Mikor magamhoz tértem, már újra az emberi alakomban voltam. Körülnéztem. Az öt nekris törvény, és döntés termében feküdtem egy kőasztalon. Az öt székből, mely az asztalt körbe vette, négy foglalt volt. Egyedül Halálszárny nem volt jelen. Ránéztem a többiekre. Anyám kifejezetten megviseltnek tűnt, és még a szokásosnál is gyűlölet teljesebb volt a tekintete. Most, mintha még gyilkos szándék is látszódott volna. Maligos közönyösen nézett rám, Nozdormu neheztelve, míg Hiszéra együtt érzőn, és sajnálkozón.  
-Nocsak, nocsak, felébredt a kisasszony, kisasszony felébredt! –Maligos csúfondárosan kántálta e szavakat, mint egy varázsigét. Nozdormu azonnal lepisszegte.  
-Emlékszel arra, amit tettél? –nézett rám sötéten. Testem görcsbe rándult. Naná, hogy emlékeztem!  
-Igen, emlékszem. –feleltem csöndesen. Anyám diadalittasan állt fel.  
-Na látjátok, mondtam én! Nincs más hátra, mint hogy kiadjuk a megfelelő büntetést számára! Az, pedig csak is halál lehet! –anyám szinte kiabált. Hiszéra nyugtató szándékkal ráhelyezte a kezét nővérére, de az dühösen lerázta magáról. Én, pedig döbbenten néztem minden bizonnyal meghibbant anyámat.  
-Miért akarsz annyira megölni? Szerintem bőven megbűnhődtem azért, amiért megtámadtam Gwineth-et. –láttam, hogy Maligos óva int, hogy kimondjam a húgom nevét, de már későn vettem észre. Anyám elkapta a kezemet, olyan erővel, hogy a körmei felszakították a csuklómról a bőrt. Én enyhén felszisszentem, de nem rántottam ki a kezemet a halálnál is erősebb szorításból.  
-Azért igen, hogy neki ugrottál, de azért nem, mert megölted! –ordította az arcomba. Én csak néztem rá, szándékaim szerint nagyon is érdektelen tekintettel.  
-Megöltem Gwineth-et? –hihetetlen, de nem éreztem semmit. Nem sajnáltam, de nem is örvendeztem annak, hogy a húgom már nincsen az élők között. Furcsa. Én azt hallottam, amikor egy személy tudja azt, hogy meg fog halni, mindent élesebben lát. Jobban átérzi mások problémáit, és jobban törődik minden mással is, meg magával is. Én ezzel ellentétben nem éreztem semmit. Most még legalábbis.  
-Tudod, hogy milyen súlyos cselekményt vittél véghez ott azon az emberi bolygón? –vágott közbe Nozdormu, mielőtt anyám válaszolhatott volna bármit is.  
-Igen, tisztában vagyok vele. –feleltem halkan.  
-Tudod, milyen sok időbe tellett, mire ténylegesen elhitettük az emberiséggel azt, hogy nem létezünk többé? Végre nem kellett volna többet az emberek között járőröznünk azon okokból, hogy nézzük, nem-e keresgélnek valami bizonyítékot arra, hogy igenis élünk még! –Nozdormu nagyon dühös volt. Szerintem nem is az zavarta, hogy én vittem végbe ezt az egész bűnt, hanem csak az, hogy valaki megszegte az ő által szabott törvényeket. Biztos úgy érzi, hogy nem becsülik meg őt eléggé. Ennek ellenére nem bírtam a szemébe nézni. Tisztában voltam vele, hogy mennyire nehéz az ő munkája.  
-Én… -csak ennyire tellett. Most már kezdtem nagyon is élesen érzékelni a teremben lévő feszültséget. Felnéztem, mivel Nozdormu már nem figyelt rám. Azt kezdte el erősen ecsetelni, hogy miből áll az ő kemény élete. Az első, amit láttam az az, hogy anyám maga elé bámulva nézi a semmit. Most végképpen nem tűnt olyan személynek, aki mindenben meglátja a reményt. Nagyon maga alatt volt Gwineth halála miatt, azt hiszem. Tudom, nem szép dolog, de mégis… Diadal ittas érzés fogott el, amiért sikerült megszereznem az erősségű fájdalmat anyámnak, amit ő is adagolt nekem évezredeken keresztül. Ezt nyugtázva tekintetem tovább siklott Maligosra. Ő csendesen horkolt a széke mélyén. Tipikus… mikor nála töltöttem tanoncéveimet, sokszor elaludt az óra közepén. Mikor aztán felébredt, elmagyarázta minden egyes alkalommal, hogy azért, mert így védekezik a megfagyás ellen. Persze nem jegyeztem meg, hogy ő az időjárás parancsolója, és bármikor fel tudná melegíteni a levegőt… Úgyse hallotta volna meg a nagy büszkeségét ismervén. Mikor Hiszéra felé irányult a figyelmem, olyat tapasztaltam, amilyet addig soha életemben! Hiszéra szeme nyitva volt! Minden egyes ember, vagy éppen nekris, kensir, arca ott volt a szemében, akit valaha láttam, vagy éppen ismertem! Ott volt mindenki. Olyan érzés fogott el, mikor belenéztem azokba az éteri szemekbe, mintha az világ mindenséget láttam volna! Meg olyan volt, mintha beleláttam volna lelkem sötétjébe szint úgy, mint fényébe. De legnagyobb meglepetésemre több sötétség lappangott azokban a szemekben, mint jóság. Kezdtem magamat rosszul érezni, de képtelen voltam nem a szemekbe nézni. Ekkor hirtelen Hiszéra lecsukta a szemei, én, pedig még hallhattam Nozdormu monológjának utolsó szavait.  
-… ebből áll minden egyes napom, mióta világ a világ. –én csak bólintottam, mint aki nagyon figyelt rá. Még egyszer rá néztem Hiszérára. Ő csak mosolygott. Én pedig csak néztem magam elé. Egyetlen egy személyt nem láttam Hiszéra szemeiben. Halálszárnyat. Ő nem szerepelt Hiszéra kísérteties tekintetében. Nem tudtam, hogy miért. Fogalmam sem volt.  
-Nos, akkor mi is legyen a büntetése, büntetése mi is legyen? –kérdezte Maligos, aki közben úgy látszik felébredt.  
-Természetesen halál! –vágta rá anyám kicsit túl hamar. Nozdormu elgondolkodva nézett maga elé. Majd lassan bólintott.  
-Sajnálom Catherin, de ezúttal, nincs más esélyed. Csak a halálba vezető út. –rám vetett egy erőtlen mosolyt, mely egy kicsit sem vígasztalt engem.  
-Sajnos, tényleg nincsen más esély. De szegény nem tehet arról, hogy eladta a lelkét a pusztulásnak. –Hiszéra ajkain huncut mosoly jelent meg. Én értetlenül néztem rá. Mikor meglátta az értetlenkedésemet, lemondóan felsóhajtott. Nyilvánvaló volt, hogy célzott valamire, de én nem értettem.  
-Nos, ha már így döntöttünk, akkor válasszunk valami fájdalmas kivégzést Catherin-nek. –mondta anyám. Jó ideig veszekedtek, nem bírtak dönteni. Majd végül Maligos hozta meg a „helyes” döntést.  
-Menjünk el Halálszárnyhoz, ő úgy is nagyon jól ért a kínzásokhoz, kínzásokhoz, nagyon jól ért. Meg élvezi is, élvezi, nagymértékben. –ezt az ötletet mind anyám, mind Nozdormu helyénvalónak találta. Hiszéra meg rám nézett. Ajkai újra az előző mondatot formálták. És akkor megértettem! Hiszen Halálszárny neve pusztulást jelent! Hát persze! Van a halálbüntetésen kívül másik út!  
-Van másik út is! –vágtam ki a gondolataimmal egyszerre ezt az egyszerűnek tűnő mondatot. Láttam, hogy Hiszéra elégedetten néz nővérére, aki elképedve nézett rám.  
-Másik út? Miféle másik út? –teljesen értetlen volt. Meg ijedt. Félt, hogy mégis csak életben maradhatok.  
-Miféle másik út Catherin? –Nozdormu is enyhe mosollyal nézett engem. Ő is tudta. Láttam, ahogy Hiszérára vet egy kedves mosolyt. Csak nem...? Maligos, mint mindig, most is anyámmal együtt elképedve nézett rám.  
-Ha eladom a lelkemet! –anyám először csak nézett, aztán elnevette magát. Képtelen voltam megállni azt, hogy a fülemre ne szorítsam a kezeimet. Szörnyen fülsértő volt anyám hisztérikus kacagása.  
-Ugyan kinek kéne a TE lelked? –Maligos vele együtt kacagott. Viszont válaszomat hallva lefagyott az arcukról a mosoly.  
-Halálszárnynak? Ugyan miért kéne Halálszárnynak a lelked? –anyám próbált hitetlenkedő tekintetet magára ölteni, de nem sok sikerrel.  
-Neki minden lélek kell Alextrasza, ezt igazán tudhatnád már. –szólt közbe Nozdormu hirtelen. Anyám riadtan nézett felé. Majd, mikor látta, hogy még Maligos is igazat ad nekem, lemondóan a földre szegezte a szemeit.  
-Akkor menjünk sötét testvérünk lélek gyűjteményét gazdagítani. –hangjában csalódás szunnyadt.

* 

Hamarosan Halálszárny kellemesen hűvös otthonában találtam magamat. Mikor hívatlanul megjelentünk otthona közepén, mesterem meglepetten kapta fel fejét az íróasztala mellől. Én testvérei által kreált kör közepén álltam, és bármennyire is magasabb voltam náluk, Halálszárnyon nem látszott az a fajta érzelem, hogy látna engem. Vagy csak nem akarta mutatni?  
-Minek köszönhetem eme késői látogatást? –arcán megjelent a szokásos idegborzoló gúnyosság. Láttam, hogy a testvérei egyre kellemetlenebbül érzik magukat, velem ellentétben. Mikor megpillantottam Halálszárnyat, főleg azt a híres kifejezést az arcán, olyan hevesen dobogott a szívem, hogy még én is látni véltem.  
-Nem annyira késő, legalábbis elnézve, hogy mennyi dolgod van még mára. –intett fejével Nozdormu az íróasztalon roskadozó papír tömkelegre.  
-Milyen igazad is van drága fivérem! –most még én is összerázkódtam ama sok gúny hallatán, ami csak úgy csöpögött szeretett mesterem hangjából. Nozdormu feszengve fogta vissza a kikívánkozó feleletet. Anyám viszont nem hagyta magát olyan könnyen megfélemlíteni.  
-Hoztunk neked egy megromlott lelket.  
-Egy lelket? –láttam, ahogy mohó fény gyúl ki Halálszárny szemeiben. Tudtam, hogy ha valamit mániákusan gyűjt, akkor azok a szerencsétlen lelkek. Akiket a világ végéig kínozhat.

-Igen, egy lelket. De nem hiszem, hogy nagyon örülni fogsz a portékának. –felelte unottan anyám.  
-Ugyan kedvesem, én minden egyes léleknek örülök. –Halálszárny ajkain negédes mosoly suhant át. Szívem egyre hevesebben vert. Annyira elviselhetetlen volt, hogy ott van előttem az a férfi, aki évezredek óta minden egyes gondolatomat betölti.  
-Személy szerinti véleményem: nem fogsz, személy szerint. –mondta erre Maligos, és közben érdeklődve kezdte tanulmányozni az egyik könyvet Halálszárny polcán.  
-Te, sötét testvér, az ott nem az én 2 millió éve elveszett könyvem? –mutatott rá az egyik kékbe kötött könyvre.  
-De, az. Ha akarod el viheted. –mondta Halálszárny oda sem nézve. Maligos az utolsó mondatnak megörülve oda ugrált a polchoz, és lekapta rég elveszetnek hitt könyvét.  
-Szóval, kinek a lelkéről is lenne szó? –mesterem egyre türelmetlenebbnek látszódott.

-Catherin-éről. –szólalt meg először Hiszéra, és mind a négyen örömmel nézték Halálszárny elképedő arcát.