-Tessék? –kezdett kibontakozni az addig sosem érzékelt pánik betegségem.
-Azt kérdeztem, hogy szeretsz? –a szemeit forgatta, mintha ez egy nagyon ostoba téma lenne. –Csak, mert tudod tudnom, kell ezt ahhoz, hogy hogyan tanítsalak. Nem akarok hiú ábrándokat kelteni benned Catherin.
-Öhm… -nyeltem egy nagyot. Halálszárny viszont nem engedte, hogy valamiféle jó kis kivezető utat találhassak ebből a helyzetből.
-Neked is könnyebb lesz, ha elmondod Catherin. Gondolj bele, ha most nem mondanád el az igazat, mennyire szenvednél. A magad érdekében Catherin… -most engedte, hogy elmerüljek a szemeiben. A térdeim remegni kezdtek. –Szóval? Szeretsz?

-Nem! –mikor láttam, hogy a szemöldöke szinte a homloka tetejére szalad, lemondóan sóhajtottam. –Rendben, igen. Szeretlek. –végül is tényleg azzal a szándékkal jöttem, hogy elmondom neki az érzéseimet. És lám! Olyan mérhetetlen megkönnyebbülést éreztem!
-És… mióta?
-Nos, mióta szeretlek, vagy, hogy mióta ismerem be magamnak? Mert van különbség a kettő között, bőven. –mondtam egyre bizonytalanabbul.
-Mindkettőt érdeklődő füllel hallgatom. –nem éreztem semmiféle érzelmet a mesterem hangjában.
-Nos, eléggé régóta szeretlek, azt hiszem… Talán azóta, hogy jobban megismertelek…
-Mikor elkezdtelek tanítani? –próbált besegíteni nekem.
-Nem, nem akkor még nem. –feleltem tétován. Igazából én magam sem voltam biztos az egészben. –Illetve, igen, tanítottál, de nem az első időkben szerettem beléd. –milyen furcsa volt! Nem éreztem semmiféle szorongást amiatt, hogy ilyenekről beszélek vele. Csak egy dolog nem hagyott nyugodni. Mi van, ha nem szeret viszont? Mert biztos voltam az előbbiekből, hogy nem szeret. –Akkor, mikor már beszélgettél is velem. Mikor, legalábbis akkor még azt hittem, ismerlek. Amikor éjszakába nyúlóan csak beszélgettünk egymással. Legalábbis azt hiszem, akkor kezdtem el érted… rajongani. –néztem fel bizonytalanul Halálszárny szemébe. Ő még mindig fapofával nézett rám.
-És mióta ismerted be magadnak? 
-Mikor megöltem miattad Gwineth-et. –ráharaptam a nyelvemre, de már későn.
-Tessék? –fakadt ki döbbenten a mesterem. Én próbáltam minél kisebb helyet elfoglalni állva. Valahogy azt szerettem volna, hogy bárcsak többet lettem volna Nozdormuval, mert akkor most biztosan visszaforgatnám az idő kerekét. –Te megölted miattam a húgodat?
-Igen… -halkan beszéltem.

-Jaj, Catherin, most mit csináljak veled? –mesterem hangja eléggé sopánkodónak tűnt. De volt még benne valami, amitől elkezdtem gyanakodni. Csak azt nem tudtam, hogy miért. Az a napom eléggé ostoba nap volt azt hiszem…

-Miért, mit kéne? Minden egyes nő szerelmes beléd… Tedd azt, amit a többiekkel. Ne is vegyél figyelembe. –suttogtam.
-De eddig senki nem ölte meg miattam a testvérét! Mit tett az a kíngörcs, amiért megölted? Azt még megérteném, ha azért végeznél vele, mert téged megbántott, de miattam? –hangjából éreztem az értetlenséget.

-Hát… Igazából, csak azt tudom, hogy rólad volt szó. Úgy értem, csak annyira emlékszem, hogy elpattant az agyam, mert olyan dolgokat mondott rólad, amiket nem lett volna szabad. És beleegyezésem, vagy akaratom nélkül, a kezem mozdult, és megtörtént a baj. –nagy érdeklődéssel néztem megint a cipőm orrát. Aztán hirtelen egy másik cipő jelent meg az enyém mellett. Meglepetten tapasztaltam, hogy Halálszárny olyan közel van hozzám, hogy a cipőink orra összeért. Felnéztem, és szórakozottan néztem farkas szemet Halálszárny garatjával. Ugyanis csak odáig értem neki. Jóval magasabb volt, mint én. Igaz, csak egy fejjel, de számomra azért mégiscsak óriásnak tűnt.
-Áh, értem én! Elragadott a hév? –éreztem enyhe csípősséget a hangjában, de az arcára nem mertem nézni. Nem is nagyon áhítoztam rá. Bőven elég volt garatjának a látványa.
-Hát, valahogy úgy. –mondtam szinte már elsüllyedve. Bár nem láttam, de nagyon jól éreztem tekintetének súlyát. És nagyon is mély volt az a pillantás. Ede mit akart éreztetni velem? Talán, ha felnéznék az arcába… De nem volt elég bátorságom. Féltem attól, amit láthatok rajta.

-Nem is tudtam, hogy ilyen hevesek a tökéletes nők. –a szarkasztikusság nagyon érződött a hangjában. De kicsit olyan volt, mintha tesztelne. És sajna én beleugrottam abba a csapdába, amit ez az utóbbi mondat akart kiváltani belőlem. Csak nem úgy, ahogy ő számított rá.
-Nocsak? Már csak tökéletes vagyok?
-Mi? –mesterem nem erre a reakcióra várt.
-Mikor megvágtál azzal a nyomorult késsel, azt azért tetted, mert túl tökéletes voltam. Most, hogy megvágtál már csak tökéletes, vagyok? Nem akarod a másikat is megvágni? Akkor lehet, hogy csak gyönyörű lennék. –most rajtam volt a éles gúnyolódás sora. De nem esett jól. Olyan volt, mintha magamat bántottam volna meg. Halálszárny már ült. Így jól láttam az arcát, és láttam a rajta ülő megbántottságot.
-Catherin, sajnálom azt a sebet, nem… na jó, igenis akartam. De hidd el, csak azért, mert reméltem, hogy akkor nem kell… mindegy. –arca újból megkeményedett. –Most nem rólam van szó. Hanem rólad. Akkor tényleg szeretsz?

-Igen, már mondtam.

-És maradsz? –elszorult a torkom.
-Most már kevésbé vagyok benne biztos, hogy akarok-e maradni. Ha át fogsz rajtam nézni, annak ellenére, hogy tisztában vagy az érzéseimmel, nagyon, de nagyon meg leszek bántva… és –ekkor Halálszárny addig egy szfinx kőarcával egyenrangú arca megremegett, és nevetésbe tört ki. Én értetlenül néztem rá. Ő mikor meglátta az arcomat, még jobban elkezdett nevetni. Nagy nehezen azonban sikerült kinyögnie azt, amit oly mulatságosnak tartott.
-Te tényleg elhitted, hogy nem viszonzom a szerelmedet? –még hangosabban kezdett nevetni. Nekem csak akkor esett le végre.
-Szeretsz? Engem? Komolyan? .még volt néhány kérdés, amit szerettem volna megkérdezni, de nem volt rá lehetőségem, mert Halálszárny lerántott maga mellé a kanapéra, és megcsókolt. Én azt hittem, hogy csak álmodom, és még csak viszonozni sem maradt erőm. Testem teljes egészében elgyengültem. Majd, mikor vége szakadt annak a csodálatos pillantnak, Halálszárny kissé rekedten az érzelmektől megkérdezte.
-Ez megfelelt válasznak? –mosolygott kedvesen. Én elfelejtkeztem arról, hogy megvágta az arcomat, arról is, hogy mit tett Anne-val vagy a fiával. Azt tettem, amit Hiszéra mindig is mondott nekem azokban az években, mikor nála voltam: csak a pillanatnak éltem. És élveztem. Mindig ő mondta nekem: „Akár hiszed Catherin, akár nem, az élet rövid. Még nekünk, halhatatlanoknak is. Csak egyet kérek tőled: ne legyél magaddal olyan iszonyatosan kemény. Lazíts. Túl sokat aggódsz. Túl sokat jártatod az agyadat. Ha az életben eljön az a pillanat, aminek örülnöd kell, ne kezdj el azon töprengeni, hogy mi is lett volna, ha hamarabb következik be az-az esemény. A sors mindig tudja, hogy mit csinál.” Azokban a pillanatokban úgy éreztem, hogy kezdem megkedvelni a sorsot. Ha továbbra is ilyen életet szán nekem, akkor áldásom rá! Kezdtem megérteni, hogy miért is szenvedtem olyan sokat. Azért, hogy jobban megbecsülhessem a mostani helyzetemet. Legalábbis azt hiszem… Lehet, hogy a sors valami mást akart üzenni? De persze akkor ezek még nem jutottak az eszembe. Akkor élveztem a pillanatot, ahogy kérték tőlem. De nem tartott sokáig, mert Halálszárnynak valami eszébe jutott, és elhúzódott tőlem. Mikor az arcára néztem, kezdtem úgy érezni, hogy van még a tarsolyában egy-két dolog, amit nem mondott el. És azok most jönnek majd…