|
18.fejezet
/Catherin/ 2006.06.08. 19:15
végre valami kevésbé durva fejezet! sőt nem durva. bár én a durvákat is bírtam. na da értelmes vagyok...olvassa még egyáltalán ezeket valaki?
Egészen megilletődve álltam Halálszárny otthonának előszobájában. Ekkora rendetlenséget, még életemben nem láttam! Nem láttam olyan könyves polcot, amelyiken lett volna egy árva könyv is! Az összes, Halálszárny számára kincseket rejtő könyvek szanaszét hevertek az, asztalon, székeken, de leginkább a földön. Elképedve néztem a rombolásnak ezt a fajta megnyilvánulását. Elképesztő volt! Egyedül a kanapén nem voltak könyvek. Mivel ott a mesterem aludt. Félmeztelenül! Komolyan. Nadrágján, és fekete csizmáján kívül felülről nem volt semmi sem rajta. Nagyon átkoztam magamat, maiért mégis csak igent mondtam arra, hogy elhozom mesteremnek a Hiszéra levelét. Annyira jól nézett ki! Izmos volt, de nem olyan gusztustalanul rengőizomzattal rendelkezett! Nem, olyan igazi, férfias izmokkal, amik csak még vonzóbbá teszik a másik nem kinézetét. Hevesen dobogó szívvel sétáltam alvó mesterem felé, és mikor oda értem megláttam, hogy lelógó kezéből kiesett egy mappa. Finoman megmunkált, természetesen fekete bőrmappa volt. Kígyóbőr, állapítottam meg, mikor hozzáértem. Kinyitottam, és elmosolyodtam. Halálszárny rajzaival volt tele. Minden egyes nekris tehetséges rajzoló, de az Ős nekrisek mindenki mást lepipálnak ebben. Tudtam, hogy Halálszárny örömét leli a rajzolásban, sokszor ezzel szokta elütni unalmas délutánjait, vagy éppen így vezeti le az idegességét. Az első 12 lapon a testvéreit ábrázolta, mindegyikről 3 képet rajzolva. Az egyiknek mosolyogtak, a másikon komoly arcot vágtak, míg a harmadikon az igazi alakjukban rajzolta meg őket. Ezen kívül még két rajz volt. Az egyiken én voltam. Emlékeztem jól erre a képre, hiszen ezt még akkor rajzolta rólam Halálszárny, mikor még jóban voltunk. Jól megnéztem a képet. Akaratlanul is végig simítottam a képen lévő önmagam arcát. Sima volt… nem volt rajta sebhely, se semmi más. Tovább lapoztam a következő, és egyben utolsó képre, és majdnem eldobtam. Ez is én voltam, de… Jobban megnéztem. Itt már sebhelyesnek voltam ábrázolva, de… Kicsit máshogy néztem ki. Éjfeketénél is sötétebbnek volt megsatírozva a hajam, a szemeim meg inkább sárgák voltak, semmint zöldek. Olyan volt, mintha valaki ezt a rajzot dühből készítette volna. Elrettentésül. Mit ne mondjak, sikerült… Vajon tényleg ilyen ronda vagyok? Már a sebemmel. Vagy csak Halálszárny akart szándékosan ilyennek lefesteni? Nos, azt hiszem ez örök talány lesz az életemben. Óvatosan letettem a bőrmappát oda, ahonnan felvettem. Ránéztem a mesteremre. Egyenletesen lélegzett ebből ítélve, szerintem aludt. Igaz, abból a szándékból jöttem ide, hogy szemtől szembe állhassunk, de most inamba szállt a bátorságom. Most, hogy jobban szemügyre vettem a mesteremet, nem volt kedvem beszélgetni vele. Ezt elhatározva, a levelet ügyesen mesterem mellkasára helyeztem, majd hátat fordítottam, hogy gyorsan elseperjek onnan.
-És, ha válaszlevelet akarok küldeni, azt ki fogja elvinni? –Halálszárny hangja úgy ért utol, mint egy menekülőt az üldöző fogása. Gyorsan megpördültem, és zavartan vigyorogtam mesterem különösen rideg arcába. -Nos, azt hittem, hogy al…
-Alszom? Igazán ismerned kéne ahhoz, hogy tudd: éber alvó vagyok. –láttam, hogy tekintete elidőz a sebemen.
-Tisztában vagyok vele, csak tudod a legutóbbi találkozásunk mély nyomot hagyott bennem, és újra kellett értékelni magamban néhány dolgot. És… a legtöbb rosszabb eredményt kapott, mint előzőleg. –én magam is meglepődtem azon, mennyire tárgyilagos, és érzéketlen tudtam maradni.
-Azt meghiszem… -dünnyögte Halálszárny, miközben a szemei ismét a sebemre siklottak. Majd szétnyitotta a levelet, és olvasni kezdte. Láttam, hogy az elejét összevont szemöldökkel, és kissé idegesen olvassa, de mire a közepére jutott, már egészen ellágyultak az arcvonásai. A végére még a szemei is megteltek ellentétes érzelmekkel. Leginkább döbbenettel vegyes… igen, nos kedvességgel. Majd mikor végzett, ráhelyezte a kezét a levélre, amin az érintés hatására fellángoltak a betűk, és eltűntek. Ez után a lap is lángra kapott, Halálszárny, pedig csukott szemmel dőlt hátra. Percekig feküdt így, elgondolkodva, míg az én torok köszörülésem fel nem riasztotta.
-Válaszlevél?
-Nem kell, ez nem olyan levél, amire lehet írással válaszolni. –mondta.
-Nos, akkor én már itt sem vagyok. –megkönnyebbülve álltam fel, mivel eddig guggoltam a mesterem mellet, de mesterem hangja megint megállított.
-Nem akarsz visszajönni? –egyszerű, mondat volt, mégis, nagyon sok tartalmat fogott magába.
-Ha parancsolod. –hajtottam meg alázatosan a fejemet.
-Nem, nem parancsolom. Csak kérdezem, hogy szeretnél-e visszajönni hozzám Cathe. Vannak dolgok, amikre szívesen megtanítanálak. –meglepve néztem rá a mesteremre. Akaratlanul is az arcomhoz nyúltam.
-Nem foglak többet bántani, esküszöm Catherin. –kétkedve néztem rá. –Illetve nem maradandóan. –vigyorodott el ismét olyan sötéten, amilyen akkor játszott az arcán, mikor felvágta az arcomat. –De most komolyra fordítva a szót, én boldog lennék, ha újra magam mellett tudhatnálak. Hiányollak, mint nők rám tapadási ellenszert. –Halálszárny szeme csillogott, mint mindig, mikor valamiféle emléket idézett fel magában.
-Emlékszel mester arra a bolygóra, ahol csak nők laktak? –nevettem el magamat. Hirtelen elmúlt belőlem a feszültség.
-Ahol meg kellett, hogy csókoljalak ott mindenki szeme láttára, csakhogy leszálljanak rólam azok a nők? Az félelmetes volt! Annyi kiéhezett nő! Ha nem vagy ott, hogy a feleségemnek mondhassalak, lehet egy életre, nem lenne kedvem semmi nőkkel kapcsolatos dologhoz. –vigyorgott rám a mesterem. De most nem azzal a libabőrt keltővel, hanem igazi jókedvű, nevető hangulatú vigyorral.
-Igen… Mit ne mondjak, én is kissé meglepődtem, mikor azt követelték, hogy akkor csókolj meg! Főleg, mikor éjszakára kétszemélyes ágyat adtak! Még a földön sem volt annyi hely, hogy valamelyikünk ott aludjon. Kénytelenek voltunk együtt aludni, ráadásul időről időre benézett egy-egy nő, hogy mit is csinálunk. –nekem is enyhe vigyor ült ki az arcomra, az emlék hatására. Annyi ilyen emlékünk volt Halálszárnnyal! Közösen… Annyi helyen megfordultunk. Általában ő húzott ki engem a csávából, de volt, mikor én kényszerültem a megmentésére.
-Vagy emlékszel, amikor azt játszottuk el, hogy te vagy az anyám, én, pedig egy kis gyerek alakját vettem fel? –nézett rám Halálszárny. Szemei csillogtak, de nem a jókedvtől… Olyan volt, mintha annak örülne, hogy valaki beszélget vele. De nem mertem biztosra venni ezt. A legutóbbi találkozás tényleg mély hatást tett rám. Nem mertem teljességgel megbízni már benne. Pedig tényleg akartam. Olyan jó volt mosolyogni, látni. Oda voltam azokért a gödröcskékért ott az arcán! Meg-meg kell hagyni, hogy sokkal jobban nézett ki most, mint addig valaha. Nagyobb volt a borostája, és ez sokkal jobban kiemelte férfias arcát. A mosolya pedig…! Arról nem is kell beszélnem. Egyszerűen tökéletes. Bár… mikor jobban megnéztem nagyon fehér fogai voltak. Halott fehér. Ezt a gondolatot gyorsan elűztem, de már későn. Túlságosan megzavart, és ezzel elrontotta a meghitt, emlékezéssel teli pillanatot.
-Maradsz ugye Catherin? –remélem nem azért volt előbb olyan kedves, mert hatni akart rám. Nagyon ajánlom az ő helyében is. De ennek ellenére nem bírtam nemet mondani.
-Természetesen. –láttam, hogy mesterem arcán furcsa mosoly jelenik meg. –És… mit is akarsz tanítani nekem? Vagy mutatni.
-Ez csak is tőled függ Catherin. –mondta Halálszárny, és arca komollyá vált. Újra becsukta a szemét, mintha valamit felidézne magában, majd felsóhajtott, kinyitotta a szemit, és rám nézett. Láttam, hogy azok a szürke szemek érdeklődve felcsillannak.
-Mire gondolsz ezzel mester? –hátráltam egy lépést. Nem tetszett az az arckifejezés.
-Szeretsz?
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
