Lassan, lépdelt felém, majd megállt. Az a fény, nem akart kihunyni a szeméből. Mivel kezdett idegesíteni, hogy csak állunk, és nézzük egymást, megtörtem a csöndet.
-Nos, úgy látszik, hogy most jó ideig nem látjuk majd egymást. –mondtam, miközben próbáltam bíztató arcot vágni.
-Úgy érted soha? Mert, hogy Alextrasza nem fog többet a közelembe engedni, az, biztos. –keserűen nézett rám. Pont úgy, ahogy a halászok szoktak az olyan halra, melynek elszalasztották a kifogását.
-Most már nem vagyok köteles azt tenni, mait parancsol. Mondtam, és büszkén felszegtem a fejemet. Halálszárny csak mosolygott.
-Cathe, én nem mondom, hogy nem parancsolhatom meg neked, azt, hogy ne mutasd meg az erődet a családodnak, csak javasolhatom. Nem vagyok benne biztos, hogy mi is lenne a reakciójuk. Érted ugye, kedves Catherin? –persze, hogy értettem. Talán jobban, mint azt szerettem volna. Sose tudni, hogy mi is lenne a cselekedetük, mikor meglátnák, hogy én… Mindegy. Ekkor észre vettem, hogy Halálszárny egy picit közelebb lépett hozzám. Zavartan nézte rá, mire ő kimutatta azokat a hófehér fogait, amelyek színét, a fekete ruházat még jobban kiemelte.
-Szeretnék neked egy búcsú ajándékot adni Catherin. –mielőtt bármit mondhattam volna átkarolta a derekamat. Egy szempillantásnyi időig azt reméltem (te jó ég, reméltem?), hogy meg fog csókolni. De mégsem. Bár egy pillanatig úgy tűnt, hogy habozik, hogy meg tegye-e. Egyszerűen csak oda hajolt hozzám, és egy szót suttogott a fülembe.
-Zoigron. –ezután hátra lépett, és mosolyogva fürkészte az arcomat. Én, pedig értetlenül néztem rá.
-Ez a szó azt jelenti, hogy pusztulás. –a mosolya kiszélesedett. Úgy tűnt élvezi, hogy olyat mondott, amit nem bírok értelmezni.
-Igen… Azt jelenti. De továbbá, még mi lehet, ami miatt számomra fontos? –még mindig csak álltam, és néztem rá. Mivel nem értettem, elkezdtem azon foglalatoskodni, hogy a cuccaimat szorosan magam köré állítsam. Már éppen csettintettem, mikor észbe kaptam, és felfogtam mit is mondott. Még az utolsó pillanatban sikerült kimondanom azt a szót, amit soha addig ki nem ejtettem a számon.
-Aiana. –azt hiszem, még értette, mert mondott valami köszönöm félét, aztán eltűnt a szemem elől.  

*

Egyik pillanatban még Halálszárny furcsán csibész mosolyát láttam, a másikban, pedig anyám, és Gwineth vádló tekintetével találtam szemben magamat. 
-Hol maradtál ilyen sokáig, mi? –milyen udvarias fogadtatás egy szülőtől, nem de?
-Pakoltam. Mi mást tehettem volna? –ártatlan képet vágtam, mint mindig, mikor olyasmiről faggattak, amit nem akaródzott elmondani nekik. De most nem hatotta meg őket semmi.
-Mondjuk az öcsémmel, enyelegtél? –tiszta döbbenet ülhetett ki az arcomra, mert Gwineth a szokásos lefitymáló tekintetével nézett rám.
-Ne tegyél úgy, mint aki nem tudja, hogy miről van szó! –mi ez, valami esküdt szék?
-Nem nem tudom, hogy miről beszéltek. És, hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Nincs köztem és Halálszárny között semmi. Értitek? Semmi. Hányszor kel még elmondanom, ahhoz, hogy felfogjátok azokkal a teljesen sötét agyatokkal? –anyám pofon vágott. Nem fájt. Anyám sosem volt valami erős, de mostanában nagyon eleresztette magát. Még a szokásosnál is gyengébbnek tűnt. Én persze mit tehettem volna? Visszaüthettem volna, de nem lett volna értelme. Használhattam volna az erőmet, de inkább úgy döntöttem, hogy megfogadom Halálszárny tanácsát. Így választottam a Gwineth féle megoldást. Hátat fordítottam, és méltóságteljesen becaplattam a szobámba. Legalább is próbáltam. Elég régen voltam már itt, úgyhogy csak második nekifutásra találtam rá a szobámra. Egy kukkot sem hallottam mögülem. Legalábbis azt hiszem. Ugyanis hirtelen eszembe jutott Halálszárny. Már az, hogy mit is mondott nekem. Mikor beértem szobám biztonságot adó rejtekébe, rávetettem magamat az ágyamra. Zoigron… Zoigron… Zoigron… Folyton folyvást csak ez járt a fejemben. Hát ez lenne Halálszárny igaz neve. A neve, amit minden egyes élőlény, és nem élő tudatából kitörölt. Erre elárulja nekem. Én, pedig neki a sajátomat. Ezt nem hiszem el! Vajon, ha valaha találkozunk még az életben, (amit erősen kétlek) emlékezni fog még rám? Vagy a nevemre? Mert olyat ajándékoztam neki, amit soha addig senkinek. A bizalmamat. És, ha jobban belegondolok, akkor ő is a kezembe helyezte az életét. Hiszen, biztos, hogy számított arra, hogy bárkinek elmondhatom a nevét. De nem, ő megbízott bennem. És ezért örökre emlékezni fogok rá. Akkor még nem is tudtam, hogy mennyire igazam volt…

*

Jó pár száz éve vagyok Vestarán. Egyre jobban unatkozom. Nincs itt semmi tenni való. Már az én drága, kicsi bolygóm sem képes megvigasztalni. Ott sem vagyok képes eltölteni 2 óránál többet. Otthon vagy Gwineth, vagy, pedig anyám nem hagynak nekem békét. A vörös nekrisekről, nem is beszélve. Ők anyám parancsára kiközösítenek, hátat fordítanak nekem. Gyengének, és ostobának neveznek. Becsmérlő szavakat kiabálnak utánam, és ez így volt mindig is. Mivel aznap már jártam a bolygómon, a vörösök közé, pedig nem vágytam, otthon ücsörögtem. Gwineth valamikor délután közepén jött haza, valószínűleg egy férfi kérő ágyából. Amikor meglátta, hogy a kanapén ülök, eléggé neki vetkőzve (még mindig nehezen szoktam hozzá Halálszárny hűvös lakhelye után anyám katlanszerű otthonához) elhúzta a száját.
-Már megint csak úgy heverészel, mint aki jól végezte dolgát? Pedig nem végeztél semmit! Legalább csinálnál valami hasznosat! –mit képzel ez magáról? Azt hiszi, hogy csak úgy parancsolgathat nekem?
-Mit? Feküdjek bele minden egyes férfi ágyába, aki az utamba kerül? –hangomban enyhe él hallatszott ki. Gwineth persze nem érezte ki belőle. Nem érzett ő semmi mást, csak a férfiak testét a takaró alatt.
-Te azt már nem teheted meg. Legalábbis addig nem, amíg nem változtatsz a külsődön. –elképedve néztem rá.
-Azt várod tőlem, hogy erővel piszkáljak bele a testembe? –esküszöm, elég sok képtelenséget hallottam már Gwineth-től, de ekkorát még sosem. Persze ő félre értette lesújtó pillantásomat.
-Tudom, tudom, a te erőddel ez nem lehetséges, de, ha engeded, hogy segítsek, akkor talán még lehet neked szerezni egy kis örömöt. –természetesen nem ez volt a bajom. Most már gyerekjáték lett volna bármilyen hasonló feladat. Nem, nekem az volt a bajom, hogy nem szerettem belekavarni a természet dolgaiba.
-Nem fogom megváltoztatni a külsőmet csak azért, hogy még egy kis ideig lefeküdhessek az összes férfival, akivel azokban a pillanatokban találkozom. –elszörnyedve néztem a húgomra, aki azzal a kevés erejével, már vagy ezerszer megfiatalította a testét. Még mindig 19 évesnek nézett ki. Én már úgy 23-nak is elmentem volna emberi korban. Ettől fogva már csak majd a férjemmel bújhatok ágyba. Nos, igen, van néhány ostoba nekris törvény, de már hozzá szoktam. Elmúltam kinézetileg 21, így nem élhetek szabad életet, ahogy Gwineth nevezte. Mert van egy olyan nekris törvény, hogy, ha valaki elmúlt 21 akkor már csak a férjével feküdhet le. Én, pedig elmúltam. Persze kinézetileg, mert, ha korban kérné, akkor aztán…
-Jaj, Catherin, olyan reménytelen eset vagy! –selypítette Gwineth. Én összeszorítottam a fogaimat, nehogy valami csúnyát mondjak. Gyűlöltem, ahogy a nevemet kiejtette. Valahogy úgy hangzott, hogy Kefrin. Az f-et is valahogy úgy, hogy a nyelvét a fogai, közé teszi. Sörnyű volt hallani. Legalábbis tőle mindenképpen.
-Halálszárnyról biztos rád ragadt az a hűvös, visszamaradott életfelfogás. –éreztem, hogy veszélyesen felmegy bennem a pumpa. Talán nem is emiatt, hanem, amit a következő percekben ecsetelt. Miszerint, hogy Halálszárny, egy mennyire ostoba ember, amiért nem törődött vele, meg hasonlók. Nem tudom mi is történt akkor velem. Egyszerűen nem bírtam tovább magamban tartani azt a felgyülemlett erőt, és utálatot, ami évek óta kínzott. Felemeltem a kezeimet, és Gwineth-re emeltem ujjaimat. Azokból vörös lángcsóva csapott ki, amik körülfonták a húgom testét. Láttam, hogy lassan lemállik róla a ruha, és már a bőrét égeti a tűz, mikor anyám hirtelen nekem ugrása kirázott az önkívületből. Gwineth összeégett teste összecsuklott. Anyám, miután megbizonyosodott róla, hogy nem akarom folytatni, azonnal a húgocskám mellett termett. Majd csettintett, mire a teste eltűnt. Amikor megfordult, a szokásosnál is nagyobb gyűlölet izzott a szemeibe.
-Mit tettél? –sikoltotta. Most láttam először szemeibe azt a tiszta félelmet, amit irántam érzett mindig is. Én nem válaszoltam. Egyszerűen csak iszonyodva néztem a kezeimre. Nem szerettem Gwineth-et, de ezt azért nem akartam. Sose akartam őt komolyan bántani. Csak azt akartam, hogy egy kicsit felfogja, nem ő az úr a háznál. Meg akartam mutatni, hogy több vagyok annál, mint amit hisznek. Lassan felnéztem anyám rettenettől elkerekedett szemeibe.
-Meghalt? –hangom kissé fád volt. Anyám szemei Halálszárnyéhoz nagyon hasonlatos indulattól izzottak fel.
-Szeretnéd mi? –mikor megráztam a fejemet, hitetlenül felhorkantott, de folytatta. –Nem, nem halt meg. De nagyon súlyosak a sérülései. Életveszélyesek. Elküldtem a testét a legjobb gyógyítókhoz, akiket csak ismerek. De gondolom ez téged, nem érdekel. –olyan gúnnyal mondta ezt, hogy le sem bírta volna tagadni azt, hogy Halálszárny a testvére. Anyám csettintett, mire egy szék kilökte a lábaimat, én meg belepottyantam. Anyám ennél sokkal komótosabban foglalt helyet velem szemben, és kezeit összeillesztette. Én elég kényelmetlenül éreztem magamat, mivel sosem beszéltem még anyámmal négyszemközt. 
-Mióta vagy képes ilyen dolgokra? –nyeltem egyet. Ettől a kérdéstől féltem a legjobban.
-Én… -nem tudtam, hogy mit is kéne válaszolnom. Hiszen azt nem mondhattam el, hogy az öccse tanított meg mindenre, amit most tudok. Szerencsére, anyám testvérei (Halálszárny kivételével!) berontottak az ajtón. Mikor észre vették, hogy milyen kihallgatási helyzetben ülünk, rögtön felfogták a helyzetet.
-Csak nem ő tette azt a szörnyűséget, szegény, pici Gwineth-el? –Hiszéra nővéréhez hasonló ijedséggel nézett rám. Legalábbis erre jutottam az arckifejezéséből. Mivel a szeme csukva volt. Soha addigi életemben nem láttam még azt, hogy kinyitotta volna a szemeit. Mégis, olyan biztonsággal fordult felém, mintha nyitva lettek volna.
-Igen, ő. –anyám elfúló hangon beszélt. Szemeibe könnyek gyűltek. Nem bírtam megállapítani, hogy vajon azért, mert egy ilyen szörnyet nevelt fel, vagy pedig azért, mert nagyon aggódott a másik lányáért.
-Hogy volt rá képes, képes rá, hogy volt? –Maligos is elszörnyedve nézett rám. Legalábbis próbálta arcvonásait arra késztetni, hogy kifejezze érzelmeit. Mivel ő a fagyos hegycsúcsokon lakott, hozzászoktak arcélei a fagyottsághoz. Ettől az észrevételtől automatikusan Maligos lábaihoz néztem. Jó nagy tócsa volt már alatta. Ez is mutatja, hogy mennyire meleg van itt.
-Egy nekris nem teheti rá a kezét a testvérére bántó szándékkal, ez már az idők kezdete óta így van. –Nozdormu viszont megőrizte szokásos türelmét, mely akár az idők végéig kitartott volna. Nem hiába volt az ő eleme az idő! Viszont attól még nagyon is komolyan vette a szabályokat, Ő volt az, aki elmerült a múltban, hogy utána nézzen néhány elfeledett törvénynek, és újra működtetésbe hozza őket. És mivel én megszegtem az egyik talán legjobban, tiszteletben tartott törvényt, Nozdormu is sötéten méregetett. –Nincs más választásunk, mint, hogy büntetést szabjunk ki rád, Catherin. –azt hiszem, valamikor ekkor fordulhatott velem egy jó nagyot a világ, mivel pár másodpercre minden sötét lett.