-Hogy kinek a lelkét akarjátok nekem eladni? –Halálszárny arca nagyon döbbentnek látszott. De még csak véletlenül sem nézett rám.
-Catherin-ét! –ismételte Hiszéra nyugodtan, és látható élvezettel nézte öccse hullámzó érzelmeit. –Vagy történt valami a hallásoddal sötét testvér?
-Nem, persze, hogy nem! –mondta lassan a kérdezett. –De minek akarjátok nekem eladni a lelkét?
-Mert megöltem Gwineth-et. –mondtam, csak, hogy végre rám is figyeljen. Ez a mondat megtette hatását.
-Megölted? Gratu… -talán 1 millió év után Halálszárny először nézett a szemembe. Már épen a mondat közepén tartott, mikor a tekintetünk összefonódott, és elhallgatott. Majd zavartan elkapta a fejét, és ránézett anyám dühös arcára.
-Úgy értem ez szörnyen felelőtlen cselekedet volt. –mondta végül. De az arcán még mindig látszódott az elismerés. Majd, mikor jobban átgondolta a hallottakat, összeráncolta a homlokát. –De várj, ezért nem jár halálbüntetés. Vagy éppen lélek eladás.
-Amiért ártott a húgának több mint 100. 000 évig száműztük az emberek közé. –Halálszárny felszisszent. –De sajnálatos módon, a kisasszonyt még ez sem hatotta, meg, és megvédett egy bolygót több 100 kensir támadásától. –Nozdormu az úján számolta, hogy mindent felsorolt e.
-Igen? Több száz? És melyik képességedet, hasz… -Halálszárny megint inkább visszafogta érdeklődő kérdéseit. De nem úgy tűnt, hogy azért, mert a többiek megrovóan néznek rá, hanem mert nem bírt úgy kérdést feltenni, hogy ne nézne az illatő szemébe. És az én szemeim kereszt tüzét jól észrevehetően kerülte. –Úgy érted, akkor a halál helyett azt választotta, hogy egész életében mellém lesz láncolva, és bármit kérek, bocsánat, parancsolok neki, azt teljesítenie kell? Egyszerűbben szólva a rabszolgám lesz? Én a helyébe a halált választanám. –rázta a fejét mesterem, miközben egyre erősebben kerülte a pillantásomat. Engem, pedig egyre jobban kétségek között hagyott. Ha legalább rám mosolygott volna! Vagy, csak rám néz úgy, hogy nem szakítja el a tekintetét azon nyomban!
-Nos, most már választott! Jó kínzást sötét testvérem, Catherin, kellemes szenvedést, kellemes kínzást, jó szenvedést sötét testvérem, Catherin. –Maligos biccentett, és már el is tűnt, egy erős mesterkélt szél közepette. Anyám minden féle szavak nélkül eltűnt, Nozdormu, és Hiszéra, pedig csupán fejet hajtott, és együtt távoztak. Vártam néhány másodpercet. Vártam, nehogy visszajöjjenek. Eközben Halálszárny lassan felállt a szélből, és felém lépdelt. Mikor már csak néhány lépésnyire volt, nem bírtam tovább várni, és a nyakába ugrottam.
-Annyira hiányoztál! –zokogtam a nyakába. Éreztem, ahogy Halálszárny teste ideges görcsbe rándul ölelésem alatt. Egy ideig csak állt, akár egy farönk az ölelésemben, aztán lassan átkarolta a derekamat. Éreztem, hogy a szíve kicsit gyorsabban kezd el verni. Egy ütemben, az enyémmel. Aztán Halálszárny durván ellökött magától, és ő maga is hátrált jó 3 lépést.
-Mit képzelsz? –arcán, még látszottak a forró érzelmek által kigyúlt lámpások.
-Én semmit, csak… -éreztem, ahogy minden egyes vércsepp kifut az arcomból. Megszégyenülten álltam mesterem előtt.
-Hagyjuk! –csattant fel élesen. –Sok még a dolgom, menj a szobádba, vagy tegyél, amit akarsz. –mogorván visszaült a székébe. Én csak néztem az asztalán gyülekező papír halmazt, és arra az elhatározásra jutottam, a sok munka miatta ennyire goromba. Ezért hát, megpróbáltam mégis csak szóba elegyedni vele.
-Képzeld mester, hogy amikor az emberek között…
-Nem érdekel Catherin! –mesterem még csak fel sem nézett a pergamenről, amit éppen olvasott. Én meg csak álltam, mint akit arcon csaptak. De, ha ezt a pofont legalább az arcomra kaptam volna! Nem ezt az ütést, nem is, tőrdöfést, a szívembe kaptam. Egyenesen a lelkem utáni legérzékenyebb pontomba. Nagyon fájt. Soha életemben annyira nem fájt még semmi sem.
-Hogy én mennyire ostoba voltam! –fakadtam ki végül. Nem tudtam megállapítani, hogy vajon inkább sírok, vagy kiabálok. Láthatóan ő sem, mert még csak fel sem nézett. –Azt hittem te más vagy. Azt hittem, hogy te megértesz! –most már felemelte a fejét. Könnyeim fátyolán keresztül nem tudtam megállapítani, hogy vajon inkább sajnál, vagy csak elege van e belőlem. Talán mindkettő… -Egész életemet úgy éltem le, hogy sehol nem becsültek, meg! Mindig csak lenéztek, semmibe vettek engem! Nem engedtek érvényesülni sehol sem! Aztán jöttél te… Megtanítottál oly sok mindenre. Törődtél velem. Beszélgettél. Olyan… megértő voltál. Most meg, mikor visszajövök sok-sok évtized után, semmibe veszel! Pontosan úgy, mint mindenki más! Mit tettem? Haragszol rám? Vagy… -egyre jobban kétségbe estem. Titkon azt reméltem, hogy Halálszárny is gyengéd érzelmeket táplál irántam. Látszik, hogy mennyire tévedtem. –Én mindig kiálltam érted! Amikor az emberek valakit megköveztek, hogy nincs már benne jó, mert olyan sok szörnyű dolgot művelt, én rád mutattam! Téged hoztalak fel példának. Hogy benned is van még jó… De tévedtem. Semmiben sem különbözöl a többi nekristől. –hangom elhalt.
-Mert te annyiban más vagy tőlünk igaz? –Halálszárny hangja fáradt volt.
-Igen! Én nem nézek másokat semmibe! Nem vagy velük szemben lené…
-Senkit sem? Akkor a húgod mi volt? Ha nem nézted volna semmibe, nem ölted volna meg! Vagy tévednék? –a cinizmus, mely áradt a hangjából, akár egy folyó vize, kezdett fojtogatni.

-Én nem néztem semmibe Gwineth-et… -ellenkeztem, nem sok erővel. Visszagondoltam azokra a szenvedésekkel teli évekre, amelyeket vele töltöttem. Hogy csak az tartott vissza a bosszútól, hogy azt hajtogattam: „Hagyd, csak a gyengeségét próbálja ilyen szinten kiküszöbölni. Nem tudja, hogy így csak legnagyobb hibáját mutatja ki: az eszének hiányát. Te sokkal több vagy nála.” –Illetve… -a szemeim újra megteltek könnyekkel. Soha életemben nem sírtam még mások előtt. Mostanáig. És a legszörnyűbb az volt, hogy pont előtte akartam mindig is erősnek tűnni.
-Bizonyos szinten az én vérem vagy Catherin! Tudom, hogy hogyan gondolkodsz… Tudom, hogy mit érzel, mikor ártasz valakinek… Törődj bele Catherin, semmivel sem vagy jobb, mint én, vagy akár Alextrasza. –hangja behízelgő volt, majdnem hogy győzködő.
-Tévedsz mester! Veletek ellentétben, én mindig is segíteni akartam az embereknek. És meg is tettem. –magasra emeltem a fejemet, bár a szemeim még mindig telve voltak könnyel, így nem nyújthattam valami fényes látványt.
-De azért valld be, hogy néha szerettél volna nekik ártani… Catherin, én csak olyanokat szoktam kínozni, akiket lenézek. És te igenis lenézed az embereket.
-Most vallottad be, hogy lenézel. –ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódtak. –Igaz, engem nem fizikailag, hanem lelkileg kínzol. De nekem az egy, és ugyanaz.

-Gondolj, amit akarsz akkor! –Halálszárny láthatólag már nagyon a munkába akart temetkezni, pedig nem volt valami nagy munkarajongó. –Nem tud érdekelni.
-Persze, mert téged semmi sem érdekel! Végül is, miért érdekelne téged az, hogy Anne él, és van egy fiad? –amint ezt kiejtettem a számon, sarkon fordultam, és elvágtattam a szobám ajtaja felé, de nem elég gyorsan. Halálszárny érdes hangja utolért.
-Aiana állj meg! –a lábaim akaratom ellenére földbe gyökereztek. Én meg dühödten átkoztam azt a napot, amikor elárultam neki az igazi nevemet. De nem sokáig volt időm erre, mivel hamarosan két, hihetetlenül erős kezet éreztem a karjaimon, amik erővel megfordítottak. Most rajtam volt a tekintet kerülésnek a sora. Halálszárny viszont erősen megragadta az államat, és pirosan égő arcomat az ő halottfehér arca felé kényszeríttette fordulni. Arca enyhe kétségbeesésről árulkodott, szemeiben viszont fekete, gyűlölettel vegyes tűz lobogott.