Meglepetten, és kissé leforrázva néztem az ágyamon ülő mesteremre. Igaz, hogy ő mondta, elolvashatom a naplóját, mégis úgy éreztem magamat, mint egy kis gyerek, akit rosszaságon kaptak. Ezt még jobban fokozta az, hogy milyen szomorú hangon szólt hozzám az előbb.

-Mester! Mit csinálsz fent ilyen korán? –hangom kissé megremegett mikor rám nézett. Furcsa fény csillogott a szemébe. Elszánt fény. Olyan, mint akkor… Akkor is valahogy így nézett rám. De most nem jött közel hozzám, úgy hogy sikerült magamat lenyugtatni, hogy nem akar tőlem semmit.

-Csak megnéztem, hogy haladsz a naplómmal. –mondta, ezt úgy, mint a világ legtermészetesebb dolgát. –Vagy tán baj?

-Nem, persze, hogy nem. –szabadkoztam kissé pironkodva. –Mióta vagy itt?

-Nem sokkal azelőtt jöttem, hogy elkezdted a naplót olvasni. Ugye nem gond, hogy néhány dolgot kiszedtem belőle? Úgy értem régebben sokkal napló szerűbb volt, de engem kifejezetten irritált volna az, ha az eredetit olvasod el. –kissé tényleg feszengve ült az ágyamon. Láthatóan nagyon mondani szeretett volna valamit, de nem akarta. Remélem ebből nem olyan téma fog kisülni, mint tegnap este.
-Nem, egyáltalán nem gond. Így is kiéreztem belőle a lényeget. –mondtam egy kedves mosoly kíséretében. Halálszárny viszont nem mosolygott vissza.

-Mond csak Cathe, -egyedül neki engedtem meg, hogy Cathe-nek hívjon. –mit gondolsz, milyen voltam akkoriban? Vagy Anne milyen volt? Te mit szűrsz le ebből a sűrített napló vázlatból? –keserűen néztem rá, hogy megértse, mennyire nincs ínyemre a dolog. De nem kegyelmezett. Így hát megadtam magamat egy hatalmas sóhajjal.
-Ahogy akarod. Rólad őszintén az a véleményem, hogy ostoba voltál, mert hazudtál annak a nőnek akit szerettél. Már, ha szeretted. –tényleg őszintén mondtam azt, amit. Amikor azt említettem, hogy hazudott, teste összerándult egy picit, majd mikor megemlítettem, hogy talán nem is szerette, akkor dühödten meredt rám.
-Nem állíthatod rólam azt, hogy nem szerettem Anne-t! –olyan sértett tűz lobbant fel szemeibe, hogy ijedten húzódtam a székem mélyére. –És nehogy azt mond, hogy csak ki akartam sajátítani, mert nem akartam! Egyszerűen csak azt akartam, hogy boldog legyen velem együtt!
-Mester, én elhiszem. Tényleg elhiszem, csak megemlítettem, hogy nem csak a szeretet érződött ki a naplódból. Más is. –mikor megláttam, hogy vörösen felizzik a szeme, gyorsan témát váltottam. –Anne pedig nagyon ostoba volt. A bosszú miatt már élni is elfelejtett. Én, ha a helyében lettem volna, akkor… -ijedten haraptam el a mondat végét. Mi van, ha félre értette? Ha az hiszi, hogy én, őt, szeretem? Mert, ha tényleg így gondolja, akkor nagy bajban leszek. Őt viszont érdekelte, hogy én mit tettem volna.
-Igen? Te, mit tettél volna? –ráharaptam a nyelvem végére, de olyan erővel, hogy éreztem a belőle kiserkenő vér édes ízét. De mikor láttam, hogy most sem fogja annyiban hagyni, kelletlenül válaszoltam.
-Én kapva kaptam volna az alkalmon, csak, hogy veled lehessek. –mikor ezt kimondtam, láttam, hogy Halálszárny feláll és odajön hozzám.
-Catherin, én szeretném, ha tudnád… -kezdte elcsukló hangon. –Tudnod kell, hogy…
-Halálszárny! Merre vagy? –mesterem egy nagyon csúnya szót mondott a wizzoalok nyelvén, majd rám nézett. Én meg rá. Nagyon érdekelt, hogy mit is akart mondani nekem, de hála anyámnak nem fogom megtudni. Ugyanis aki félbe szakította mesteremet, nem más volt, mint 10. 000 éve nem látott anyám. Nem mondanám, hogy hiányzott. Ellenben Gwineth-nek! Ő folyton nyafogott, hogy mennyire hiányolja anyánk babusgatását. Persze ilyeneket csak akkor mondott, mikor Halálszárny nem volt a közelben. Halálszárny nem tűrte sohasem a nyafizást. Egyszer majdnem kitépte Gwineth nyelvét, mer előtte, játszotta a hisztit. Istenem, mennyire akartam, hogy meg tegye! Nem kellett volna azt hallgatnom, mennyire semmirekellő vagyok, és a parancsaival se kellet, volna törődnöm. De sajnálatos módon Halászárny megkönyörült rajta.
-Mi a francot csinál itt Alextrasza? –mesterem komolyan dühösnek látszott.  Én inkább meglepett voltam, semmint dühös. El sem bírtam képzelni, hogy mit csinál itt az anyám. Csak nem Gwineth nyavalygott neki? Ez elég valószínnek tűnt. Minden esetre valószínűbbnek, mint az, hogy csak meglátogatott minket. Halálszárny dühösen rontott ki a szobámból. Döbbenten nézte, hogy Gwineth már ott áll csomagjaival anyám mellett.
-Elviszed? -kérdezte minden féle köszönés nélkül Halálszárny.
-Igen, gondolom most boldog vagy. Catherin, pakolj te is! -mikor ezt meghallottam, azt hittem, hogy rosszul hallok.
-Tessék? -kérdeztem udvariasan. Gwineth vágott egy grimaszt, és megpróbálta megjátszani az okos húgocskát.
-Mit gondoltál, hogy, ha én megyek, akkor te maradhatsz? Ennyire még te sem lehetsz ostoba. -meg kell hagyni, eléggé erősen nyomta meg azt a szót, hogy te.
-Igazad van Gwineth, ennyire még én sem. De tudod, én csak arra céloztam, miért kell ilyen hamar elmennünk innen. Bár kissé félre érthetően magyaráztam, meg azt hiszem... -eljátszottam egy jól időzített pirulást, aminek hatására Halálszárnyból majdnem kitört a röhögés. De természetesen sikerült megállnia, és egy enyhe köhögésnek álcáznia.
-Nos, igen, tényleg ostobán fogalmaztál, mint mindig. De most menj pakolni, nincs sok időnk. -anyám úgy parancsolgatott, mintha otthon lett volna Vestarán. Otthon... Mennyire nem érzem annak. Eddig sem éreztem, de most, hogy voltam itt Halálszárnynál, végképp nem az otthon képét foglalja el a szívemben. Elmentem pakolni, de most kivételesen nem csuktam be magam után az ajtót. Hallani akartam az okot. Reméltem, hogy Halálszárnyat is oly annyira érdekli a válasz, mint engem. És nem is okozott nekem csalódást.
-Alextrasza! Drága, jószívű nővérkém! Hadd vegyem arra a bátorságot, hogy... -mesterem olyan, de olyan behízelgő hangon beszélt, hogy most majdnem én kaptam nevetőgörcsöt.
-Nyögd ki amit akarsz, és ne játszd nekem az udvariasság szentjét! -anyám durva volt, és egyenes. Néha elgondolkodom, hogy vajon miért ismerik az emberek őt segítőkész nekrisnek. Halálszárny vágott egy grimaszt, amitől arcvonásai visszaálltak a régi, szokásos megvető formába.
-Akkor most miért is viszed el őket?
-Csak. Mert olyan a kedvem. –anyám tekintetét magamon éreztem. Kellemetlen volt úgy pakolnom, hogy folyton engem nézett azokkal a mahagóni színű szemeivel. Gwineth pedig szokása szerint játszotta a királykisasszonyt. Vagy mit is. Nem mindig voltam benne biztos, hogy minek is akarja mutatni magát.
-Na de mégis, miért? Nem vagyok köteles elengedni őket anélkül, hogy megadnád rá a megfelelő magyarázatot. –mesterem szeme gúnyosan időzött nővére arcán. Anyám megpróbálta viszonozni a pillantást, de csak annyit ért el vele, hogy fülig pirult annak átható tekintetéből. Nekem aztán mondhatja ezek után, hogy utálja Halálszárnyat, nem fogom elhinni. Folyton ezt a pillanatot fogom felemlegetni előtte. Miközben hallgattam anyám feleletét, szorgosan pakoltam.
-Egy: lejárt a megbeszélt tanonci idő. Kettő: 10. 000 éve itt vannak már. Nem gondolnád véletlenül, hogy hiányoznak? Ily hosszú idő óta nem láttam őket, ne csodáld, hogy már magam mellett akarom tudni őket. Három: ideje párt választaniuk, amit nem éppen veled kéne végezniük, gondolom, értesz. –anyám szerintem kissé feltűnően kerülte Halálszárny sokat sejtő pillantását. Aki, nem bírta megállni, hogy meg ne alázza egy kicsit.
-Te engem választanál még mindig igaz? –mikor anyám tettetett nem értéssel nézett rá, folytatta. –Ha bele mentem volna, te engem választottál volna párodul. Sőt, még most is rám fáj a fogad. Hiába, gondolom, tudod. Mondjuk biztosan. Másképpen nem küldted volna ide a lányaidat. –erre a mondatra már abba hagytam a pakolást, és elkezdtem még jobban hegyezni amúgy is jó füleimet. Mi köze van anyám érzéseinek hozzánk?
-Tessék? Nem értelek. –úgy látszott ő sem érti. Vagy mégis? Kicsit, mintha ideges lett volna a hangja. Mindenesetre folytattam a pakolást, nehogy észre vegye hirtelen támadt dermedtségemet.
-Egyszerű, nővérkém. –Halálszárny olyan lekezelő stílusban beszélt, hogy szinte belefájdult a fülem. Mesterem nagyon értett ahhoz, hogyan alázzon meg valakit csak a hangjával. –A szülőknek van egy olyan nagyon rossz szokásuk, miszerint amit nekik nem sikerült elérni az életben, azt a gyerekükön akarják behajtani. Gondolom neked is ez volt a szándékod a lányaiddal.
-Csak Gwineth-el! –anyám hangja mérgesen csengett. –Catherin-el semmi hasonló célom sem volt! Ő csak arra kellett, hogy elterelje a… -itt ráharapott a nyelvére. Én meg magamban kuncogtam. Halálszárny nagyon ügyesen vette rá anyámat, hogy valljon be mindent.
-A figyelmemet? Tudod, én már csak ezért sem lennék szülő. Olyan ostobán viselkednek. –el sem bírtam képzelni Halálszárnyat apukának. Egy gyerek, meg az ő természete! Nem lenne hosszú életű az a gyerek.
-De, még, ha az is lennék egy véletlen folytán, akkor sem próbálnék ilyen kicsinyes dolgokat ráerőltetni a fiamra. Vagy lányomra. Mindegy. Nekem ugyan is nincs semmi, amit ne értem volna el. Nem öregszem, jól nézek ki, hatalmas vagyok, és erős. –mesterem ezt olyan természetességgel mondta, hogy egészen meglepődtem. Tényleg igaz róla, hogy egoista.
-És a boldogság? –anyám biztos volt benne, hogy erre nem bír mit válaszolni. Tévedett. Halálszárny mindenre tudott mit felelni.
-Én boldog vagyok Alextrasza. A magam módján legalábbis. Minden nő oda van értem. És mindet meg is kapom. –itt egy szempillantásnyi időre, mintha rám nézett volna. De mikor újra felé néztem, már újra anyámat méregette gúnyosan.
-De nem érzel vágyat. Biztos vagyok benne, hogy ez eléggé rossz lehet.
-Érzek én vágyat Alextrasza, csak olyan nők iránt, akik felkeltik az érdeklődésemet. Te, és Gwineth nem tartoztok közéjük. Ahogy, a legtöbb nő sem. Elég ritka az olyan nő, aki nekem megtetszik. –legnagyobb döbbenetemre azon kezdtem el elmélkedni, hogy vajon én tetszettem e neki. Micsoda ostobaság, korholtam akkor magamat.
-Catherin kész vagy már? –Gwineth mint egy kis diktátor úgy kiabált be a szobámba.
-Még nem! –szemrebbenés nélkül hazudtam neki. Még, ha előttem állt volna is, akkor is mindenféle gond nélkül is megtettem volna.
-Akkor majd gyere! De, ha fél órán belül nem jössz utánunk, akkor, visszajövök, és a fülednél fogva rángatlak haza te kis… -anyám nem folytatta ezt a kis kedves megszólítást. Nem is kellett, Tudtam, hogy mennyire nem szeret. Mi az, hogy! Egyenesen utál. Ekkor halk csettintést hallottam, és kettesben maradtam Halálszárnnyal. Mesterem még egy ideig állt ott ahol azelőtt, hogy nővére elment volna, aztán határozott léptekkel meg indult a szobám felé. Mikor megjelent az ajtóban, a szokásos elszánt fény villogott a szemében.