És most itt vagyok. Halálszárny hónapok óta teljesen elzárkózik tőlem. Van, mikor még csak nem is fekszik velem egy ágyba. Ez idő alatt egyszer sem akart lefeküdni velem, magába fordult, mogorva, és harapós lett. Nem értem, hogy miért. Hiszen egészen kedvesnek, és jókedvűnek tűnt, mikor otthagyott a saját ágyamban nem régen. Most azonban... Most is csak ül az íróasztalánál és fordít valamiféle könyvet. Ennyit arról, hogy boldoggá tesz azzal, hogy beavat érzéseibe. Bár, az is lehet, hogy erőt gyűjt. Idegesített, hogy csak ritkán csókol meg, ölel át. Általában elküld valami hosszú látogatásra valamelyik testvéréhez, hogy egyedül maradhasson. Miért nem mondja meg, hogy fájdalmai vannak? Hisz látom rajta. Most is megrándul az arca, ahogy visszafog egy fájdalmas kiáltást. Egy izzadság csepp jelenik meg halántékán. Szenved... Aggódó tekintetemet megérezve felnéz a könyvből. Kiszakad belőle egy ingerült morgás, majd rám förmed.
-Mi van? -meg sem várva válaszomat visszatemetkezett a könyvébe.
-Mi történt veled? -tértem rá nyomban a lényegre. Ő még csak meg sem rezdül kérdésem nyomán. Csak nézi tovább azt a nyomorult könyvet.
-Mi történt volna? -kérdez vissza. Megrándul a testem. Nem szeret... Ez volt az első dolog ami eszembe jutott. Gyorsan elsöpörtem ezt az "ostoba" ötletet, de ennek ellenére mégis ott motoszkált minden gondolatom mögött.
-Furcsa vagy. -mondtam. -Nem feküdtél le velem már vagy... Hm... 4 hónapja? Igen, azt hiszem. Nálad ez rekord. A kódexek szerint nem bírod nő nélkül egy hétnél tovább. -nem voltam féltékeny. Ha ígéretét megszegve mégis vannak ágyasai, akkor egészségére. Igazából nem vettem zokon. -Szóval, mi lett veled?

-Gondoltam megdöntöm egy-két régi rekordomat. Most éppen azt, hogy meddig bírom ki nő nélkül. -vágta oda olyan hangsúllyal, mintha csupán egy korcs kutya lennék.
-Értem. Akkor gondolom megálljt parancsolni a vágyaidnak, az ilyen fájdalmas. -jegyezem meg gúnyos élt megütve hangommal. Halálszárny szórakozottan bólint, látom rajta, hogy totál nem figyel rám.
-Aha... -szemét még mindig nem vette le arról a nyomoronc könyvről. Kezdtem berágni.
-Ha már nem szeretsz, akkor miért nem mondod meg? Nem sértődöm meg. Sőt, jobban esne, mint az amit most csinálsz. -mondtam, de szememmel kerülni próbálom a szemkontaktust. Kivételes hallásommal érzem, ahogy meglepetten felkapja fejét ezzel a térdén egyensúlyozott könyv lapsurrogás, közepette lesik. Elhúztam a számat. Szinte pontosan ugyanez történt sok ezer évvel ezelőtt, mikor a szerelemről esett szó köztünk. Akkor is valahogy így reagált a kérdésemre.
-Honnan veszed azt, hogy már nem szeretlek? -meglepettség áradt a hangjából. Keserű pillantást vetek rá. Hát nem egyértelmű? Ezt üzenem a tekintetemmel. Látom az arcán, hogy lassan leesik neki.
-Kicsim... -olyan régen mondta ezt rám, hogy csupán a szótól kellemes borzongás járta át a testemet, nemhogy a gyengédségtől, amivel kiejtette! -Csak adj még egy kis időt! Utána esküszöm minden rendben lesz! Csak... Össze kell, hogy szedjem magamat. Kérlek. Légy egy kis türelemmel! Csak még egy kicsit. -kérte, és abból, hogy egyáltalán kért, rájöttem, hogy tényleg van valami baja Halálszárnynak. A hangjából is kiéreztem a kínt, amit át él. Értetlenül nézek szenvedő szemébe, majd bólintok. Felállok és odamegyek hozzá. Megérintem a homlokát, mire kezem fehér fénnyel felizzik. Látom, hogy a fájdalom, mely láthatólag eddig Halálszárnynak csupán távoli nevetséges gyengeségnek tűnt, míg meg nem tapasztalta, alábbhagy, és nyugodság árad szét drámaian jóképű vonásain. Hálásan lehunyja szemeit, én pedig távozásra bírom magamat... 

*

Elment. Sóhajtottam. Felvettem a könyvet a földről, és újból beletemetkezve, remélve, hogy ez majd végre segít rajtam. Gyorsan lapoztam, hiszen elég volt egy pillantást vetni egy oldalra, hogy tudjam, ezen, van-e amit keresek. Éppen lapozni akartam, mikor a Catherin által elűzött fájdalom olyan erős hulláma csapott meg, mint eddig még sosem. Kínomban lefordultam a székről. Lehunytam szememet, és próbáltam koncentrálni. Szörnyű volt. Sosem hittem volna, hogy valaha is ilyen erős fájdalmat fogok érezni. Én... Én, aki maga vagyok a Halál. Fogaim újból, és újból összekoccantak, ahogy ellenálltam a szívó erőnek. Hallottam, hogy Latharan lelke ordít a fájdalomtól, ami arra sarkalt, hogy én azért se tegyem. Nagy erőfeszítés volt egyszerre két ilyen nehéz dolgot csinálni, de szerencsére a fájdalom egy kissé alábbhagyott, mint eddig mindig. Önkéntelenül könnyek szöktek a szemembe, de nem hagytam őket kicsordulni. rögtön megtöröltem a szemet, bár lelkem mélyén sírni volt kedvem. Lelkem... Pontosan ezzel volt a gond. Nem fizikai fájdalmak gyötörtek. Lelkiek. Valami folyton ki akarta rántani a lelkemet a helyéről. Olyan volt, mintha a testem nem lett volna hajlandó tovább két lelket magába fogni. És ez nem volt jó. Latharan épp úgy szenvedett, mint én. Neki talán még rosszabb is volt, hiszen ő volt mostanában a mellőzött lélek... Nekem valamivel könnyebb volt, hiszen én uraltam a testet, ezáltal kevésbé támadott ez a lélekfaló szörnyeteg, vagy micsoda. Ha nekem ennyire fáj, akkor Latharan-nak milyen lehet? Ő még gyengébb is nálam. Még mindig karikákat látva visszaültem a székbe, és a könyvet is felvettem. Hamarosan legnagyobb örömömre rátaláltam a gyógyulást sejtető írásra. Gyorsan elolvastam mi a gyógyír, és homlokon csaptam magamat. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Ha a test nem bírja a megterhelést, akkor olyan alakot kell felvenni, ami bírni fogja. És milyen más test lenne erre megfelelőbb, mint az igazi alakom? Ostobaságom annyira leforrázta büszkeségemet, hogy a belém maró fájdalom ellenére se álltam meg egy magamat megvető kacajt. Majd csettintettem, mire rögtön Catherin bolygóján találtam magamat. Jól sejtettem, itt volt. Felnéztem az égre, és legnagyobb bosszúságomra elöntött a bűntudat. Olyan fergeteges vihar volt, mint amilyet soha életemben nem láttam. A mennydörgés meg sem várta, amíg az utána következő villám megjelenik, hanem már zengett újból is. Istenem... Ilyen lelki felbolydulást okoztam neki? Szegénykém.
-Catherin, kérlek, menj haza, még megbetegszel. -mondtam, miközben én magam is meglepődtem, milyen gyengéd volt a hangom. Catherin bólintott, meg sem kérdezve, hogy én miért maradok, vagy, hogy meddig maradok. Okos lány volt, nem kérdezősködött. Miután elment, én felvettem az alakomat, egy gigászi nagyságú fekete "sárkány" alakját, és leheveredtem. Fejemet Catherin kedvenc szikla kiszögelésére fektettem, mivel így úgy éreztem, hogy itt van velem, és vigyázza gyógyító álmomat.