|
6.fejezet
/Catherin/ 2006.06.25. 09:54
Ne ez egy szép kis fejezet lesz. De még mindig nem bírtam teljesen megszokni Zoigron személyiségét. Néh úgy össze tud zavarni...Na mindegy. Jó olvasást ;)
Éles ágreccsenéseket hallottam, mint mikor valaki kilétét nem titkolva közeledik. Nem tévedtem, Zoigron volt az, arcán levakarhatatlan önelégült vigyorral.
-Hogy telt az éjszakád, nélkülem? –vigyorgott már olyan szinten, hogy az sértő volt.
-Nagyon jól. Képezheted. –mondtam, hangomban olyan mérhetetlen keserűséggel, hogy vigyora, ha lehetséges, még jobban kiszélesedett. Majd erősen hátba csapott.
-Na, nyugodj meg öregfiú. Nem tehetsz róla, hogy Catherin-nek én jobban bejövök. Lehet, hogy jobban szereti a kemény kezű férfiakat. –próbált vigasztalni a maga szarkasztikus módján Zoigron. Mit ne mondjak, nem sok sikerrel.
-Tudod, szép tőled, hogy vigasztalni próbálsz, de a vigyort legalább letörölhetnéd arról az önelégült pofádról. –mondtam ridegen. Zoigron megjátszott sértődöttséggel nézett rám.
-Már vigyorogni sem szabad? Tiltja a Wizzoal törvény? Ily szempontból nézve, kezdem érteni, miért vagy olyan besavanyodott személy. –mondta fanyar mosollyal. Nem baj, legalább az a rohadt vigyor leszáradt róla.
-És, milyen volt? Sikerült alaposan meggyaláznod őt? –kérdeztem visszafojtva könnyeimet. Zoigron azonban látta őket. -Te jó ég, te sírsz? –teljesen kiakadva nézett rám. Gyorsan az arcomhoz kaptam, és ijedten vettem észre, hogy kissé nedves.
-Nem, nem sírok. –mondtam azért.
-Undorító vagy. –mondta végül. Látva kérdő tekintetemet, készségesen kifejtette undorodásának tárgyát. –Milyen dolog az, hogy egy férfi sír? Bár, lehet, hogy te nem is vagy az. Várj, állj csak oda a fénybe, hadd nézzelek meg jobban…
-Most már elég! –csattantam fel. Zoigron félre billentette a fejét, és úgy vigyorgott rám idegborzolóan.
-Nocsak! A sírós kisfiú bedühödik? Csak vigyázz, nehogy végül elsírd magadat, mert megijedsz saját magadtól közben. –mondta Zoigron, és felnevetett. Én csak álltam, és néztem őt. Legszívesebben leköptem volna, hozzám nem illő módon. Látta rajtam, hogy mire készülök, mégsem tett semmit, hogy megakadályozza. Csak nézett. Én, pedig egy ideig még remegve, de fejet hajtva Zoigron előtt, néztem a lábamat.
-Most nagyon hasonlítasz Catherin-re tudod? Ő nézte így a lábát, mikor visszajött Hiszérától. Egyébként sikerült összeszedned magadat? –zavartan néztem rá. Valahogy rosszul éreztem magamat az igazi bőrömben.
-Aha… -mondtam lassan. Zoigron azonban már nem figyelt rám. Csak ült mellettem, és bámult maga elé. Eléggé… elveszettnek tűnt, most, hogy ránéztem. Valami zavarta.
-Mi a baj Zoigron? –érintettem meg óvatosan a kezét, hiszen tudtam, mennyire utálja, ha törődni próbálok az érzéseivel. Most azonban jelét sem mutatta annak, hogy érezte volna az érintésemet. Aztán 5 perc múlva felém fordította az arcát, és felsóhajtott.
-Tudod, sok kínzáson végig mentem már életemben, de ilyenben még sosem volt részem. Ilyen fájdalmasban, és kegyetlenben… -mondta, és hangjában tényleg érezni véltem a fájdalom hullámát. De mellette dühöt is éreztem… Erős, elsöprő haragot.
-Milyen kínzásról beszélsz? –értetlenül vizslattam Zoigron arcát. Ő megvetően felém fordította szobor szerű arcát. Furcsa volt az-az arc… Mindig is furcsának találtam… Az arc, sosem fejezett ki semmiféle érzelmet. De a szemei! Rettegtem azoktól a szemektől! Mikor egy testben voltam Zoigron-nal, akkor is féltem tükörbe nézni. Azok a szemek nem tagadták meg igazi tulajdonosukat! Mindig durvaságot, és lenézést sugároztak magukból. Kelletlenül fordítottam el fejemet, hogy ne lássam azokat a hideg szürke szemeket. Látta a gyengeségemet, de most még sem gúnyolt ki érte… Olyan volt, mintha most ő is gyenge lenne.
-Ez a kínzás nem testi… Bár igaz, hogy bizonyos szinten az is. Inkább lelkileg készít ki teljesen. –morogta Zoigron inkább magának, semmint nekem. Majd dühösen fellángolt a fekete tűz a szemében. Mikor rátévedt a pillantásom az arcára, kelletlenül tovább bámultam bele. Olyan volt, mintha nem lett volna pupillája. Illetve azt most egy fekete lobogó tűz helyettesítette. –Minden egyes gondolatomat ő tölti be… Nem bírok úgy gondolkodni, hogy ne az ő arca lebegne előttem. Folytonos testi, és lelki vágy kísért miatta! Mit tette velem? Mi a fene ez? Koncentrálni sem tudok! Esküszöm, olyan mintha bennem élne! –keserves gondolat sor volt az, amit az előbb megosztott velem Zoigron. Én, pedig szörnyülködve néztem a szemeinek mélyére. Tényleg kétségbe esett volt, és tőlem várta a segítséget. Én viszont nem akartam neki megadni. Igaz, hogy eddig örültem, ha láthatom szenvedését, de most… Nem gondoltam, hogy ilyen komoly a dolog. De Wizzoal vérem mégiscsak arra késztetett, hogy segítsek neki. Kelletlenül válaszoltam tehát.
-Gondolom ez az ő nem más, mint Catherin. –mondtam lassan, és tagoltan. Jól megfontoltam a szavaimat, hiszen tartottam Zoigron már így is fortyogó dühétől. Mikor bólintott, folytattam.
-Akkor egyszerű a feleletem erre a fajta kínzásodra. –láttam, hogy feszülten figyel rám, miközben éreztem, azt nézi, nem e hazudok neki. –Szerelmes vagy. –mondtam ki végül, és önkéntelenül a kezeimet védekezésre emeltem. Ő viszont meg sem mozdult, csak nézett rám dermedten.
-Szerelmes? Én? Te meg vagy buggyanva. –nyögte ki végül döbbenten. Megvontam a vállamat.
-Ahogy gondolod. De érzem, hogy hogyan nézel Catherin-re. Lágyan, aggódva, és nem utolsó sorban gyengédség is ki szokott érződni a lelkedből. –cukkoltam, miközben már állva poroltam a nadrágomat. Zoigron azonban elkapta a karomat és lerántott vissza a földre. Ott elkapta a torkomat, és erősen tartotta.
-Ez amiatt van, mert túl sokat voltam már veled. –sziszegte az arcomba. –És egyébként is. A vágy sok féle érzelmet kivált egy nekrisből. –mondta, majd lassan, enyhe tétovázás után elengedte a nyakamat.
-Én csak azt mondtam, hogy szerintem mi a bajod. És szinte biztos vagyok benne, hogy beleestél. –bizonygattam még mindig a magamét. Zoigron felállt, és onnan nézett le rám. Ajkai újra gúnyosan görbültek felfelé, tekintete már nem sugárzott kétségbe esést.
-Mert Ön, Wizzoal úr, természetesen mindent jobban tud. Végül is miért ne tudná, hogy mire gondol egy kegyetlen, érzelmektől mentes nekris egy nőről. Mert Wizzoal úr, nagyon is ura az érzelmeknek. Tudja őket kezelni. Az-az előbbi sírás dolog csak úgy véletlen volt… Honnan is tudhatnám, én, hogy egy nagy erejű Wizzoal miért sír. Lehet, hogy valami Wizzoal rituálé? Várj, nem kell válaszolnod! –vágott közbe gyorsan. –Hiszen én méltatlan vagyok a tudásotokra. Nem emlékszel? –szarkasztikus hangneme sértette a fülemet, de végül eleresztettem. Intettem, hogy ideje indulni, mire Zoigron sértődötten egybeolvadt velem, és elindultunk vissza, Catherin-hez.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
