Azt ígértetted meg velem, hogy nem szülöm meg a gyereket. Kijátszottam az esküt. Pontosan úgy, ahogy te Anne fiánál. –felelte Catherin. Elképedve néztem rá. Ez a nő elképesztő… Úgy értem... te jó isten, még meg is dicsérem azért, amiért ilyen okos volt. Legalább látszik, hogy emlékszik arra a napra... Önkéntelenül gonosz vigyor öntötte el az arcomat, amely azonnal el is tűnt, még mielőtt Catherin meglátta volna.

-Látom, legalább ezt megjegyezted sok éves tanoncidőd alatt, amit nálam töltöttél. -jegyeztem meg keserű hangnemben. Catherin egy győztes mosolyt villantott rám.
-Legalább tudod, hogy figyeltem rád. -egy-két lépéssel közelebb jött. Mivel nem reagáltam, még tovább jött, és egészen előttem állt meg. Nem nézett rám, hanem egyenesen lenézett a karjaiba tartott gyermekre. Akaratlanul is követtem pillantását. Gyönyörű kisfiú volt. Haja fekete volt, szeme azonban olyan, mint az anyjának, vad zöld. Catherin láthatta meglágyult pillantásomat, mert elmosolyodott, amivel még jobban legyengített engem. Kissé lazított a fogásán, és kínáló mozdulattal felém mozdította édesen gügyögő fiamat.
-Megfogod? -kérdezte. Meglepve néztem rá. Amire több okom is volt. Az első az volt, hogy nem értettem, hogyan bízhat meg bennem, hiszen, ha oda adja semmi garancia nem lesz rá, hogy nem ölöm meg. A második, pedig az volt, hogy soha életemben nem tartottam még gyereket a kezemben. Fogalmam sem volt róla, hogyan kell úgy fogni, hogy az kényelmes legyen neki. Na persze, nem örülök a gyereknek, de, ha már úgy alakult, hogy él, akkor legyen jó dolga. Mert azért természetesen nem érdekelnek az ő dolgai. Ha te nem fogod meg, akkor add át az irányítást, majd én megteszem helyetted is! Latharan teljesen elolvadva nézte a csecsemőt. Na már, csak az kéne, hogy ő fogja meg előbb. Nem hagyhattam! De... Nos igen, életemben először elhagyott a bátorságom, miközben óvatosan a gyerekért nyúltam. Alaposan megnéztem Catherin kezeit, hogy hol tartja őket. Majd csak menni fog. Annyira nem lehet nehéz... És tényleg nem volt. Szinte fel sem kellett idézni magamban, hogyan csinálta Catherin szinte ösztönösen vettem karjaimba a törékeny gyermeki testet. Egy kicsit nyöszörgött, mert megérezte, hogy most már nem az anyja kezében van, de valószínűleg az én karjaim között is biztonságban érezte magát, ezért lehunyta a szemeit, és egy kis idő után szuszogni kezdett. Catherin mosolyogva nézte fiát. Majd rám nézett.
-Nem haragszol rám ugye? -rá néztem. Most ugyan olyan ártatlanság csillogott zöld szemeiben, mint a csecsemőjében. Komolyan mondom, le kéne szoknom arról, hogy folyton a hozzám beszélő szemébe nézzek. Legalábbis Catherin esetében. Az ilyen tekintetnek nem lehet ellenállni. Ettől fogva haragudni sem tudtam rá.
-Nem... Nem haragszom, de azért több ilyet ne tegyél. Különben legközelebb nem leszek elnéző veled. Se vele. -intettem fejemmel a gyerek felé. Catherin kedvesen megsimogatta a gyermek még eléggé hiányos, fekete haját.
-Ha legközelebb megengeded, hogy megszüljem a gyermekünket, nem csinálok ilyet. -mondta, és mielőtt visszavághattam volna egy gyors csókot lehelt ajkaimra. Még egy kis ideig morogtam magamban, aztán visszaadtam neki az éppen ébredező gyerekünket.
-A te gyereked, törődj vele. -vágtam neki oda bunkónak szánt stílusban, de végig ott maradtam mellette, figyelve mit tesz. Ki tudja... Jobb, ha én is megtanulom.

*

Mosolyogva szemléltem Halálszárnyt, aki a most már emberi mértékkel 5 évesnek kinéző fiával edzett. Ha nem tudtam volna, hogy csak hasznára lehet a kemény edzés, biztosan nem bírtam volna nézni, ahogy Halálszárny kegyetlenül nehéz edzésén próbálja végig verekedni magát. De ennek ellenére folyton folyvást csak aggódtam érte. Mégis csak az anyja vagyok. Néztem Halálszárnyt, amint felsegíti földre hajított fiát. Jó ötlet volt tőlem, hogy Hiszéra hordja ki fiamat, hogy ez által megszülethessen. Halálszárnynak is jót tett. Türelmesebbé vált. Ami nála nagy fejlődés. Ryuuko külsőleg, szemét leszámítva tiszta apja volt. Belsőleg még nem igazán tudtam megállapítani. De volt egy olyan érzésem, hogy inkább rám hasonlít, mint az apjára. Persze, ezt sosem lehet tudni. Minden esetre én így is úgy is szeretni fogom. És szeretem is.
-Most már elég lesz. –szóltam közbe, mikor fiam már vagy húszadszorra terült el a földön. Halálszárny szúrósan rám tekintett.
-Mond csak, belőled most mi lenne, ha annak idején adok neked pihenőt?

-Ugyan az, mint most. Csak kicsit később tanultam volna ki mindent. –mosolyogtam rá kedvesen. Halálszárny már vissza akart szólni, mikor fiunk közbe szólt.
-Szerintem jobban jársz, ha hagyod Apa. Ismered Anyát. Mindig övé az utolsó szó. –elvigyorodtam, és magamhoz öleltem kisfiamat. Halálszárny drámai szemforgatások közepette a helyére tette az edző botot.
-Látod, Halálszárny, régebb óta ismersz, mint a fiad, mégis jobban felméri a helyzetet, mint te. –jegyeztem meg játszott gúnnyal.
-És ezt a képességét persze tőled örökölte. –nézett rám Halálszárny szeme sarkából.
-Ki mástól? –kérdeztem vissza, mire, Ryuuko elnevette magát, ezzel még Halálszárnyt is rákényszerítve arra, hogy legalább elmosolyodjon. Azonban hamarosan eltűnt ez a mosoly az arcáról, mikor alaposabban szemügyre vetette fiát. Olyan… Olyan tekintettel nézett rá, amivel annak idején Tomash-ra. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér. De szerencsére Halálszárny megfelelőnek találta azt, amit látott, ezért újból elmosolyodott.
-Most már jobb, ha elmész aludni Ryuuko. –mondta, hátat fordítva fiának, hogy az ne láthassa meg elégedett mosolyát. Ryuuko elhúzta a száját.
-Muszáj máris? Anya mutatott egy érdekes könyvet, szeretném még átnézni. –nézett könyörgő szemekkel apjára.
-Ccc! És még én vagyok rá ártó hatással. Látod Catherin, mondtam, hogy ne akaszd rá a könyv mániádat. –rázta fejét tettetett szigorral Halálszárny.
-Nem is tudom ki adta a kezébe az első könyvet. –vágtam vissza derűsen, majd felálltam a fiam mellől. –De apádnak igaza van. Ideje aludni. Majd legközelebb beleolvasol abba a könyvbe. –Ryuuko csalódottan felsóhajtott, és elindult a szobája felé.
-Miért van az, hogy neked mindig kapásból engedelmeskedik? –kérdezte Halálszárny.
-Nem tudom. Talán, mert, ha még én is nemet mondok, akkor végképp semmi esélye. Mert te aztán nem vagy engedékeny apa. De most én kérdezek. –láttam, hogy Halálszárny meglepve fordul felé, régen keményítettem meg hangomat vele szemben.
-Miről? –kérdezte ártatlanul.
-Miért néztél a fiunkra úgy?
-Hogy: úgy? –kérdezett vissza, kapásból.
-Mint anno Tomash-ra. És emlékeim szerint annak a nézésnek nem volt valami szép eredménye. Bár, az megnyugvásomra szolgált, hogy elégedettnek tűntél. –néztem egyenesen szeme közé. Tudtam, hogy Halálszárny az én esetemben próbált egy ideig leszokni arról, hogy a szemembe nézzen, mert ilyenkor csak az igazat bírta mondani.
-Csupán megállapítottam, hogy készen áll. –jegyezte meg, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
-Mire áll készen? –idegesítő emlékképek ugrottak be a saját Wizzoal próbámról.
-Hogy háborúba vigyem magammal.