Miközben úsztam a medencében, egyszerre több dolog járt a fejemben. Olyan furcsa volt. Féltem, de valahogy sokkal jobban vonzódtam Halálszárny gonoszabbik feléhez, mint a kedves, szerelmeshez. Valahogy a kegyetlen felét sokkal… izgalmasabbnak találtam. És ez a természet volt egyébként is Halálszárnyé. Nem, pedig ez az érzékeny nekris. Valahogy most olyan természetellenesnek gondoltam. És bármennyire is iszonyodtam attól, amiket Halálszárny néha tesz a kínzókamráiban, mégis, annyira de annyira csábított. Akár egy tiltott dolog. Nyílt az ajtó, és belépett rajta Halálszárny. Szemei most olyanok voltak, mint amilyenről ezelőtt ábrándoztam… Kemények, ridegek, mégis valami rejtett bujaság csillogott a mélyén. Odaúsztam a medence széléhez, és onnan néztem fel rá. Ő lehajolt, és kihúzott a vízből. Mikor már kint álltam vele együtt a hideg csempén, libabőrös lettem. Ő ezt látva átkarolt úgy, hogy fekete köpenye melegítsen engem is. Majd, mikor ajkaim az állához értek meggondolta magát a melegítési módszerek terén, egyszóval: megcsókolt. Heves csók volt, és most is erőszakos, de képtelen voltam ellentmondani neki. Kemény kézzel tartott, de ez a szorítás lassan nem a melegítési szándék miatt volt körém fonva, mint inkább a birtoklási módszerként. Most tényleg csak egy játéknak éreztem magamat, akit egy durva gyerek kezébe adtak. De nem érdekelt. Abban a pillanatban, nem érdekelt semmi. Még az sem, hogy belecsobbantunk a vérbe, és ott folytattuk heves csók csatánkat. Most annyival határozottabbnak tűnt, mint legutóbb. Most éreztem rajta igazán azt, hogy ő tényleg egy nőfaló nekris, aki még saját nővéreit is lebírta dönteni a lábukról. Egyenesen az ágyba. Most éreztem rajta, hogy miért is vannak oda érte a nők. Egyre jobban magába bolondított. Mikor magamra hagyott végül újra a fürdőben elgyengülten néztem utána. Furcsa mód nem érdekelt, hogy mitől van neki láthatólag két személyisége. Az sem, hogy néha gyermekeket kínoz. Csak egy valami tudott abban a pillanatban a fejemben kavarogni: mindig az övé kell, hogy legyek. És senki másé. Legalább nekem hűségesnek kell lennem hozzá. Mert, hogy ő nem lesz hűséges, az biztos. Fáradtan engedtem a vérnek, hogy felemeljen a felszínre. Mit kéne tennem, hogy ne törődjön többet az ágyasaival? Most is azért hagyott itt, mert egy másik nővel volt találkozója. Tehetek bármit, tisztában voltam vele, hogy úgy is megtartja az ágyasait. És ez a tudat csökkentette egyébként sem nagy önbizalmamat. Úgy éreztem túl kevés vagyok neki. Nem elég jó. Mikor végeztem a fürdéssel, és tisztán, szárazon léptem ki az előszobába, megcsapott a hideg áramlat. Megborzongtam. Szorosabbra tekertem magam körül a köntöst, azt ami tegnap is rajtam volt, és elindultam most már közös hálószobánk felé. Üres volt. Tehát még mindig valamelyik nővel enyeleg. Én meg itt unatkozhatok. Átmentem az edző terembe, és ott gyakoroltam néhány mozdulatot, mivel eléggé kijöttem a formámból…

*

-Muszáj volt átvenned a test irányítását, hogy aztán te is lefeküdhess vele? –kérdeztem dühösen. Meirbei szigetén sétálgattunk. Ez volt az egyetlen hely ahol mind a ketten a saját testünkkel rendelkezhettünk. Én itt régi, még halálom előtti testemet hordtam. Átlagos magasságú, arányos test, de nem igazán izmos. Barna haj, éjsötét szemek. Bőröm kreol hatású, arcom is helyes. Zoigron mellettem sétált. Saját testét hordhatta, egyedül, nélkülem. Szórakozottan piszkálgatta a körmét, mintha az lett volna a világ legfontosabb dolga. Mikor kérdésemet már vagy 3-szor megismételtem kelletlenül rám nézett, és lenéző stílusban beszélt hozzám.  
-Nem mondtam, hogy muszáj volt. De, ha már enyém volt a test, szerettem volna én is lefeküdni vele. Ráadásul nem mindegy, hogy melyikünkkel fekszik le? Neki mi mindketten Halálszárny vagyunk. Nagyon-nagyon mindegy neki. –mondta, és közben ferde pillantással méregetett engem. Jóval alacsonyabb voltam nála. Ez mindig is zavart. Saját népem között magasnak számítottam, de a nekrisek között kifejezetten alacsony voltam. Ha Catherin ebben a testemben ismerne, biztos, hogy nem szeretne. Nála is alacsonyabb voltam. És melyik nő jár egy nála alacsonyabb férfinál? Lemondóan sóhajtottam. Igaza volt. Neki mind a ketten csak egy személy voltunk. Csak egyszer kedves, máskor durva.  
-Igazad van. De akkor is… Én legalább szeretem, és nem csak, mit egy tárgyra nézek rá. Hanem úgy, mint egy érző lényre. –próbáltam kioktatni konok fejű társamat. De ő javíthatatlanul maradi gondolkozással rendelkezik. Még akkor is, ha kettőnk közül én vagyok az idősebb.  
-Nem tudom, te, hogyan érezted, de én úgy vagyok vele, hogy Catherin engem sokkal jobban kedvel, mint téged. Valahogy kezesebbnek, és szenvedélyesebbnek éreztem, mikor velem volt. –csúfondáros vigyor ült az arcán. Próbáltam viszonozni azt a tekintetet, de mivel nem az ő testében voltam, nem sikerült olyan jóra. Annyira értem el, hogy elnevette magát rajtam. Nem tehetek róla. Én ilyen vagyok. Nem szeretek gúnyolódni másokkal. És soha nem is tudtam. De igaza volt… Én is sokkal odaadóbbnak éreztem, mint mikor velem volt. De azért erősen tagadtam.  
-Nem, csak te érezted úgy. Én pont az ellenkezőjét éreztem. És… -elakadt a szavam, mikor megláttam, hogy Zoigron már nem is figyel rám. Maga elé bámult. Oda néztem. Felhúztam a szemöldökömet.  
-Ez… Hogy kerül ide? –néztem Zoigron kezében levő fehér gyöngyberakású hajcsatot. Gyönyörű volt, kifejezetten kecsesnek láttam, és olyannak, mint ami egy fehér színű lány bőrét erősen kiemelné. –Kié? –néztem továbbra is makacsul a hajcsatot.  
-Anne-é. –suttogta Zoigron, miközben lázasan járt az agya. Majd, mikor valamiféle eredményre jutott, dühösen zsebre vágta a csatot, és rám villantotta szemeit: ne kérdezzek semmit. De most nem féltem tőle. Egyébként is halott vagyok, megölni nem tud, mást meg mit tehetne?  
-Hogy került ide Anne csatja? –láttam, hogy dühösen villannak a szemei a név hallatán. –Úgy tudtam, hogy még sosem járt itt.  
-Én is. De ez mást bizonyít… Szóval onnan tudott az itteni hatalmat adó erőről… volt már itt. És bizonyára azért említette nekem ezt a helyet, mert remélte bele fogok halni a próbákba… A rohadt ribanc –ezt már üvöltötte. Nem értettem, hogy mi a baja. Hiszen él, nincsen semmi baja.  
-Most meg mi a bajod? –kérdeztem együtt érzően. Nem kellett volna.  
-Nem tök mindegy neked? –nézett rám dühtől villogó szemekkel. –Egyébként te vagy a bajom! Semmit sem tehetek nélküled! Te teszel mindent, én meg mondhatok bármit, te csak csinálod a magad baromságait! Csak egyszer nyíljon arra alkalmam, hogy megölhesselek, és hidd el egy pillanatig, sem fogok habozni! De azért, hogy jobb kedvre derítselek, gyors leszek, és fájdalom mentes. Lemondok a fájdalmad látta örömökről, csak, hogy megszabadulhassak tőled Latharan! Mert már az agyamra mész! A szó szoros értelmében! Már te uralod a gondolataimat is! Gondolkodni nem tudok, anélkül, hogy ne tudnál róla! Esküszöm, nálad idegesítőbb alakkal életemben nem találkoztam!  
-Jól van Zoigron, csak nyugodj meg. –akaratlanul is hátráltam egy lépést. Szinte csak úgy köpte az undortól a szavakat. Látszott, hogy tényleg nagyon gyűlöl engem. De tehetek én róla, hogy engem választott ki a Wizzoal árny? Nem!  
-Nyugodjak? Nyugodj le te, de annyira, hogy végre pusztulj is bele teljesen! –acsargott tovább Zoigron, de egy pillanat múlva megmerevedett, és rám nézett. –Menjünk vissza, különben Catherin-t csak feldarabolva találjuk meg.  
-Hogy? –néztem rá ijedten.  
-Alextrasza látogatóba jött. És biztosan nem örül annak, hogy drága leánya él, és épségben van. –mondta gúnyosan, majd újra a testében találtam magamat, őt meg a tudatom mélyén.  
-Menjünk! –csattant élesen, és kárörvendő vigyorom okának kedvéért, még aggódva is.