-Szóval Anne… -dünnyögtem magamban. Meg kell hagyni, nem tudtam eldönteni, hogy mi miatt aggódom jobban. Amiatt, hogy Anne él, és van egy fia, vagy amiatt, hogy milyen következményei lehetnek ennek.
-És honnan tudja ezt az anyád Tomash? –még nem mertem biztosra menni. Bár minden jel csak egy dologra tudott mutatni. De nem akartam bevallani.
-Csak tudja, és kész. –suttogta a fiú. Érdeklődve tanulmányoztam. Igen, érezhető volt benne az akarat, mely a nekrisek erő forrása volt, de kevesebb, mint ami Gwineth-ben volt! Nem igen kell félni ettől a gyerektől.
-Elvinnél az anyádhoz? –egy ideig megpróbált ellent mondani, de én nem engedtem. Kezdtem érteni, hogy miért is van az, hogy itt nincsen éhínség. Van valaki, aki előttem is törődött azzal, hogy a termés jó sok legyen.
-Jó, rendben, elviszem Önt. –adta fel végül Tomash. Ezzel aztán feloszlattam az osztályt, és elindultam a gyerek nyomában. Hihetetlen! Még a járása is tiszta Halálszárny! Egy falun kívüli, eléggé nagy, és kifejezetten modernül berendezett ház volt. Már amennyire tudott modern lenni, egy ilyen helyen. Mikor beléptem az udvarba, megláttam, hogy egy csinos, feltűnően szép nő üldögélt, és írt valamit az ölében lévő kis könyvbe. Mikor meghallotta a léptünk zaját, felkapta a fejét, és behatóan vizslatott. Én persze elrejtettem a tudatomat, nem engedtem meg, hogy belekukkantson. Összevonta a szemöldökét, de inkább a fiára figyelt, aki valamit a fülébe suttogott. Őszintén nagy késztetést éreztem arra, hogy gyerekes módon bemondjam azt, hogy:- társaságban nem illik sugdolózni!- de nem tettem. Mikor aztán Tomash végzett a beszámolni valóval, Anne (csak is ő lehetett) felállt, és közelebb jött.
-Szóval Ön azt állítja, hogy én rosszul gondolom, és Zoigron egy jó nekris? –villogtak a szemei. Én csak néztem rá. Jó, azt gondoltam, hogy tudja, hogy nekris=sárkány, de azon, hogy kiejtette Halálszárny igazi nevét, kissé ledöbbentem. Jó, mondjuk a naplóból is sejtettem, de szembesülni, kicsit más volt.
-Igen, azt állítom! –kihúztam magamat. Jó egy fejjel magasabb voltam nála, és azt hiszem sokkal tekintélyt parancsolóbb is. Elmosolyodott, a válaszomra.
-Szóval, tudod, hogy kik azok a nekrisek, és azt, hogy ki Zoigron. Pedig úgy hallottam, hogy manapság Halálszárny néven ismeretes, és nem mondja el senkinek az igazi nevét. –behatóan nézett engem. Kezdtem érteni, hogy mi is ragadta meg benne Halálszárnyat. Olyan hihetetlenül pimasz volt, makacs, és bátor. Meg tudtam érteni. –Honnan tudod a nevét? Csak nem te is egy szerencsétlen áldozata vagy, akivel elhitette azt, hogy szeret? Biztosan az vagy, ha olyan sokat tudsz a nekrisekről. Nem de? –láthatólag biztos volt a dolgában. Én csak rámosolyogtam egy pontosan olyan mosollyal, amilyennel Halálszárny szokott, és örömmel konstatáltam, hogy arca elfehéredik, és félve néz rám.
-Nem kedves Anne. Én nem egy ostoba ember nő, hanem Halálszárny tanítványa voltam. És nem volt köztünk semmi, mielőtt elkezdenél spekulálni itt nekem. –éreztem, hogy mikor kimondtam az utóbbi mondatot, erőt vett rajtam az elkeseredés, miszerint igenis volt rá alkalmam, hogy legyen köztünk bármi is. De nem engedhettem, hogy ezt Anne észre vegye.
-Úgy érted te egy sárkány vagy? –szemei félelemmel vegyes undorodó könnyekkel volt tele. Láttam, hogy Tomash a háttérben egy botot kap a kezébe. Mintha az bármit is érne ellenem.
-Igen, ezt mondtam. –mondtam szarkasztikusan. –Vagy tán ez alatt a 2 millió év alatt megromlott a hallásod? –te jó ég! Most pont olyan voltam, akár az anyám, vagy a húgom. Ők kötöttek belém mindig így. De… jól esett.
-Nem, nem romlott meg. Csak Zoigronra nem jellemző az, hogy tanítványokat fogad. Főleg nem, úgy, ha nem használja ki azoknak a testi adottságait. –tisztán érezhető volt, hogy mennyire nem hisz nekem abban, hogy nem volt köztünk semmi.
-Nos, örömmel hallom, hogy nincs baja a hallásodnak, azt viszont közlöm veled, hogy csak azért engedett oda tanítványként, mert Alextrasza lánya vagyok, és tartozott ennyivel a nővérének. –ezt persze csak úgy füllentettem, mert nem volt kedvem elmagyarázni az egészet. Anne viszont nagyon is komolyan vette azt a kis hazugságot.
-Tartozott? –összehúzta a szemöldökeit. –Úgy érted, hogy még csak most adta meg a tartozását Alextraszának? Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fogja húzni. Bár, őszintén arra gondoltam, hogy Alextrasza másképpen fogja kérni tőle a fizetséget. –elgondolkodott. Én is. Milyen adósság?
-Nos, szóval, hogy a fenébe élsz ég most is? –olyan hihetetlen volt számomra ez az egész, hogy nem bírtam tovább magamban tartani. Anne huncutul rám vigyorgott.
-Én? Már miért ne élnék? Elfelejtetted, hogy tanultam a nekrisek leghatalmasabbjától? Illetve akkor még nem volt az. –pofon vágtam. Egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy olyan hihetetlenül mocskosakat mondott Halálszárnyról a szavak közé betűzdelve sárkány nyelven. Ő felszisszent, és onnantól kezdve egyenesen válaszolt a kérdéseimre.
-Nem tudom, hogy Halálszárny –miután rászóltam, hogy többet ne hívja az igazi nevén, nem is tette. –mennyit mondott el rólam, de lényeg a lényeg, hogy nagyon jól értettem a jéggel kapcsolatos dolgokhoz. Halálszárny mindig is mondta, hogy jól összepasszolnék ilyen tekintetben Maligossal. Így, miután elment, én pedig biztos voltam benne, hogy ő csak egy szemét, olyan, mint minden mád férfi, talán még rosszabb is, eszembe jutott egy megoldás. Hibernáció. Egyszer említette meg nekem Halálszárny ezt a bonyolult, mégis nagyon hasznos dolgot. Sok ezer éven át elélhetsz anélkül, hogy akár öregednél egy percet is, és még a testi egészsédnek sem tesz rosszat. Egyszóval tökéletes megfelelt a céljaimnak. –itt egy pillanatra megállt, és elgondolkozott, mint aki nem tudja mit is mondjon el nekem.
-Várj, várj! Hogy jöttél arra a következtetésre, hogy ő is olyan, mint a legtöbb másik férfi? Szerintem sok mindenben különbözik a legtöbb ember férfitől. –egész értetlenül néztem rá. Halálszárny azt írta a naplójában, hogy sikerült kimagyaráznia magát. Meg azt is, hogy még meg is értette őt végül.
-Egyszerű pedig! –rázta a fejét Anne. –Terhes lettem tőle. Már akkor is az voltam, mikor közölte, hogy el kell mennie. Én vártam, mikor veszi észre, hogy egyre többet vagyok rosszul, mikor veszi észre, hogy egyre nagyobb lesz a hasam. Nem vette észre. Onnantól kezdve már nem voltam számára kívánatos. –Anne megvetően beszélt. Én viszont kétkedve hallgattam. Ahogy megismertem Halálszárnyt abban a 10. 000 évben, nem volt az a figyelmes fajta ilyen dolgokkal kapcsolatban. Szerintem csak simán észre sem vette. Kitelik tőle. De nem hiszem, hogy ezt Anne megértette volna. Így inkább csak intetem, ezzel jelezve, hogy várom a folytatást.
-Így az tűnt a legegyszerűbbnek, ha hibernálom magamat, és addig alszom, míg helyesnek láttam. Nos, ezt a helyeset úgy 15 évvel ezelőtnek gondoltam. Így mikor felkeltem, biztos lehettem róla, hogy Halálszárny halottnak hisz, és élhetem az életemet. De erre jöttél te… Nem könnyítetted meg a dolgomat, hidd el. Ha tényleg Halálszárny tanítványa vagy, akkor most mindjárt szaladsz hozzá, és értesíted a kilétemről. –ránéztem a gyerekre. Halálszárny fiára. Akiről még csak azt sem tudja, hogy él. Hihetetlen. Talán, ha lenne rá módom, akkor elmennék a mesteremhez, hogy értesíthessem őt régi szerelme létezésérről. De nem voltam abba a helyzetbe.
-Nyugodj meg, egyelőre nem foglak feladni titeket. –mondtam végül egy sóhaj közepette.
-És ugyan miért tennéd ezt meg? Mert, ha sajnálatból, akkor abból köszönjük, de nem… -Tomash heves vérmérsékletéről tanút adva rázta meg felém a kezébe tartott botot.
-Azért, mert nem áll módomban. Száműzetésben vagyok. –mondtam ki végül az igazat, nagy meglepetésemre. Nem hittem volna, hogy pont Anne lesz az, akivel ezt közölni fogom. De úgy látszott, esze ágában sem volt ezzel megsérteni.
-Értem… Ez kegyetlen büntetés, főleg, ha tényleg te vagy Alextrasza lánya. Mit tettél? –együtt érző pillantással nézett rám. Hihetetlen, de mégis Anne egy olyan ember nő volt, akit nem lehetett nem kedvelni. Valahogy megbíztam benne. Mióta vele vagyok, még Halászárnyra is kevesebbet gondolok. Már nem úgy gondolok rá most. Itt elég csak Anne sorsára gondolnom, és máris kevésbé vágyakozom Halálszárny iránt. Így szinte lekötelezettségképpen úgy éreztem, hogy válaszolnom kell a kérdésére.
-Gyilkolási kísérletet tettem. –csak ennyit mondtam.
-És? Úgy tudom, hogy nálatok nem gond, ha valaki megöl egy fajtársat. Vagy 2 millió év alatt ez is megváltozott? –érezhető volt a gúny, de a jó szándékú érdeklődést is éreztem belőle.
-Nem nem változott. Csak én nem csak egy fajtársamat próbáltam megölni, hanem a húgomat. –hihetetlen, egyszerűen csak kiszaladt a számon! Pedig nem akartam ezt a részletet elmondani. Közben láttam, hogy Anne int a fiának, hogy menjen el, és ne füleljen.
-Mit tett, hogy ilyet cselekedtél? –hangja csupa kedvesség volt. Olyan furcsa, sosem hittem volna, hogy így meg fogom kedvelni ezt az ember nőt. Vagy egyáltalán egy ember nőt.
-Nos, mert… Mert olyanokat mondott a mesterére, amit nem kellett volna. –itt beleharaptam a ajkaimba. Ez régi rossz szokásom volt. Halálszárny mindig is mondta, hogy szokjak le róla, de úgy látszik nem bírt meggyőzni.
-És ki volt az a mester? –Anne egyenesen a szemembe nézett. Olyan furcsa érzés volt erről végre beszélni valakivel. De annyira nem, hogy kibírtam volni nyögni egy választ. De nem is kellett. Az arcomról valószínűleg le volt olvasható a felelet. –Csak nem?! Ó nem! –Anne sajnálkozva nézett rám. –Te beleszerettél Zoigron-ba!
-Én nem! –bár semmi értelme nem volt a tagadásnak, még is ez volt az első, ami eszembe jutott.
-Dehogynem Catherin! Másképpen nem próbáltad volna megölni a húgodat.
-Egyébként is utáltam Gwineth-et! Ez csak hab volt a tortán! –egyik felem azt akarta, hogy beszéljem meg ezt az ügyet Anne-val, a másik, pedig pont az ellenkezőjét. De végül is az első énemnek adtam igazat. –Na, jó, igen, tényleg. De nem tehetek róla! –istenem, micsoda primitív védekezési mód volt!
-Istenemre, ki tehet arról, hogy beleesik egy igazán jóképű férfibe? –Anne hamiskásan mosolygott rám. –Senki. Még egy nekris se bír neki ellenállni. Még te sem Catherin. –hálásan néztem rá.
-Nos, igen… Még a saját nővérei is szeretik. Akár bevallják azt, akár nem. –olyan érdekes érzés volt valakivel megosztani ezt a több ezer éve vállamat nyomó terhet, hogy szinte el sem hittem, hogy találtam valakit, aki meg hallgat engem.
-Mond csak, igazából, hogy nézel ki? –Anne kíváncsian nézett rám. Én meg kicsit meglepve bár, de megmutattam neki igazi szépségemet, és fehér arany hajamat is visszafehérítettem. Mikor Anne meglátott még a szája is tátva maradt.
-Te vagy az!