Miután sikeresen elmenekültem anyám meggyilkolásának tetthelyéről, egy emberi bolygóra látogattam. Gondoltam, itt az ideje annak, hogy jobban megismerjem az embereket. Érdeklődve tanulmányoztam mindent. Érdekes volt nézni, milyen primitív módszerekkel oldanak meg mindent. De azt meg kell hagyni, hogy elég sok csinos ember nőt láttam. De volt köztük egy, amelyik külön felhívta magára a figyelmemet. Gyönyörű, gesztenyebarna hajú volt az a nő. Inkább lány. Nem nézett ki 18-nál többnek. Szép, pajkos mélykék szemei voltak. Ha nem tudtam volna azt, hogy ember, lehet, hogy nekrisnek gondolom. Tetszett, nagyon tetszett nekem. De nem annyira, mint az én álombeli nőm. Azt a csodálatos nőt, senki sem tudja felülmúlni. Finom puhatolózás után megtudtam, Anne-nak hívták, és, hogy sárkány vadász akar lenni. Mikor elmondta az egyik falubeli, elmosolyodtam, és ránéztem a nőre. Enyém lesz, bármi áron, de az enyém lesz…

*

Már bánom, hogy annyira akartam azt a nőt. Most már gyűlölöm teljes szívemből. Már, ha van még szívem. Néha kételkedem benne. Nagyon szenvedtem. A magány teljesen felfalta a fiatalságomat. Sokkal idősebbnek érzem magamat, mint valójában vagyok. Egyik ágyasom sem képes csillapítani a magányomat. Pedig sokan próbálkoztam. De nem használt... Végül már nem is kértem a „szolgáltatásaikból”. Egyik nap, mikor éppen az álombeli nőmet rajzoltam, a fekete bőrmappámba, nyílt az ajtó, és bemasírozott rajta évek óta nem látott testvéreim. Meglepődtem, mikor látni véltem őket. Ők is eléggé, mikor meglátták, hogy milyen rossz állapotban vagyok. De ezen, gyorsan túltették magukat, és inkább a tárgyra tértek, mert tudták, hogy rühellem, ha valaki a hogy létem felől érdeklődik.
-Kedves sötét testvér, azon okból fáradtunk el hozzád, hogy belegyezésedet, és segítségedet kérjük egy új nekris alkotásához. –mondta Nozdormu, a maga szokásos diplomatikus módján.
-Milyen nekris? Nem hiszem, hogy az engedélyem kéne ahhoz, hogy csinálsz-e bármelyik nővéremnek gyereket, vagy nem –mondtam kissé nyersen, és újra beletemetkeztem a rajzolásba. Ekkor Alextrasza lépett oda hozzám, és kikapta a kezemből a mappát, és ledobta a földre. –Hé, azt ne dobáld! –néztem rá szemrehányóan.
-Akkor figyelj ránk. Elegünk van a folytonos háborúzásból. –itt bólintottam, hogy jelezzem: nekem is. Igaz, hogy általában szeretek pusztítani, de mostanában nem volt kedvem semmihez sem. –Ezért úgy gondoltuk, hogy alkotunk egy olyan nekrist, aki magába foglalja mind az ötünk erejét, ráadásul még használja is őket. Egyszóval látja, mindannyiunk erejének, és fontosságának értelmét, és el tudja dönteni, hogy mikor melyik a legértelmesebb. Háború esetén, pedig kibékít minket. Ehhez kéne a beleegyezésed. Nos? –Alextrasza felhúzta a szemöldökét. Hátra dőltem a kanapén, amelyiken feküdtem, és lehunytam a szememet. Eléggé értelmes gondolat volt. Sőt, egészen tetszett. –Ja, és, ha nem gond lány lenne, mert így lenne meg az egyensúly. –ezt halva, jól észrevehető mosoly jelenhetett meg az ajkamon, mert Maligos morgott valami olyasmit, hogy valamit már tervez, a bolond. És igaza is volt. Ha nő lesz, és én is segítek a létrehozásában, talán új erőmmel, amit Meirbei szigetén szereztem, életre kelthetem benne álmaim nőjét. Nem rossz ötlet. Tényleg tetszik. Felültem és felpattantak a szemeim. Láttam, hogy a testvéreim azóta helyet foglaltak, és reménykedve néznek rám.
-Két feltételem van. –mondtam végül, jól megfontolva mondani valómat. –Az első: én is had taníthassam, ne csak ti. .erre kapásból rábólintottak, hiszen ez egy nagyon ésszerű kérés volt, és még csak nem is nagyon hátrányos nekik sem. –A második: a nő kötelezze el magát egy idő után valamelyikünk mellett. Ez az jelentse, hogy nála lakik, őt szolgálja, de persze nem kell megfeledkeznie a létre hozásának okáról. Háború esetén, ha képtelen lenne kibékíteni a feleket, annak fog segíteni, akihez elkötelezte magát. Ez a két feltételem van. –végigjártattam a tekintetemet rajtuk. Enyhe kis habozás után erre is rábólintottak.
-Rendben, akkor most add hozzá a erődet, erődet akkor most add hozzá, rendben? –Maligos felém nyújtott egy fehér márványszobrot, mely egy sárkányt ábrázolt. Illetve nekrist. Átvettem, finoman, nehogy elejtsem, és ráhelyeztem a kezemet. Magamban a wizzoalok nyelvén kezdtem el kántálni, és magam elé képzeltem az álombeli nő arcképét. Természetesen seb nélkül. Gyönyörűnek, tökéletesnek, kicsit később visszagondolva, talán túl tökéletesnek. De sebaj! Majd lassan átnyújtottam a szobrot, vissza Maligos féltőn gondoskodó kezeibe, és felálltam. Testvéreim követték mozdulataimat, és búcsúzóul két bátyám megölelt, ezzel kifejezve segítségem iránti hálájukat. Két nővéremet megcsókoltam (amit két másik bátyám nem vett jó néven!) és ezzel le is zártam magamban a történteket, de Alextrasza még egyszer hátra fordult, és azt mondta
-Én fogom a gyermeket szülni Halálszárny. És, ha bármiféle olyan dolgot veszek észre, ami azt mutatja, hogy átvertél minket, és belepiszkáltál a gyermekbe, csúnyán meg fogsz fizetni érte, hidd el. –ezzel többé ügyet sem vetve rám, sarkon fordult, és elment többi testvérem társaságában. Én, pedig néztem utánuk. Vajon sikerült a varázslatom? Kétlem… De sose tudni. De, ha sikerült is, vajon Alextrasza tényleg meg fogja ölni, ha meglátja rajta álmaim nőjének nyomait? Ha megteszi, kap egy szép kis ajándékot tőlem. Ugyanolyat, mint az anyám… Sőt, rosszabbat. Tudok, én annál sokkal leleményesebb dolgokat kitalálni…Volt időm ilyeneken elmélkedni, miközben azt kívántam, bárcsak élne Anne, hogy a saját kezemmel kínozhassam meg azért, amiért ekkora fájdalmat okozott nekem. Bár, meg lehet előzni ezt az egész kínzás dolgot. Mikor megszületik a gyerek, meglátogatom az én drága kis nővéremet. És, ha tényleg olyan lesz a csecsemő, mint amilyennek lennie kell, akkor majd az ágyban megbeszélem ezt a kölcsönös gyilkos szándékot Alextraszával. Miközben ezt elterveztem, hirtelen megkívántam ágyasaimnak tömkelegéből egyet kettőt, így rögtön szolgát is küldtem értük. Hm… Milyen hirtelen jóra fordult az addig rossz közérzetem! Ezért az egyért, örökké hálás leszek a testvéreimnek. No meg a háborúknak.