Mereven ültem az ágyamon, miközben fájdalomtól remegő kezemmel próbáltam kitisztítani a sebeimet. Mesterem, az után, hogy „haza” jöttünk, megparancsolta, hogy készítsem, el helyette azokat az unalmas papír munkákat, ő meg elment aludni. Ráadásul még a sebemhez sem nyúlhattam addig! Azt hittem, hogy bele őrülök a fájdalomba. Arra meg még gondolni is rossz volt, hogy ő meg édesdeden aludja az igazak álmát. Szerintem még csak bűntudata sincsen. Hogy lehet az, hogy ennek ellenére még mindig őrülten szerelmes vagyok bele? Ez olyan mérhetetlenül igazságtalan! De mi volt valaha is igazságos az én életemben? Megmondom: semmi! Próbáltam nem gondolni arra, hogy én ölettem meg Anne-t, és Tomash-t. De bármennyi érvet is hoztam fel magam mellett, annál több volt a vád is. Lesütöttem a szemeimet. Nem bírtam gondolkodni! Folyton csak Halálszárny arca lebegett a szemem előtt. Az a félelmetesen gonosz vigyor, mely akkor jelent meg az arcán, mikor elcsúfította az arcomat. Na jó, ez túlzás, még így is szebb vagyok az összes nekrisnél, de azért attól felmetszette az arcomat. Csak tudnám, hogy milyen méreg volt arra a tőrre kenve! Ekkor elhatározásra jutottam. Felálltam, és kimentem, egyenesen át Halálszárny szobájába. Nem tudtam megállapítani, hogy alszik-e, de úgy is azt akarom, hogy fent legyen, szóval mindegy…
-Mester? –szólaltam meg halkan. Mesterem szemei felpattantak, és azonnal megakadtak rajtam. Illetve, a sebhelyemen.
-Mit akarsz? –kérdezte szemét forgatva.
-El akarok menni. –mondtam ki minden féle kertelés nélkül.
-Hova? Az emberek közé? Nem. –elgondolkodva nézett egy repedést a plafonon.
-Nem, Hiszérához. –annyira szerettem volna, ha egyszer, csak egyszer elmélyedhetnék a szemeiben újra! De még csak felém sem nézett.
-Menj. –itt lecsukta a szemét, hátat fordított, és nem volt hajlandó többet törődni velem. Én meg csak néztem a hátát, meglepetten. Azt hittem, hogy majd győzködnöm kell. Erre mit tapasztalok? Megkönnyebbülve elenged. Engem. A rabszolgáját. Mert végtére is az voltam. De nem elmélkedtem ezen sokat. Felpattantam az ágy mellől, és máris mentem ki az előtérbe. Ott körülnéztem. Legutóbb, mikor innen távoznom kellett, az volt életem addigi legfájóbb eseménye. Most, hogy önszántamból teszem ugyanezt, ez egy bölcs, és okos dolognak tűnt. Bár, most is éreztem némi fájdalmat, mely a torkomban, egy gombóc formájában adta tudtomra létét. Nem volt semmim, így egyszerűen csettintettem, és máris Hiszéra álom birodalmában találtam magamat. Ha nem akkor vagyok ott először, biztosan azt hittem volna, hogy a semmi el fog nyelni hamarosan. Mert végül is ott voltam, csak nem nyelt el. Inkább csak magába fogadott. Mindenhol zöld kis felhők lebegtek, mindegyikbe egy-egy név. Ezek azt jelölték, hogy kinek az álmai tartoznak bele. Az egyik felé kinyújtottam a kezemet, és egy kislány álmában találtam magamat. De, mielőtt kitisztult volna a kép, egy kéz megfogott, és kirántott.
-Ejnye Catherin, engedély nélkül nem lehet mások álmában áskálódni! –rótt meg viccelődve.

-Hiszéra! Örülök, hogy látlak. –köszöntem, mivel ő erről szokása szerint, most is elfeledkezett. Viszont a feddésére nem mondtam semmit.
-Minek köszönhetem a látogatásodat? Halálszárny üzent valamit veled? –itt rám nézett. Láthatólag megláthatott valamit a szememben, talán a kitörni készülő könnyeket, mert arca nyomban meglágyult. Majd, mikor meglátta az arcomon lévő sebet, felsikkantott. –Mi történt az arcoddal?
-Nos, ha nem gond Hiszéra, akkor hozzád költöznék egy időre. –mosolyogtam rá.

-Persze, gyere csak! Halálszárny, ugye… -kérdőn nézte az arcomat.
-Engedélyt adott, igen. –elgondolkodtam, vajon tényleg tisztában volt-e azzal, hogy elengedett.

-Én arra gondoltam, hogy bántott-e. Az arcod eléggé ronda, már megbocsáss. –Hiszéra aggódva nézett fel rám.
-Ja! Nem, nem ő bántott… -fogalmam sem volt arról, hogy miért is hazudtam. Talán azért, mert sejtettem, Hiszéra nagy bált rendezne az egészből. Én meg nem akartam, hogy az anyám megtudja ezt a szerencsétlen „balesetet”. –Tényleg annyira csúnya? –nem vagyok egy szépség mániás csaj, de a külsőmmel azért mindig is törődtem. És a büszkeségemet, meg a közérzetemet nagyon nagyban befolyásolta ez a seb. Később, miután Hiszérával tisztáztuk a dolgokat, megmutatta a jövőbeli szobámat. Mikor végre magamra maradtam, elgondolkodva simítottam végig a tőr által sebzett arcomat. Ez a seb ezen túl mindig a gyávaságomra fog emlékeztetni. Arra, hogy milyen gyenge voltam. Hogy mennyire naiv. Szórakozottan terültem el az ágyamon, mint mindig, mikor valami foglalkoztatott. Vajon mit fogok én itt tenni? Hiszérától hamar, akár 10 év alatt megtanulom a zöld nekrisek képességeit. És utána? Nézem az emberek álmait? Segítek álmot szőni? Vagy elemezem a rémálmokkal küzdő embereket? Fogalmam sem volt arról, hogy mivel fogom ott eltölteni az időt. Talán… Igen. Hiszéra álom birodalma a legtökéletesebb hely arra, hogy begyógyítsam lelki sebeimet. Ha valaha is sikerülni fog. Talán. Remélem teljes szívemből. Szeretnék egyszer még Halálszárny elé állni úgy, hogy megmutassam neki azt, hogy ki is vagyok valójában…

*   

Ahhoz képest, hogy mennyire aggódtam, egészen jól szórakoztam Hiszéránál. Mindenre megtanított, amire szükségem volt, és én szőhettem az emberek rémálmait. Nagyon élveztem! Csak ráböktem az egyik névre, és a saját elméletem szerint megformáltam neki a rémálmát. Némelyik egészen félelmetesre sikeredett… Hiszéra nagyon kedves volt velem. Sosem kérdezősködött, hogy miért maradtam olyan kevés ideig Halálszárnynál és miért engedett el olyan hamar. Egyszóval nem kérdezett semmi olyat, amire ne válaszoltam volna. Még Halálszárny tetteivel is sikerült megbékélnem. Jobban elgondoltam azt, ami ott történt… És akkor rá jöttem. Anne kérte arra a mesteremet, hogy ölje meg őket! Mikor Hiszérának nem volt több feladata számomra, elugrottam Maligoshoz is, hogy érdeklődjek a hosszú távú hibernáció után. Ott megtudtam hosszas témafeszegetés után, hogy bár az élettani sztázis lényegesen lelassítja az öregedést, nem képes teljes mértékben megállítani. Egyáltalán csoda az, hogy 2 millió éven keresztül képes volt Anne testét fiatalnak megtartósítani. De, (ezt is Maligossal folytatott beszélgetésem alatt tudtam meg) ha képes is a testet megtartani eredeti formájában, a betegségektől nem óvja meg. Sőt! Éppen hogy még gyengébbé teszi a lefagyasztott alanyt. Anne azért kért meg arra, hogy hívjam el Halálszárnyt, mert tudta, hogy beteg. Ahogy a fia is. Csak arra nem számított, hogy Halálszárnyban a sok évezred hatására rengeteg düh gyülemlett fel. Így Halálszárny Anne-t nem is próbálta meggyógyítani. Mikor én azt láttam, hogy élesen méregeti a fiát, az valószínűleg azért volt, mert azt leste, tud-e rajta segíteni! De az, hogy megölte, már egy teljesen más tészta. Azért már nem haragudtam. Bele kellett törődnöm, hogy Halálszárny egy sötét lelkű férfi. De lehet, hogy pontosan ez fogott meg benne. Mert bármennyire is nem szeretném, az-az igazság, amit Halálszárny mondott. Félig meddig az ő vére vagyok. Vonzódom ahhoz, hogy mások szenvedését lássam. Szörnyű az igazság, de így van.
-Zavarhatok, Catherin? –nézett be Hiszéra az ajtómon. Ostoba kérdés, hiszen ő sosem zavart. De udvariasságból mindig megérdeklődte.
-Persze, hogy nem, gyere be! –intettem, mire Hiszéra helyet foglalt a kínált székben. Néztem rá, hátha mondani akar valamit. Láttam, hogy szorongat a kezében valamit, de nem mutatta meg. Mivel nem akart megszólalni, én meg kínosnak éreztem a csendet, megtörtem azt.
-Tudod, Hiszéra, nekem te olyan vagy, mintha anyám helyett anyám lennél. –láttam, hogy meghatódva néz rám. Nem engedtem, hogy megszólaljon. –És nagyon hálás vagyok azért, mert befogadtál engem, anélkül, hogy bármit is kérdeztél volna. De… Néha úgy érzem, helyesebb lett volna, ha a halált választom, nem, pedig a lélek eladást. –szomorúan néztem magam elé. Tényleg így éreztem. Annyira nehéz volt élni. Nélküle. A mosolya nélkül. Egy szóval: maga Halálszárny nélkül. Hiányzott mindenegyes porcikámnak. Mikor reggel kinyitottam a szemeimet, mindig azon gondolkodtam, hogy vajon, ha vele kelnék, akkor az milyen lenne. Biztosan jó…
-Catherin erre még gondolni is helytelen! –Hiszéra hangja ijedt volt. Amikor csukott szemeire néztem, tudtam, hogy ő is a lányának tart. –Meg van a sorsnak az oka arra, hogy téged még életben hagyott. Hidd el, ha meg kellett volna már halnod, akkor már nem lennél itt.
-Persze, tudom… De hiányzik. –böktem ki végül, nem is tudva, hogy miket beszélek.
-Tudom Catherin. Tudom, milyen szeretni őt… -elképedve néztem rá. Hát ennyire látszik rajtam? Hogy még a nagynéném is látja rajtam, hogy szenvedek az iránta érzett szerelemtől?

–Van egy levél, amit el kéne neki juttatni. Vállalod? –szóval ez volt az, amit annyira dugdosott előlem! Illetve nem dugdosott, csak… Mindegy. Végtére is nem ez a lényeg.
-Nem is tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy felkészültem… -mondtam bizonytalanul, de ennek ellenére elvettem Hiszérától a levelet. –De, talán mégiscsak megpróbálkozom vele. –felálltam. Igen! Ha most nem, talán nem lesz még egy ilyen tökéletes alkalmam arra, hogy a közelébe férkőzzem.
-Catherin! Ugye már végeztél a rád bízott feladattal? –megfordultam. Hamiskás mosoly ült a szája szegletébe.
-Igen. Plusz munkát is végeztem. 
-Helyes! –csapta össze a kezeit Hiszéra. –Akkor nem kell sietned a haza jövetellel. –mosoly terült szét az arcomon, de azért még egy köszönömre tellett. Majd csettintettem, és éreztem, ahogy magával ragad Meirbei vonzása…