-Hiszéra, de régen láttalak! -borultam pótanyám nyakába, akit kissé meglepett, hogy ilyen közvetlen vagyok.
-Ja, nagyon régen, durván 2 napja. -jegyezte meg szárazon, miből kikövetkeztettem, hogy neheztel a választás miatt.

-Jaj, ne haragudj rám! Nem választhattam mást. -suttogtam, ahogy visszagondoltam a tegnap esti beszélgetésre, minek hatására olyan keservesen sírtam.
-De, engem. -szorított magához némi habozás után Hiszéra is.
-Szeretem őt. És ő is szeret engem. -mondtam, de magamban felötlöttek az előző órák képei. Mennyire rettegtem attól, hogy mit válasszak! és akkor hirtelen elöntött valami hűvös nyugalom, és döntöttem. Még hozzá lelkiismeret furdalás nélkül. És olyan hihetetlenül ostobának éreztem magamat! Egy ilyen egyértelmű választástól leblokkolni! Perceken keresztül csak nevettem. Nevettem saját magamon. Azon, hogy milyen bizonytalan vagyok. Sosem voltam olyan, mint akkor. Illetve egyszer, de az olyan régen volt! És bár undorodtam attól, amit tenni készülök, tudtam, hogy ez volt a helyes döntés.
-Gyermeket várok Halálszárnytól, de nem engedi, hogy…
-Értem. Nem kell kimondanod. –nézett rám kedvesen Hiszéra. Hálásan mosolyogtam, majd közelebb húzódtam.
-Segítesz nekem igaz?
-Persze… -mondta Hiszéra, és mivel látta, hogy a beavatkozás előtt akarok valamit mondani, leült mellém és végig hallgatott.
-Így eléggé kockázatos… Biztosan ezt akarod? –kérdezte. Majd pillantása találkozván az enyémmel, tudta a választ. –Igazad van, ostoba kérdés volt. Akkor lássunk neki…

*

Nos? Kiszedte a hasadból? –kérdezte Halálszárny.
-Igen. –feleltem csendesen. Halálszárny érdeklődve nézte az arcomat.
-Megadtam a másik lehetőséget is, remélem nem fogsz hibáztatni…
-Miért hibáztatnálak? –kérdeztem meglepve.
-Csak mert a nőknek van egy olyan hülye szokásuk, hogy rájuk tör a valami, és olyankor gyereket akarnak. Remélem azokban az idő szakokban nem fogsz rám támadni. –magyarázta Halálszárny, miközben szórakozottan forgatta kezében Nozdormu könyvét.
-Nem, nem foglak, nyugi. –válaszoltam, majd a témát elterelve leültem mellé. –Mit keres nálad Nozdormu egyik könyve? Úgyse értesz belőle semmit sem.
-Én nem is. De te igen. –ezzel kezembe nyomta a könyvet, és elment. Füstölögve néztem utána és neki láttam előkaparni tudatom legmélyéről a barna nekrisek nyelvét, és ezzel neki láttam a fordításnak.

*

Halálszárny durván két nap múlva jött vissza. Hm... Vajon mit csinált? Kíváncsi lennék rá... Mi lenne, ha... Nem! Nem alkalmazom a képességeimet. Ha akarja, elmondja, ha nem akarja, nem teszi. Rajta múlik. Mint aki olvasott a gondolataimban, leült velem szemben, és magyarázni kezdte távollétének okát.
-Drágám, csak a gondolataimat mentem el, rendezni, mert tudod, eléggé felforgatja az életemet a döntésed. -különösen furcsán nézett engem. Ez most vajon melyik énje? A kedves, vagy a kegyetlen? Nem tudom megállapítani.
-Most úgy csinálsz, mintha, bánnád, hogy ezt választottam. -jegyeztem meg keserűen, és visszahajoltam a könyv fölé, amit még két napja nyomott kezembe.
-Dehogy bánom! Inkább örülök! Nem kell nekem gyerek. -éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Halálszárny ezt észre vette, és mintha kicsit elkeseredett volna azon, amit mondott. -Úgy értem... -zavartan keresett valamiféle válasz után, ami szándékai szerint kibékít, és megnyugtat. De, még mielőtt jutott volna valamire is ezen a téren, gyorsan közbe vágtam.
-Halálszárny, ne magyarázkodj azért, amit gondolsz! ez nem te vagy. Nem szeretlek, mikor ilyen... Túlzottan bűnbánó. és kedves vagy. -mondtam, csupán csak pár másodpercre felpillantva a könyvből, amit fordítottam. és, mintha azt láttam volna, hogy Halálszárny szemében kárörvendő fény villan meg.
-Nos, akkor... Mindenesetre is különös lesz, hogy csak te lehetsz az egyetlen nő az életemben. -mondta, és akármennyire is bújtam a könyvet, nem bírtam nem érezni pillantásának heves tüzét.
-Hm... Mindent megteszek, hogy ne legyen hiányérzeted. -éreztem, hogy feláll a székből, amiben ült, és elindul felém, én azonban most különös módon nem vágytam karjai nyújtotta biztonságot. Most mást akartam. A hangját... -De! Nem azért maradtam itt veled, hogy folyton csak az ágyban legyek veled. -Hallottam, hogy megtorpan lépteinek zaja.
-Én nem is várom el ezt! -kikapta kezemből a könyvet, és ugyanazzal a mozdulattal el is hajította a szoba másik sarkába.
-Hé! -kiáltottam fel, mivel napok óta szenvedek azzal a nyavalyással. Azonban Halálszárny nem engedte, hogy utána menjek, felkapott, bevitt a hálószobába, ráhajított az ágyra, és mellém dőlt. -Azt mondtad, nem akarod ezt tőlem folyton. -jegyeztem meg keserűen, leplezni próbálva, hogy mennyire kellemesen érzem magamat.
-Most nem is azt akarom. Hacsak te nem... -csúnyám néztem rá, mikor keze elkezdett vándorolni a derekamon. -Beszélgetni akarsz nem de? -nézett rám. Mikor bólintottam, abbahagyta testem cirógatását, tekintetét az enyémbe akasztotta, ezzel jelezve, hogy minden figyelme az enyém. Egy ideig hallgattam, mert képtelen lettem volna figyelni a szavakra, amik elhagyták volna a számat. Azonban mikor megláttam, hogy Halálszárny milyen jót szórakozik rajtam, amiért képtelen vagyok megszólalni erőt vettem magamon, és annak ellenére, hogy elvoltam merülve a férfi gyönyörű szürke szemei között, megszólaltam.
-Te sok mindent tudsz rólam.... Sőt, mondhatnánk mindent. Neked köszönhetem, hogy most olyan vagyok, amilyen. Hogy most már van önbizalmam, sőt, talán még...tekintélyem is. Hogy most már nem az a romhalmaz vagyok, aki akkor voltam, mikor eljöttem hozzád. El sem tudod képzelni, hogy milyen sokat jelent nekem az, amit évekkel ez előtt tettél. Hogy beszélgettél velem, és mindenek előtt, hogy meghallgattál. Olyan sokat jelent ez ég most is nekem. -mondtam el szuszra ezt a szép kis monológot. Igaz volt minden szó belőle. Neki köszönhetek mindent. Az anyám sosem tett értem semmit sem. A húgom sem. A másik három Ős nekris pedig igazából az első büntetésemig nem is törődtek velem. Ő volt az első -és remélhetőleg az utolsó is- komoly férfi az életemben.
-Ugyan, Cathe, szívesen tettem, és egyébként, most van időd, hogy mindezt...
-De! -vágtam közbe. Rám emelte szemeit. -Bármennyit is beszéltünk, te sohasem mondtál magadról nekem... semmit. Semmit sem tudok rólad. Az érzéseidről. A múltadról. Úgy egyébként magadról. Én mindent elmondtam magamról. De te... Mindig csak másokat hoztál fel példának. Csak egyszer beszéltél magadról. Az Anne-s esetkor. Amikor a szerelemről beszéltünk. De máskor sohasem. -Halálszárny felkönyökölt, már úgy nézett engem, különösen zárkózott, rideg tekintettel.

-Mit akarsz ezzel? -kérdezte, mintha nem tudná. vagy legalább sejtené...
-Én... Szeretném, ha mesélnél magadról. -láttam, hogy arca dühösen megrándul. Gyorsan folytattam, mielőtt kitört volna belőle ez a pokoli düh, mely sejtelmem szerint csupán akkor tör rá, ha a magánszféráját bolygatták meg. -Tudod kellemetlenül, érzem magamat, mintha a bánatomat, és minden bajomat a nyakadba zúdítanám, de én nem tennék érted semmit. én szívesen meghallgatlak. Bármikor. Szóóóval, ha véletlenül beszélgetni támad kedved, akkor nyugodtan fordulj hozzám, nem kell magadba fordulnod. Most már én is itt vagyok neked. -előre hajoltam, és a már ugyan kissé megenyhült, de még mindig mérges Halálszárny ajkaira tapasztottam a sajátomat. Majd felkeltem az ágyról, és elmentem. Hagytam, had gondolkozzon el.