Lassan lépkedtem az erdő ágaktól recsegő talaján. Nem kellett gondolkodnom, hogy merre is menjek, hiszen már több ezerszer jöttem erre. Hamarosan egy kis patakhoz értem, ahol szokás szerint ott üldögélt az én gyönyörű nőm. Mikor meglátott mosolygott, és intett, hogy menjek oda hozzá. És természetesen mentem, gázolva át, a hirtelen megjelenő akadályokon, tűzön, jégzivataron keresztül, mire végre oda értem hozzá. Ő karjait nyújtotta értem, hogy segítsen, én, pedig készségesen elfogadtam a segítő kart. Azokat a vékony, mégis izmos kart. Felhúzott maga mellé a szikla kiszögelésre. Körülnéztem. Hirtelen már nem is azon a békésnek tűnő parton voltunk, hanem egy folyton viharos bolygón. A nő arcán patakokban folyt az esővíz. Csukva volt a szeme, de mikor kinyújtottam a kezemet, hogy megérintsem, hirtelen felpattantak. Én pedig szinte szó szerint megdermedtem. Olyan igéző szemei voltak! Mély, vagy inkább vad zöld szemek. Melyeket sűrű szempilla keretezett. Vékony, finoman ívelt szemöldöke a magasba szaladt, mintha kigúnyolna. Átkaroltam a derekát, önkéntelenül, nem is tudva, hogy mit teszek. Engedte. Mikor azonban az ajkaihoz hajoltam, hirtelen mindenhol vér volt körülöttünk, a nő arcán meg egy ronda, lüktető sebhely. Ijedtem hátráltam, miközben ő kinyújtotta felém a kezét, és rekedtes, egyáltalán nem vonzó hangon szólalt meg.

-Mi az, így már nem kellek neked? Te csúfítottál el engem, vállad a következményeket! –és akkor elkapta a kezemet, én meg felordítottam a fájdalomtól, mely átjárta az egész testemet…

Én magam is izzadtan, kiszáradt torokkal riadtam fel. Szólnom kéne Hiszérának. Ő talán tudja, hogy mi értelme van a rémálmaimnak, melyek néha kellemesek, néha viszont ilyenné vállnak. De egyszerűen nem visz rá a lélek arra, hogy elmondjam az egyik nővéremnek is: problémáim vannak, amelyek miatt nem merek aludni. Ekkor két, hűvös kéz ölelte át a vállamat megnyugtatólag. Meglepve rezzentem össze. Alextrasza volt az, aki olyan nagy forrongást váltott ki belőlem, mikor hozzám ért. Kinéztem az ablakon. Éjszaka volt! Pedig milyen rövidnek tűnt az álmom! De nem bírtam sokáig ezen töprengeni, inkább próbáltam a nővéremre koncentrálni.
-Hogy kerülsz te ide? –igyekeztem kibontakozni az öleléséből, nem sok sikerrel. Ráadásul nem is nagyon akartam. Jól esett az a nyugtató ölelés. Felpezsdítette a véremet.
-Elmúlt az ajtó zár varázslat. Hallottam, hogy forgolódsz álmodban, gondoltam megnézlek. Elégé rosszul nézel ki. Jól vagy? Hozzak neked valamit? Vagy valami mást tehetek érted Zoigron? –Alextrasza egészen kedvesnek tűnt most. Vékony, áttetsző vörös hálóing volt rajta, ami még a szokásosnál is jobban kiemelte az alakját. Na akkor volt az, hogy nem bírtam magamon uralkodni. Akkor már nemhogy nem akartam kibontakozni Alextrasza öleléséből, hanem én öleltem őt.
-Van valami, amit megtehetnél értem. –mondtam, és olyan szenvedéllyel fűtött hangon, hogy én magam is meglepődtem rajta. Alextrasza először még, mint egy riadt őz, úgy nézett rám, aztán megadta magát. Ekkor én előre hajoltam, és megcsókoltam. Sose, esküszöm sosem volt még addig semmiféle dolgom nőkkel, de nem is bántam akkor. Örültem, hogy nővéremmel oszthatom meg azt a felejthetetlennek hitt éjszakát. Nem emlékeztem sokra az egészből. Csak arra, hogy Alextrasza már nem a földön guggol, hanem a karjaim között pihen… Mikor reggel felébredtem, Alextrasza már visszament a szobájába. Nagy balhé lett volna, ha anyánk meglát minket így. Én csak néztem magam elé. Hogy a fenébe tehettem ezt? Nem hiszem el! Lefeküdtem a nővéremmel! Na jó, az igaz, hogy már évek óta kívánom őt, de azért… Azt hittem, hogy ellen tudok állni saját vágyaimnak. De mit tehettem volna? Fiatal, és nagyon is öntelt egy férfi vagyok. Hízelgő volt számomra az, hogy egy olyan nőt, mint Alextrasza magamba bolondíthatok. És sikerült is…