Mikor már rendesen magamhoz tértem, anyám, és a többiek is helyeselték Nozdormu javaslatát.
-Valóban, valamilyen büntetést kell rá kiszabni. –helyeselt Hiszéra hevesen. Hangja, mint mindig, most is álmosságról árulkodott. Mikor rám nézett, titkos kis mosoly jelent meg ajkai körül. –Hacsak nem volt rá nyomós oka a tetteire. –éreztem, hogy elvörösödöm. Mióta itt vagyok, egyre többet álmodok Halálszárnyról. Hiszéra bizonyára tud róla. És sejti azt is, hogy miért dühödtem be annyira Gwineth-re, mikor mesteremet ócsárolta. –Catherin, kapsz egy esélyt rá, hogy megmagyarázd a dolgot.
-Az első, és az utolsó is egyben! Első, utolsó, hehehe, egyben! –vihogott harsányan Maligos. Mindenki egy elhallgattató pillantással nézett rá, kivéve Hiszérát, aki továbbra is csukva tartotta a szemeit.
-Bizony a lánynak meg kell adni az esélyt arra, hogy védekezzen. –Nozdormu ahhoz képest, hogy ő volt a 2. legkisebb testvér, nagyon is bölcsen, és higgadtan kezelte az ügyet. Szöges ellentétben az anyámmal.
-Mi ez, valami ostoba emberi bíróság? Megmondom én nektek, hogy mi legyen a büntetése! Halál! Az ilyen szörnyek, nem érdemelnek mást! –anyám kábé úgy nézett ki, mint egy őrült. Vörös haja úgy állt szerte, akár egy szénakazal, szemeiből az őrültek fénye sugárzott. Nem értem, hogy volt képes ilyen gyors hangulatváltozáson át menni. Előbb még higgadtan tudni akarta, hogy honnan tudom ezeket a dolgokat, most meg akár egy hisztérika úgy sivalkodik. Szerencsére Hiszéra ott állt mellette, és gyorsan lefogta.
-Nyugalom Alextrasza, nyugalom. Catherin-nek meg van a joga ehhez. És egyébként is, nem büntethetjük halállal. –anyám csak zokogott. Nem sajnáltam. Egyszerűen megszántam, de ezt az érzést gyorsan el is temettem magamban. Ekkor Nozdormu felém, fordította homokhoz hasonlatos arcát.
-Nos, Catherin, sürget az idő. Szeretnék visszatérni lakhelyemre, a végtelen idő sivatagába. Kérlek, ha akarsz mondani valamit, akkor azt tedd most, vagy pedig várd türelemmel ítéletünket.
-Nem tudok, mit felhozni mentségemre, bárhogy töröm magamat. –ez persze hazugság volt, de még mindig jobb, mint bevallani előttük azt, amit én sem akarok igaznak tudni. Láttam, hogy Hiszéra lemondóan megrázza a fejét, majd int, hogy vonuljanak félre ítéletet hozni. Jó fél órát csak vártam. Láthatólag, már amennyit kibírtam venni a beszélgetésből, az az volt, hogy anyám veszettül a halálomat akarja, míg Hiszéra, és Nozdormu most az egyszer az én pártomra álltak. Maligos bizonytalanul vizslatott. Rajta múlik minden. Ha anyám mellé áll, akkor el kell menniük Halálszárnyhoz is, amit egyáltalán nem akarok. De a szerencse legalább ebben mellém állt. Maligos úgy tartotta, hogy van jogom még az életre. Így, hát Nozdormu jelentőség teljesen megfordult, és megköszörülte a torkát, mielőtt elmondta volna azt, amit helyesnek vélt.
-Két lehetőséged van. Megadjuk azt a szabadságot, hogy választhatsz. Vagy száműzetésbe vonulsz az emberek közé, -olyan látványos fintort vághattam, hogy Maligos, aki híres volt kissé buggyant agyáról éktelen röhögésbe tört ki. Amit anyám gyorsan elintézett egy intéssel, mire legidősebb öccse szája eltűnt az arcáról. Nozdormu mikor újra mindenki rá figyelt, folytatta. –vagy, pedig összekötöd az életed Gwineth-el, és osztozol vele fájdalmában. Segíted a meggyógyulását, és utána örök életedre vele kel élned. –felnyögtem. Kettő választásból csak egy volt számításba vehető. Sóhajtottam. Végig néztem a szobám, majd kihúztam magamat. Csak egy felelet létezett számomra. Nem tehettem mást, mint, hogy megadtam azt anyám kárörvendően vigyorgó arcának címezve.
-Az elsőt választom. –láttam, hogy anyám, és átlagosan a többiek álla is leesik. Kivéve Hiszéráét, és Nozdormut. Ők láthatólag erre a válaszra vártak. Anyám viszont, és Maligos elkerekedett szemekkel néztek rám.
-Ez a csaj, még nálam is őrültebb, őrültebb, még nálam is. –mondta Maligos akadozó hangon. Anyám gyorsan összeszedte magát, és mosolya még jobban kiszélesedett. Ez neki csak jobb. Nos, valószínűleg nekem is. Inkább élek örökké emberek közt, mint, hogy valaha is Gwineth gyógyulását megsegítsem.

* 

Szórakozottan néztem körül a faluban, ahol most évekig élni fogok. Nem volt itt senki az égvilágon. Helyes. Végezhetem a dolgomat. Gyors munka árán, felemeltem magamnak egy házat, és egy másik csettintés árán módosítottam a bolygó lakóinak tudatát, hogy úgy tudják, én mindig is itt éltem. Lassan felnéztem az égre, ahol még halványan láttam, ahogy Nozdormu, és a többiek eltűnnek, mint 4 kis pont. Azt mondták, hogy majd akkor véget fog érni a száműzetésem, mikor valami olyat teszek, aminek hatására feloldoznak. Keserűen elhúztam a számat. Olyan dolgot én sose fogok tenni. Bele kell törődnöm, hogy örökké emberekkel kell élnem. Még egy utolsó simítással megváltoztattam a külsőmet, mivel kicsit feltűnő lenne az emberek közt az ezüstszínű hajzuhatagom. Éjszakánál is feketébb hajat készítettem magamnak. Tudatom mélyén, talán Halálszárny miatt. Hiszen neki volt ilyen színű haja. Akaratom, és tudtom nélkül beleszerettem abba sötét lelkű, mégis elbűvölő személyiségű férfiba. Lehunytam a szememet. Most már értettem, hogy miért is voltam olyan kedvetlen minden iránt. Miért nem volt étvágyam. A szerelem miatt. Azért kezdett el minden egyes pillanatban gyorsabban verni a szívem, mikor anyám, vagy akár Gwineth kiejtette a nevét. Bementem újonnan varázsolt házamba, és rávetettem magam az ágyra. Elgondolkodtam, hogy vajon mit éreztem akkor, mikor még Halálszárnynál tanultam. Most, hogy jobban átgondoltam, már akkor is mutatkoztak jelei a mostani érzéseimnek. Az, hogy menyire vágytam az esti beszélgetésekre, az, hogy mennyire szerettem, hogy mikor vívtunk néha egészen összesimult a testünk. Mikor néha átölelt, mert nagyon szomorú voltam… Ezek mind, mind jelei voltak az én elnyomott érzéseimnek. Talán már akkor beleestem, mikor először megláttam. Vagy nem is tudom. Egyszerűen szeretem, és kész. Nem tudom, hogy hogyan, vagy, hogy miért, de ez történt. Megint lecsuktam szemeimet. Még akkor is Halálszárny képe lebegett előttem. Fogtam a párnát, és a fejemre húztam. Ez sem segített. Elkeseredetten vágtam neki a párnát az ablaknak, mire az üveg kitört. Nem érdekelt. Inkább azon gondolkodtam, hogy most mit tegyek. Talán kibírtam volna, hogy a nekrisek legmegalázóbb büntetését töltsem el, és, hogy a nevemet a kódexekben valami szörnyetegként tüntessék fel. De azt nem, hogy szerelmesen éljek tovább. A szerelmem nélkül. Csöndesen néztem a plafont. Nem tehetek semmit. Egyszerűen próbálom elfelejteni. Mást nem tudok tenni. Ezt elhatározva, úgy, ahogy voltam ruhástul lefeküdtem aludni. Még a szokásosnál is álmatlanabb éjszakám volt aznap. Csak forgolódtam, és mindig csak Halálszárnyon járt az eszem. Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, és végre valahára álomba merültem…