Mikor befejezetem a kiadott feladatot, felemeltem a fejemet. Ingerülten kellett, hogy tapasztaljam: Alextrasza ugyanabban a pillanatban végzett, mint én. Miért van ez folyton? Marhára idegesít! Egyszerűen képtelen vagyok lepipálni őt! Holtverseny. Az van köztünk. Csak egyszer, az istenit, csak egyszer lennék ügyesebb nála! Vagy, ha legalább azt tudnám, hogy kettőnk közül én vagyok tehetségesebb. De nem. Öten vagyunk testvérek, és nekem pont Alextraszával kell ugyan olyan tehetségesnek lennem. Ez hívják szívásnak. Gúnyosan mosolyt villantottam nővéremre, mire ő fölemelte állát, és mereven elnézett a fejem felett. Ó, hogy én mennyire utálom a nővéremet! Azt hiszi, hogy attól, hogy ő a legidősebb, attól még jelent bármit is. Csak egy nekris a sok közül. Legalábbis szerettem volna, ha így lenne. De nem. Annak érdekében, hogy ne húzzam fel jobban magamat, a többi testvéremet kezdtem el vizslatni. Hiszéra, aki ötünk közül a második legidősebb volt, elmélyülten lapozgatta a könyvet, melyből tételt kellett volna írnia holnap. Utálom anyámat, amiért ilyen baromságokkal traktál minket. Ki ő egyáltalán? Csak egy szerencsés nekris, aki megszülhette a következő Ős nekriseket. Fogalmam sincsen, hogy miért éppen őt választották. Talán azért, mert az előtt ő volt a vörös nekrisek Ős anyja. Miért nem egy fekete nekris az anyánk? Az sokkal kellemesebb tényező lenne számomra. De nem! Nekem pont egy vörös kellett. Aki szemlátomást utált engem. Egyedül Alextraszának engedett meg mindent. De visszatérve Hiszérához, meg kellett magamban állapítani, hogy nálam sokkal tüzetesebben tanul. Én éppen hogy csak átfutottam a szemeimmel. Nem mintha többre lenne szükségem. Én vagyok a leggyorsabb felfogású ötünk közül. Ebben még drága jó Alextrasza nővéremet is meg tudom előzni. Hiszérának gyönyörű szőke hajzuhataga, melyben néhol hínárhoz hasonlatos zöld csíkok futottak végig, szinte teljes egészében eltakarták a könyv lapjait. Bár ez nem igen gátolta a tanulásban azt hiszem. Ő egyébként is mindig csukott szemekkel jár-kel, És még is mindig tisztában van vele, hogy mi folyik körülötte. Mikor éppen tüzetesen vizsgáltam szinte áttetsző ruháját, egy pillanatra feltekintett, és csukott szeme megakadt rajtam. Elvörösödött, és gyorsan visszatemetkezett a lapok, nyújtotta biztonságba. Nem értem ezt az egészet. Sokszor, ha kicsit behatóabban nézem a nővéreimet, folyton fülig pirulnak. Nem értem én a nőket! Olyan bonyolultan gondolkodnak! Akarja is a fene megismerni őket! Mert én aztán nem nagyon áhítozom még rá. Mikor egyik este két bátyámmal beszélgettünk, megemlítettem nekik ezt a dolgot, mire ők egymásra vigyorogtak, és azt mondták, hogy belém vannak zúgva. Persze akkor lehurrogtam őket, hiszen mégiscsak az öccsük vagyok! De mikor később jobban átgondoltam, rá kellett, hogy jöjjek: igazuk van. Pontosan úgy néznek rám, mint a legtöbb nő. Mert értem minden nő odáig van. Csak tudnám miért? Engem egy csöppet sem érdekelnek a nők! Nem is volt még velük dolgom! És nem is szeretnék velük közelebbről megismerkedni. De mostanában egyre jobban érdekelnek. Bármennyire is próbálom magamat visszafogni. Például: Alextrasza, és Hiszéra eléggé szemrevaló nők már… Ők a legszebbek a nekrisek között. Legnagyobb szégyenemre, nagyon is erős nem csak testvéri érzelmeket táplálok irántuk. Pedig nem igazán akaródzik. Az énem egy része nagyon is tiltakozik. Bár… mi rossz lenne belőle? Úgy értem… Ha mi… Áh! Egyre rosszabb dolgok jutnak eszembe. Egy pillanatra nem vagyok résen, és máris ilyen gondolatok kúsznak be a fejembe. Kényszeríttetem magamat, hogy bátyáimra figyeljek inkább. Maligos mint egy kék, átlátszó jégcsap üldögélt a széken, és száját mozgatva olvasta a könyvet. Ismét gúnyosan kellett, hogy mosolyogjak. Ha már most ilyen kis különc, és őrült, milyen lesz öregebb korában? Belegondolni is rossz volt. Nozdormu mindenegyes lapot csak 1 másodpercig nézett, aztán lapozott. Tudtam, hogy majd később, talán úgy este körül fogja visszapörgetni az időt, és megtanulni az egészet. Vagy éppen dolgozatírás közben. Dolgozatírás! Ostoba emberi szokás! Hogy lehet ilyet kitalálni? Látszik, hogy egy vörös sárkány kitalációja. Jó pár órát üldögéltem még ott, miközben csöndben szemezgettem Alextraszával. Most, hogy jobban megnéztem… Gyönyörű nő volt! Vörös hajzuhataga vadítóan hatott rám, teste meg pontosan ott gömbölyödött, ahol kellett. Nem bírtam tovább hallgatni saját gondolataimat, így udvariasan elnézést kértem a többiektől, és berontottam a szobámba. Azt gyorsan lezártam egy varázslattal, és neki dőltem. Egy ideig csak ültem, és bámultam a térdemet, aztán feltápászkodtam, és egyenesen szembe találtam magamat kedvenc festményemmel. Az álmom betöltőjével. Egy elbűvölő, fehérarany hajú, zöld szemű nővel. Kifújtam a levegőt, és néztem a festményt. Mikor erre a képre néztem, mindig elmúlt más nők iránti vágyam. Így hát leheveredtem az ágyamra, és próbáltam rendezni a gondolataimat, nézve álmaim tökéletes nőjét, de közben elnyomott az álom.