Aztán lassan hazafelé battyogtam. Hát ezt érdemlem én? De most komolyan, csak egy kis vigasztalást vártam volna, nem, nem csókra gondolok, bár… az én részemről mehetne, de láttátok, szinte menekült, tehát felőle nem nagyon.

És akkor hangokra lettem figyelmes, valaki a nevemet kiálltja. ??? Aztán hátra néztem, és ki futott felém? Hát Dan. Hirtelen úgy megugrott a szívem, hogy nem tudtam megakadályozni az arcomon szétterülő mosolyt.

- Várj. Sajnálom, nem akartalak megsérteni. De most össze vagyok zavarodva és…

Ekkor nem tudom mi ütött belém, de megcsókoltam, tudom nem mindennapos, hogy egy lány csókoljon meg egy fiút, de nem tudtam türtőztetni magam. És mit ne mondjak ő is visszacsókolt, de rendesen, nem volt az olyan közönséges csók, teli volt érzelmekkel.

- Hát te is így érzel, - kérdezte. Szétterülő mosollyal az arcán.

- Szerinted?- kérdeztem én is vigyorogva. Majd elkapott és most ő csókolt meg engem. Mesés pillanatokat éltünk át. Ezt folytattuk addig míg be nem esteledett. Aztán haza kísért és elbúcsúztunk, szinte lebegve mentem fel a lépcsőn. Anyukám azt se tudta mi ütött belém, de látszott rajta hogy örül hogy boldog vagyok. Egész este rá gondoltam, és a délutánra. Álomképp volt csupán, vagy talán tényleg meg történt? Még most sem hiszem el. Ahhoz képest, amit az elején gondoltam róla, nagyon kellemes meglepetésben volt részem.

Másnap, reggel odajött hozzám és megkérdezte:

- Nem bántad meg? Mert ha igen én megértelek. Lehet egy kicsit túl gyors ez így…- Közben a szájára tettem a kezem és azt mondtam:

- Nem, nem bántam meg semmit. De remélem te se. –Erre elmosolyodott, hú de szép mosolya van.

És megfogta a kezem és így teleportáltuk át a suliba magunkat, amúgy meg kell mondanom nagyon tehetséges egy gyerek volt, még talán tehetségesebb, is mint én.

Na tehát átléptük az iskola kapuját és elindultunk a termünkbe több száz perzselő pillantás kereszttüzében. Az egész nap így telt, Amyt le se lehetet vakarni rólunk, mindent tudni akart, az ebédszünetbe is együtt ültünk.

Délután el kellett mennie, így el kellett válnunk egy fél napra, de egy évnek tűnt! Este valamik koppantak az ablakomon, kinéztem hát a pasim( azt hiszem, már nevezhetem így) dobálta kaviccsal az ablakomat. Kiléptem az erkélyre.

- Szólj újra, fényes angyal, mert az éjben

Fejem fölött nekem oly glóriás vagy,

Akár a mennyek szárnyas hírnöke,

A visszatorpanó, döbbent halandók

Fehéren-égre-ámuló szemének,

Míg nézik őt, hogy száll a lusta felhőn,

A lég hullámain és elvitorláz. – Hát nem aranyos, ő az egyik legcukibb ember a világon akit ismertem, így hát belementem a játékba.

- Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó?

Tagadd meg atyád, neved hajítsd el,

S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé

És nem leszek Capulet én se többé. – Majd percekig néztük egy mást, aztán lassan megszólalt:

- Hiányoztál.

- Te is. – És dobtam neki egy csókot a kezemmel.

Így telt el két hét és nagyon boldog voltam, hogy találtam egy olyan pasit aki viszont szeret, mert ugye ez nem volt kérdés