Na persze azért nem mentem túl messzire. Csupán a régi szobámba, ahol olyan sokat beszélgettünk régen. Vajon mond valamit magáról? Vagy továbbra is magába zárkózik? Boldog lennék, ha megosztaná velem lelkének háborgó bugyrait. Én tudnék rajta segíteni. Ha mással nem is, azzal, hogy meghallgatom, biztosan. Hiszen ismerős nekem a helyzet. Nagyon is az. Én is magamba fojtottam minden problémámat. Azt hittem ezzel fel is lettek dolgozva. Csupán, mikor elmeséltem azokat Halálszárnynak, jöttem rá, mennyire fájdalmas volt mindazt magamba fojtani. Már csak az megkönnyebbüléssel öntött el, hogy elmondhattam valakinek. Ugyan is Halálszárny először csak meghallgatott. Aztán szép lassan elkezdett gyógyítani is... A lelki sebeim elképesztő gyorsasággal gyógyultak be, szinte teljességgel hiányzó önbizalmam napról napra, sőt, percről-percre csak nőtt. Hála kedvesemnek. Hihetetlen, de olyan boldoggá tudna tenni azzal, a csupán egyszer is, hacsak pár percre is mesélne önmagáról. Sosem tette. Bűntudatom volt. Bűntudatom volt azért, mert akkoriban nem vettem észre, hogy csak én beszélek. Azt, hogy Halálszárny bár engem gyógyít, saját magát ugyan olyan beteges állapotban hagyta. Most úgy érzem, csak tetéztem bajait. Ráruháztam saját gondjaimat, azt gondolva, hogy majd ő megoldja helyettem is. Meg is tette. Vagy talán én tettem? Még most sem igazán tudom. De biztos, hogy ő mentett meg engem az elnyelő magányos sötétségtől. Még most is ő az egyetlen, akiről úgy érzem, tényleg érdeklik a bajaim. Mert ő tud rajta segíteni. De most tényleg, milyen áron tette, vagy teszi ezt? Egyáltalán miért teszi? Mi oka van rá? Csak az, hogy szeret? Vajon tényleg mindent ezért tesz? Vagy van rá más magyarázat is? Ha igen vajon mi az? És egyáltalán: miért szeret? Azért, mert... Megálmodott a szerelmének? Mert megálmodta, és létre hozta fantáziájának szüleményét, és aztán vágyai arra sarkalták, hogy szeressen? Vagy az ösztönei? A végeláthatatlan büszkesége, hiúsága? Az arroganciája? Igen, lehet hogy csak ezért. Lehunytam a szememet, remélve, hogy ezzel megszakad ez a kellemetlen gondolatmenet. Régen is mindig ezt hittem. Leheveredem az ágyra, lehunyom szemeimet, és a gondok elszállnak azzal, kiverem őket a fejemből. Bár ez sosem sikerült, továbbra is áltattam magamat. Meg kéne beszélnem vele. De nem. Most róla kell, hogy szó essen. Nem akarom még ezekkel az ostoba kérdésekkel zaklatni őt. Biztos vagyok benne, hogy szívére venné (ha nem is túlságosan!!!) és elkezdene neki is ezen járni az agya. Újfent felsóhajtottam. Ennek ellenére nem bírtam elnyomni magamba a rettegést, a félelmet, az elkeseredettséget. Mert igenis féltem attól, hogy elhagy. Hogy egyszer csak itt hagy, mert megunt. Mert már nem szeret, nem kíván. Most már, hogy ennyire belelovaltam magamat ebbe az érzékeny témába, képtelen voltam visszafogni egy halk nyögést. Már szinte fizikailag is fájt ez az egész. Az, hogy kétségek között lettem hagyva.
-Mi bánt kicsim? -kérdezte ekkor szerelmem hangja. Ijedten kaptam fel a fejemet, és meglepve láttam, hogy valószínűleg már jó ideje ülhet az ágyammal szemközti fotelben. Elpirultam, hiszen biztosan azért jött ide, hogy beszélgessen velem, én meg észre sem vettem jöttét.
-Már megint nem kopogtál. -néztem rá, mosolyt erőltetve arcomra. Ő nem viszonozta azt, hanem érdeklődve nézett egyenesen a szemem közé.
-Igen, rossz szokás, nem múlik el egy könnyen. -jegyezte meg fanyarul. -Szóval, mi baj? -kérdezte újból, de nem jött közelebb. Onnan nézett rám, ahonnan régebben is, mikor kiöntöttem neki a szívemet. Ettől az észre vételtől összeszorult a torkom. Újból sebezhetőnek, gyengének, és önbizalom hiányosnak éreztem magamat. Ezen az sem segített túl sokat, hogy pocsék érzésem támadt amiatt, amiért megint én érzek szükségesnek egy lelkizést, ahol én vagyok a sebzett lélek, és nem ő. Miért hozza folyton úgy a sors, hogy ő legyen erősebb? Soha, szinte soha az életben nem volt még olyan, hogy ő ne lett volna a események ura. Ő mindig tudta, hogy mit tegyen. És most megint így állunk. Én csapzottan, gyöngén, bizalmatlanul állok a világgal szemben, csak mert felötlött bennem egy-két olyan kérdés, amire nem bírtam válaszolni. Míg ő, mint mindig hűvösen, mégis vonzóan ura a helyzetnek, és csodálatos célpontnak tűnik, akin kisírhatom a lelkemet is. Hihetetlenül szánalmas vagyok... Most is csak magamra gondolok. Itt már nem bírtam uralkodni háborgó érzelmeimen, kitört belőlem a zokogás. Emlékszem, mikor régebben ez történt, Halálszárny kényelmetlenül feszengett a székében, nem tudva, hogy mit tegyen. Most azonban, mikor meg volt neki engedve, hogy hozzám érjen, hogy a karjaiba vegyen, nem tétlenkedett tovább a fotelben, hanem ott termett mellettem, és a karjaiba zárt. Sokáig ültünk így. Ő ringatott, én pedig fokozatosan abbahagytam a sírást.
-Szánalmas vagyok igaz? -néztem rá könnyeim fátyolán keresztül. Ő halvány szarkazmussal elhúzta a száját, de a szemeiben, amikből normál esetben csak úgy áradt a kegyetlenség, és a megvetés, most elhalványultak ezek az érzelmek, de nem múltak el teljesen.
-Vannak akik valóban annak látnának téged, mint aminek te magad is tetted. Szánalmasnak. Bizonyos szinten... -itt megakadt, nem tudva, hogy folytassa-e. Majd úgy döntött, jobb az őszinteség, ezért folytatta. -Őszintén, egy kicsit én is annak látlak. -megálltam, hogy a könnyek visszatóduljanak a szemembe. De csak éppen hogy. De Halálszárny figyelmét semmi sem kerülhette el. Látta ezt, és újból magához szorított, úgy, hogy ne lássam az arcát, de ő se az enyémet. -De csak azért, mert magamat is annak látom, mikor ilyen érzések kerítenek hatalmukba. Igen, ne lepődj meg, néha még engem is el szokott kapni a vágy, hogy kizokoghassam magamat. Ezek az érzések fájdalmasak, szívszorítóak, de lehet rajtuk segíteni. -mondta,, miközben eltolt magától annyira, hogy lássa könnyáztatta arcomat.
-Köszönöm. -suttogtam rekedten a sírástól. Értetlenül nézett rám. -Azt, hogy ezt elmondtad magadról.
-De hiszen ez semmi volt! -mondta.

-Nekem akkor is jól esett. És... Hogy lehet rajta segíteni? -kérdeztem végül egy kis habozás után. Vidoran a szemem közé nézett.
-Ne mond, hogy még nem jöttél rá. -mondta. Értetlenül néztem rá. -Azzal, hogy megbeszéled mással. -elnevettem magamat. Majd hirtelen le is fagyott rólam az a mosoly.
-Akkor te, kivel beszéled ezeket meg? -láttam, hogy arca egy pillanatra töprengővé válik, mint aki nem tudja, elmondja-e. Kérlelőn néztem rá, pontosan olyan tágra nyílt, kedves szemekkel, mint amire megjegyezte, hogy képtelen ellenállni neki. Ez a pillantás most is hatott.
-Emlékszel még Latharan-ra? -egy kis gondolkodás után beugrott az-az alacsony, de helyes férfi a szigetről. Bólintottam, jelezve, hogy memóriám nem hagyott cserben, és folytathatja. -Nos, bármennyire is egy kiállhatatlan alak, akit rühellek, mert teljesen mások az elképzelései dolgok terén, mint nekem, de pontosan ez a másság teszi őt olyan jó hallgatósággá. Sokat segít rajtam, hogy neki elmondhatok néhány dolgot, ami a szívemet nyomja. De, ha szeretnéd, ezen túl, hozzád fordulok.
-Megtennéd? -néztem rá elkerekedett, de boldog szemekkel.
-Ha ezzel boldoggá teszlek, igen. -mondta, majd egy finom rántással kitépte alólam a takarót, és rám terítette. -Aludj, kicsim, rád fér. -mondta, megcsókolva homlokomat, majd elment, egyedül hagyva engem. Nem hittem volna, hogy másodperceken belül rám talál az álom, főleg, hogy viszonylag hosszú idő után újra egyedül feküdtem egy ágyban...

*

-Tényleg sokat segítek neked? -kérdezte Latharan, amint kiléptem Catherin szobájának ajtaján. Kelletlenül elhúztam a számat. Nem akartam, hogy Latharan megtudja, hogy a szívem legmélyén egy kicsit már ragaszkodom hozzá.
-Ugyan már, ne reménykedj! Egyszerűen csak mondani kellett valamit Catherin-nek! -vágtam ki magam a szorult helyzetből, és éreztem, ahogy Latharan hirtelen támadt jókedve ugyanolyan gyorsan el is száll...