-Valamit szeretnék neked elmondani. Illetve két dolgot is. –mesterem arcáról eltűnt az előbbi derű. Most inkább fáradtnak, és kissé aggodalommal teljesnek tűnt.
-Miről lenne szó?
-Nos… Az előbb elkezdtem valamit a sebedről, csak nem fejeztem be. Emlékszel? –kezét kinyújtva megérintette a sebemet. Mikor azonban látta, hogy mennyire fáj már csak a megérintése, elkapta onnan a kezét.
-Persze, emlékszem. Nincsen emlékezet kihagyásom. –mondtam kedvesen. Elmosolyodott az én nagyon gyatrára sikeredett viccemen. Felsóhajtott, majd a mellkasára vonta a fejemet.
-Igazából akkori felindultságomban véget akartam vetni annak, hogy nem vagyok tisztában azzal, főleg, mikor veled vagyok, hogy álmodok, vagy valóságban vagyok-e éppen. Mert tudod azt reméltem, hogyha már bocsáss meg a szóért, elcsúfítalak egy kicsit akkor nem fogsz annyira hasonlítani… De tévedtem… -földet nézte, miközben szórakozottan cirógatta a hajamat. Valószínűleg nem tudta, hogy mit is kéne mondania ahhoz, hogy megértsen.
-Az álombeli hölgy is sebbel rendelkezik az óta? –furcsa, de valahogy ez jutott eszembe. Nagy ostobaságnak tűnt pedig, de mikor megláttam Halálszárny csodálkozó arcát, tudtam, hogy telibe találtam.
-Pontosan! De honnan tudsz te az én álombeli hölgyemről? –őszinte döbbenet ült ki az arcára.
-Beszélgettem Anne-val. Ő mondta el, hogy sokszor álmodtál egy nőről, aki pont úgy nézett ki, mint én. –megrándult az arca. Jól láttam, hogy fájdalom cikázik át rajta. Olyan, mint mikor valaki saját magát szapulja azért, mert valamikor régen elkövetett egy nagy baromságot.
-Akkor tudod az alap sztorit… –most rám nézett. Nem láttam még ilyen közelről Halálszárny arcát, azt meg kell hagyni. Úgy értem ilyen sokáig nem láttam még. De most, hogy közelebbről megnézhettem szívem elrablóját, észre kellett, hogy vegyem: sokkal jobban meglátszott rajta a kor, mint idősebb testvérein. Enyhén látható barázdák voltak láthatóak függőlegesen a szemöldökei között. De aztán kisimultak, együtt mozogva Halálszárny érzelmeivel. –Mikor úgy tudtam Anne meghalt, azt hittem, hogy belehalok a magányba. Szörnyen elhagyatottnak éreztem magamat. Igaz ugyan, hogy ezt az érzést egy időre feledtették a Meirbei szigetén való próbák. De utána még nagyobb erővel törtek rám. Aztán, magányom kellős közepén megjelentek a testvéreim, és beleegyezésemet kérték egy új nekris létrehozatalához. Unták a folytonos háborút. És, bár az én lételemem a pusztítás, meg kell hagynom, hogy én is untam már. Így beleegyeztem abba, hogy megteremtsünk egy olyan nekrist, aki mindegyikünk képességeit birtokolja. Érted igaz? –mesterem meg sem várva válaszomat folytatta. –Aki megérti mindannyiunk érdekeit, élet irányzatait, meg hasonlókat. Aki megbírná előzni a háborúkat. Nagy szükség volt egy olyan nekrisre, aki ezt a feladatot el tudná végezni. Közösen döntöttünk arról is, hogy nő legyen az illető. Ez azon okból jött elő, mert az öt testvérből hárman vagyunk férfiak, a kettő másik viszont nő. Vagyis a semlegesség okából. Mikor pedig már úgymond alkottunk téged, mert gondolom tudod, hogy rólad van szó, eszembe jutott a nagy magányosságom. Aztán meg beugrott az a nő is, akit folyton az álmaimban láttam. Meg hát jobb alkalmat nem is találhattam volna új erőm próbájára, így belepiszkáltam a varázslatba. Vagyis, megteremtettem neked azt a külsőt, amelyiket folyton az álmomban lévő nőn láttam. De nem is reméltem, hogy ténylegesen sikerült olyanná tenni téged! Úgy értem olyanná, mint amilyen most vagy. Olyanná, mint az álmaimat betöltő nő. Nem tudom, hogy észre vetted-e, de mikor először megláttalak, egészen meg voltam lepve. Elbűvölt, hogy igazából megismerhettelek. –Halálszárny szeméből most először láttam igazi rajongást csillogni. Meg voltam döbbenve, de örültem is. Hiszen akkor tényleg szeret!
-Szóval… ezért vágtál meg? Vagyis akkor miért is? –tudom, ez hülye kérdés volt, de igazából még mindig nem értettem.
-Mikor elmentél, azt hittem megőrülök. Pontosan úgy éreztem, mint mikor azt hittem Anne meghalt. De lassan sikerült beleszoknom a tudatba, erre mi történik? Megjelensz újra. Mit ne mondjak, kicsit idegessé váltam. Próbáltam megőrizni a közömbösségemet. Azt hiszem kicsit bunkón oldottam meg. És mikor ott voltál előttem… Szívem szerint ott azonnal bevallottam volna a szerelmemet, de hozzászoktam már, hogy a számító, és hűvös eszemre hallgatok. Ezért tettem azt, amit. Reméltem, hogyha kevésbé fogsz hasonlítani arra a nőre, akiről formázva lettél kevésbé fog a vérem forrni. Ráadásul mikor megkérdezted azt, hogy elmehetsz-e, örömmel bólintottam rá, mert…
-Azt hitted könnyebb lesz? –mosolyognom kellett. Lehet, hogy Halálszárny az egész univerzum legóriásibb szívtiprója, de nem ért ahhoz, hogy hogyan is kell kezelni az érzelmeit. Nem mintha én olyan nagy szakértő lennék. Sőt! Éppen ellenkezőleg.
-Aha, azt. –jobban szemügyre vette az arcomat. –Téged ez nem is irritál? Ez az egész.
-Mi? Az, hogy én vagyok álmaid nője? Aligha. –vigyorogtam szélesen. Halálszárny is szélesen elmosolyodott. Majd eszébe jutott valami.
-Miért szerettél belém? Jó, tudom, mert beszélgettem veled. De mi fogott meg bennem? –szomorú, és kissé aggódóvá vált a tekintete ismét.
-Azért, mert olyan volt, mintha ismertél volna. Értetted a lelkemben dúló harcokat. –mikor kimondtam e mondatokat, mesterem arca újból, és újból megrándult. Majd lassan felállt, és magával húzott a dolgozó szobája felé. Ott hevert az íróasztalán az a könyv, aminek megfejtésével annyit szenvedtem. Illetve csak 5 órát, mert utána Halálszárny ijedten elkobozta tőlem.
-Emlékszel erre a könyvre igaz? –bólintottam, mire Halálszárny az egyik fiókból kivett egy több 100 oldalas fordítást. –Ennyit bírtam lefordítani eddig a könyvből. Olvasd el. –kétkedve néztem a papírtömeget. Szerettem volna valami mást csinálni, nem pedig olvasni, de végül győzött a kíváncsiságom. Kezembe vettem Halálszárny erőteljes írásával teli papírokat, és olvasni kezdtem. Hihetetlen, de 1 óra alatt végeztem vele. Pedig volt vagy ezer oldalas. Mikor végeztem, elképedve néztem magam elé.
-Úgy érted te tudtál rólam mindent? Az egész életemet ismerted? Hogy mi volt velem azelőtt, hogy megismertél volna személyesen is? Ez a könyv elmondott rólam mindent? –Halálszárny bűntudatosan nézett maga elé.
-Most már érted, hogy miért értettelek meg annyira. Mert ismertelek. Megértem, ha ezek után már nem érzel sok vonzalmat irántam, de…
-Halálszárny! –szóltam gyengéden. Meglepve kapta fel a fejét, hiszen életemben most szólítottam először a választott nevén. –Én nem azért szerettem beléd, mert egy ostoba könyvből olvastál rólam. Hanem azért, mert az vagy aki. Ez a könyv… Csak segített engem jobban megismerni. De, ha te azt kívánod, hogy ne szeresselek tovább, akkor…
-Nem! Egyáltalán nem akarom ezt! Azt akarom… szeretném, hogy szeress. Hogy valaki őszintén szeressen engem. Jut eszembe, tudod, hogy mi a könyv címe? Az emberek végzete. Érdekes cím, nemde? –Halálszárny átkarolta a derekamat, én, pedig ijedten észleltem, hogy a sebem egyre viszolyogtatóban lüktet. Iszonyatosan fájt! De volt még valami, amit tisztáznom kellett Halálszárnnyal.
-Halálszárny, kérlek. Ne játszd meg magadat. –hűvösen néztem szerelmemre.
-Én? Nem is teszek semmit sem! Mi baj van? –ártatlanul nagyra nyitotta a szemeit.

-Te nem vagy ilyen. Mióta vagy ilyen negédes? Kedves? Érzékeny lélek? Tesztelsz? Vagy miért mutatod most magadat ilyennek? –tudtam, hogy akinek most mutatni szeretné magát, nem az a nekris, akit szeretek. Ezt láthatólag ő is észre vette, mert arca levetette magáról a szerelmes ábrándot.

-Igen, kíváncsi voltam, hogy mi hat meg. De átlátsz rajtam. Pontosan ezt szeretem benned. Kihívást jelentesz. –ezt már úgy mondta, hogy közben felültetett az asztalra, és a nyakamat csókolgatta. Én viszont egyre rosszabbul éreztem magamat.
-Zoigron? Mit volt arra a késre kenve, amivel megvágtad az arcomat? –erre azonnal békén hagyta a nyakamat.
-Arra? Arra az egyik kedvenc méreg fajtám, a … -elkerekedtek a szemei. Félelem látszott a szemeiben. –Catherin? Gondolj bármire, csak arra ne, hogy boldog vagy! Könyörgöm! –tényleg nagyon félt. Aggódott. Én viszont nem értettem, hogy miért.
-Miért Halálszárny? Hiszen ha egyszer boldog vagyok? –amint ezt a szót kimondtam, fordult velem egyet a világ. Még nem ájultam el, de éreztem, hogy nincsen sok ahhoz hátra. Halálszárny óvatosan a karjaiba vett, és lefektetett az ágyára. Még láttam, hogy idegesen visszamegy az íróasztalhoz, és elkezd kotorászni, azt viszont már nem értem meg ébren, hogy mit talál. Elájultam.   

The end

Vége van az emberek végzet, hogy úgy mondjam első évadának, egy kis nyáriszünetnek nézünk elébe, de ne aggódjatok, mert catherin addig sem hagy minket olvasnivaló nélkül: nézzétak meg a nem medis történetekben az EV-alatt Halálszárny fiatalkorának történetét, a Fiatalság és magány-t.