Azokban az években, amelyeket Anne-val való találkozásom után töltöttem, nagyon szenvedtem. Egyre lassabban teltek az ével, és egyre unalmasabbá váltak az emberek is. Semmi érdekeset nem bírtak már nyújtani. Minden ember ugyan olyan. Ingáznak az élet minden egyes percében. Képtelenek a döntésekre. A fontos döntésekre. Csak néhány kevés olyan emberrel találkoztam, akik igazán foglalkoztak volna az emberiség problémáival. De ezek is általában csak azért, hogy saját önön céljait szolgálja vele. Egyedül azokat az éveket tudtam élvezni, mikor egy olyan bolygóra tévedtem, ahol az emberek egy bizonyos csoportja értett a nekris képességekhez. Természetesen nagyon csekéllyel, de azért mégis csak értettek hozzá valamelyest. De sajnálatos módon, pont ezeken a bolygókon maradhattam a legkevesebb ideig. Azokon a helyeken ugyan is a varázslók (így hívatták magukat a néppel) árgus szemekkel leste minden egyes ember létezését, és cselekedeteit. Félő volt, hogy felfedezik mivoltomat, ezért mindig hamar távoztam. Az után, hogy száműzetésre ítéltek 100. 000 évvel később éppen egy ilyen bolygón tartózkodtam, mikor nagy sikoltozásra, és ricsajra ébredtem fel révedésemből. Azonnal kirontottam a házamból, és felnéztem az égre. Tudtam! Kensirek! Ezek a dögök a nekrisek egyetlen ellenségei. Ők valaha szintén nekrisek voltak, de nem bírták megállni, hogy le ne húzza a mélybe őket a hatalomvágy. Nem bírták megállni, hogy ne pusztítsák az embereket, és magukba ne szívják a csöppnyi életerejüket. Akkor régen kitaszítottuk őket magunkból, de az óta is zúgolódnak. Egyedül Halálszárnynak engedelmeskedtek, miután legyőzte őket. Ő egy ideig meg is tiltotta azt, hogy valaha is ártsanak az embereknek, de valami ok miatt, visszavonta ezt a rendeletet, és így a kensirek újra rákaptak az ember húsra. Gúnyból kevertél össze a nekris szó betűit, ezzel is kimutatva megvetésüket irántunk. Bár nem tudom, hogy az a szó, hogy kensir, hogyan fejezi ki a gúnyt, de, ha nekik tetszik, nos, tessék. Mi nekrisek ennek ellenére csak korcs sárkányoknak hívjuk őket. Úgy is néznek ki. Én hosszú életem folyamán, még csak egyszer találkoztam kensirekkel a kínzókamrán kívül, a csatatéren. Bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: nem csak a külsejük korcsosult el, hanem az erejük is. A legerősebb kensir is csupán Gwineth szintjén van, és lesz is örökké. A külsejük visszataszító, hiányzik belőle az a kecsesség, és nemesség, ami minden nekris testében alapból benne van. A nyakuk szinte teljesen eltűnt, farkuk kurta, szárnyaik viszont aránytalanul nagyok, valószínűleg ennek köszönhetik kiemelkedő gyorsaságukat. Testük szintén le kicsinyült, és krokodilhoz hasonlatosan oldalról lapított volt a testük. Fejük sebhelyes, szájuk, pedig alul helyezkedik el az alsó pofán. Fogaik kilógnak, kénsárga fényben csillognak. Ez a szín erős méregről árulkodik, mely halálos az emberek számára, nekünk viszont csak egy erősebb horzsolást okoz. Pikkelyeik színe szinte minden lehet, csak az öt fő szín nem. Leginkább kénsárgák, akár a fogaik, de akadnak köztük még sötét lilák is. Mikor felnéztem az égre enyhén elsápadtam. Voltak vagy több százan! Ennyin simán végeznek majd ezzel az egész bolygóval. Mindenkivel. Körülnéztem. Láttam, ahogy az anyukák kétségbe esve próbálják összegyűjteni a gyermekeiket, hogy biztonságos helyre vigyék őket. A férfiak hevenyészett fegyvereiket kapták a kezükbe. Szemem ekkor egy síró csecsemőn akadt meg. Anyja hiába akarta elvinni egy veszélytől biztosított helyre, nem engedték be, mert a gyerek nem akart elhallgatni. Mintha az számítana bármit is! A kensirek ellen nem lehet elbújni! Ostobák… Annyira ostobák az emberek. Olyan volt, mintha mindezt lassított felvételben néztem volna. Láttam magamat kívülről, ahogy csak állok, és nézem a falut. Ebből a réveteg állapotból egy férfi szakított ki, mivel véletlenül nekem jött. Mikor meglátta, hogy nő vagyok, azonnal elkezdett tolni a kőépületek felé.  
-Menjen, Miss. Newbury, siessen, mert különben még valami baja esik. –kedvesen nézett rám, mire beugrott, hogy ez az a férfi, aki hetek óta ostromol. Miközben tolt egyre előrébb, ábrándozó tekintettel nézett rám. –Bárcsak itt lennének a maga sárkányai Miss. Ők biztosan, segítenének. –mikor ezt mondta, én azonnal lecövekeltem ott, ahol voltam. Kevin értetlenül nézett rám.  
-Nem, ők nem segítenének. –mondtam, miközben figyeltem a fejünk felett röhögő korcsokat. És akkor, nem tudom minek hatására, talán az iránti megvetésem, hogy nem engedtek be egy ártatlan csecsemőt, mert féltették az amúgy is rövid életüket. Vagy talán azért, mert tudtam, hogy soha az életben ez után nem lesz alkalmam arra, hogy megmutassam az embereknek, és a fajtámnak egyaránt: vannak még nekrisek az emberek oldalán. –De én igen. –amint kimondtam, kitéptem magamat Kevin szorításából, és elrugaszkodtam a földtől. Már az elrugaszkodás közben éreztem, ahogy szárnyaim lassan kinőnek, és ruhámból lassan bőrömmel egyé váló pikkely lesz. Mire már felértem a levegőbe, étestem a teljes átalakuláson. Lassan kiterjesztettem szárnyimat, és elbődültem. Olyan régen voltam már az igaz alakomban! Annyira hiányzott. De nem élvezhettem sokáig ennek örömét, mivel szinte egy pillanattal később a kensirek nekem rontottak. Nem jelentettek nagy ellenállást, mivel 20 korcs sárkány teljes szárny feszttávval épphogy csak kitöltötte az egyik szárnyamat. Eléggé könnyen harcoltam, egy csapás ide a farkammal, egy oda, no meg még ott volt mind a négy mancsom. Legalábbis addig nem jelentettek bosszúságot, amíg elég közel nem értek a testemhez. Néhányuknak sikerült a szárnyam alá jutni, és ott megharapni, ahol a legfájdalmasabb minden egyes sárkány számára. A szárny tövemnél haraptak meg a dögök! Mivel egyre jobban idegesítettek, akár egy embert a legyek, bevetettem Halálszárnytól tanult pusztító erőmet. Az egyikre méreg leheletet fújtam, minek hatására elkezdett lebomlani a szervezete. Alázuhant. 10-et tűzzel küldtem a másvilágra, míg volt, akit villám, jég, hol, pedig önmarcangoló varázslatokat alkalmaztam. Valahogy az is erőt adott, hogy valószínűleg ezek lesznek életem utolsó cselekedetei. Ezért olyan vad csatározásba keveredtem a kensirekkel, hogy némelyik már eszét vesztve menekült. Egyszer csak éles szúrást éreztem a hátamban. Oda kaptam a fejemet, hogy lássam: ki volt képes kábító átkot lőni rám. De mivel közben még másik 3 is telibe találta a fejemet, szárnyamat, hasamat, csak foltokat láttam. Egyedül azt bírtam érzékelni a világból, hogy a korcs sárkányok mind elmennek, de olyan gyorsasággal, hogy még kábultságomban is elcsodálkoztam. Aztán, mielőtt még teljes egészében hatása alá nem vont az átok, még láttam, ahogy 4 folt közelít felém, hogy megóvjanak a becsapódástól. Egy vörös, egy zöld, egy kék,, meg egy barna. Ezt nyugtázva még egyet szippantottam a friss levegőből, és közben csak egy mondat járt a fejemben: „viszlát élet!” És ekkor magával ragadott a kábultság sötétsége.