Egész éjszaka forgolódtam az ágyamban. Folyton csak Halálszárnyon járt az eszem. Azon, amit mondott. Hogy ne féljek az érzéseimtől. Én nem félek! Csak… Tartok tőle. Mintha a kettő valamiben is különbözne egymástól, gondoltam keserűen. A szerelem egy olyan nevetséges dolog, amely számomra egyszerű időpocsékolás. A szerelem embereknek való, nem, pedig nekriseknek. De, végül is Halálszárny is volt már szerelmes. Bár, ő sem örül már neki, hogy valaha volt az. Hajnali 4 óra volt. Képtelen voltam aludni, így inkább felkeltem az ágyból, és leültem az íróasztalomhoz, hogy átnézzek egy fordítást. Ekkor vettem észre, hogy Halálszárny tegnap este letett az asztalomra egy könyvet, hogy majd, ha lesz időm, olvassam el. Volt időm, így neki láttam az olvasásnak. Mikor kinyitottam az elejét, és megláttam azokat az erőteljes, kissé ferde betűket, melyekkel a dátum volt írva belém csapott a felismerés. Halálszárny 2 millió évvel ezelőtti naplója. Döbbenten néztem a dátumra. Halálszárny nagyon fiatal lehetett, mikor még ezt a naplót írta. Sőt, mikor elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy nagyon tapasztalatlan is.
”Egy emberi faluban tengettem napjaim nagy részét. Persze emberi alakban. Volt ott egy csinos, vad, és zabolátlan, gesztenyebarna hajú lány. Sárkány vadásznak készül. Engem akar levadászni sárkányként. Nem mondom, tehetséges a lány, de mégis… Levadászni engem?! Van önbizalma a csajnak. Tetszett, hogy őszinte legyek, nagyon, de nagyon tetszett nekem az a lány. De miért kell embernek lennie? Ez nem lehet igaz. …(1 évvel később) Ma elhívtam Anne-t egy jó, hosszú sétára a völgyben. Az elején tiltakozott, hiszen ott lakik a hatalmas fekete sárkány, de aztán sikerült rá vennem, hogy jöjjön velem. Hiszen úgy is sárkány vadász akar lenni. Már jó kér órája, sétálgattunk, mikor elértünk egy hegyi barlanghoz. Igazából ez volt az én pihenő lakásom, de meg felelt más céloknak is. Mikor ár a karjaimban pihent, belém mart az, hogy végül is ez a lány vadászik rám, és meg akar ölni. Nem bírtam, és megszólaltam.

-Miért utálod a sárkányokat annyira? –erre felült, és rám nézett.

-Mért kéne szeretnem őket? Csak pusztítanak, és gyilkolnak. Nem tesznek semmi mást. –a lány szemei megteltek könnyel. De nem sajnáltam. Mi nekrisek nem érzünk sajnálatot emberek iránt. Amikor meglátta, hogy mennyire fanyar képpel nézek rá, elképedve nézett rám.  -Te szereted őket? –nem bírtam megállni egy gunyoros mosolyt.

-Igen. Én szeretem, és megértem őket, mivel –itt felálltam, hogy onnan nézhessek Anne elkerekedett szemeibe.

-én is az vagyok. –nem törődve Anne fájdalmas kiáltásával, felvettem az igazi alakomat. Anne amikor meglátott, gyorsan felpattant, és oda ugrott pulóveréhez (vagy, hogy a fenébe hívják azt a nők) amely a földön hevert, és kikapott belőle egy nagyon éles kést. Én persze fel voltam készülve az ilyen reakciókra, így egyszerűen fel emeltem a jobb mellső mancsomat, és ráraktam finoman Anne-ra, aki így mozdulni sem bírt. Beszorulva vagdosta a késsel a lábamat, mintha nem tudná, hogy nekem egyáltalán nem fáj. Már pedig tényleg nem fájt. Megvártam, míg kidühöngi magát, és csak akkor szólaltam meg.

-Képes vagy meghallgatni egy egyszerű sárkányt, vagy még vagdosol egy picit. Nekem van időm. Végtelen időm van. –rávicsorítottam, amit igazából egy meggyőző mosolynak szántam, de azt hiszem nem igen sikerült. Hiába, azért vannak hibái a mi testünknek is. Anne még egy ideig forgolódott a lábam alatt, majd feladta.

-Rendbe, mond. –fáradtan nézett rám. Valószínűleg nem értette, hogy miért feküdtem le vele, mikor, most meg akarom ölni. Legalábbis azt hitte, hogy meg akarom ölni. De nem, nekem eszem ágába sem volt ártani ennek az ember lánynak. Pontosabban, még, ha akartam volna se bírtam, volna neki ártani. Akárhányszor ránéztem, valami furcsa melegség árasztotta el a szívemet, amely kellemes érzéssel töltött el engem. Akár menyire nem volt ínyemre, beleszerettem Anne-ba. Ebbe az ember lányba. Ha ezt valaki megtudja! Például Alextrasza, akkor nekem végem lesz. Már így is rengeteget kell küzdenem, hogy ne szálljanak rám. Bár nekem is volt akkora erőm, mint nekik, de hát mégiscsak négyen vannak ellenem! De jó is lenne, ha sokkal erősebb lennék náluk...

-Most akkor mondod, amit mondani akarsz, vagy csak úgy ácsorogsz rajtam, …? –nem bírtam nem észre venni, hogy mindig ki van pontozva az a rész, ahol Anne a nevén szólítja Halálszárnyat. Valószínűleg a későbbiekben kitörölte az összes naplóban kiejtett nevét. Vajon Anne az igazi nevét ismerte? Mindegy, ezt nem fogom megtudni soha.

-Mi? –kérdeztem meglepve. Most vettem csak észre, hogy csak nézem Anne-t, és közben elmélkedem teljesen ostoba dolgokról. De, mikor megláttam azt a tekintetet, amellyel engem nézett, gyorsan összeszedtem magamat. Nehogy azt higgye, hogy én ilyen gyenge elméjű nekris vagyok, akinek könnyű elterelni a gondolatait.
-Kedves Anne! –hangom furcsán rekedtes volt, hiszen régen nem vettem fel igazi alakomat. –A nek… illetve a sárkányok nem olyan szörnyetegek, mint azt az emberek hiszik. Egyáltalán nem olyanok. Sokszor, ha visszaemlékszel, segítettünk benneteket, és békében meg voltunk veletek. Soha, ismétlem, soha nem ártottunk nektek, míg nem ti meg nem elégeltétek a békét, és ellenünk nem fordultatok. –láttam, hogy Anne szeméből kihuny a gyűlölettel teli fény, és lassan átveszi felette a hatalmat, a kíváncsiság. Így gyorsan folytattam, nehogy végül elveszítsen nem rég megszerzett, törékeny érdeklődését. –Sok nek… sárkány még a mai napig is védelmez benneteket, a múltat elfeledve. Sok fiatal sárkánynak az a bevezető próbája, hogy mennyire képes együtt élni az emberekkel. Elküldik bizonyos bolygókra őket a klán vezérek, és ott kell helyt állniuk. Ez néha nehéz, néha viszont pofon egyszerű feladat. Remélem most már érted, hogy miért vagyok itt. –ez persze hazugság volt, de mivel tudtam, hogy régen én öltem meg a szüleit, kedvező volt inkább ezt mondani. Ha megtudná, hogy én vagyok az a nekris, akire oly nagy bosszúvággyal vadászik, eléggé nehéz lenne őt leállítani. Főleg, hogy nem szándékozom bántani őt.

-Szóval te azért vagy itt, hogy védelmezz bennünket? –őszinte kíváncsiság csillogott a szemébe.

-Igen, ezért. Sajnálom, hogy csak nem régen jöttem, és nem bírtam megakadályozni, a szüleid meggyilkolását. Bár, hogy őszinte legyek, nem is bírtam volna, hiszen az, aki megölte a szüleidet az én vezérem, így nem igen ugorhattam volna neki, sajnálom. –ezt akkor tettem hozzá, mikor megláttam, hogy Anne szemébe könnyek gyűlnek. Gyűlöltem, ha egy nő sír! Idegesített, nem tudtam, hogy mi bajuk, vagy, hogy hogyan vigasztaljam meg őket. Ha most elkezd sírni, nem érdekel, hogy előbb még azt ecseteltem magamban, hogy nem bírnám bántani. Akkor kegyetlenül végeztem volna vele. De szerencsére nem kezdett el bőgni. Mivel már este felé járt az idő, visszaváltoztam emberi alakba, és elkísértem Anne-t az emberek által lakott faluba. Köszönés nélkül ment be a lakásába, ott hagyva engem egyedül. Másnap reggel viszont már ő ébresztett, és elárasztott a nekrisekről (vagy ahogy ő mondta sárkányokról) szóló kérdéseivel. Így telt szinte egy egész év. Mindent elmondtam neki rólunk, pedig tudtam, hogy tilos. Aztán egy év elteltével belém szeretett újra. Rájött, hogy nem is vagyunk annyira szörnyetegek. Elválaszthatatlanok lettünk. Egy idő után rá kellett, hogy jöjjek, nem bírok nélküle élni. Viszont vissza nem vihettem a nekrisek közé, mert megölték volna. Csak egy lehetőségem volt. Elkezdtem megtanítani a „nekris mágiára”. Tehetséges volt ahhoz képest, hogy ember volt. Gyorsan, és hatékonyan végzett el mindent, amire megkértem. Mikor megtanítottam mindenre, amire képes volt, előhozakodtam nála finoman azzal a kéréssel, hogy nem akar e nekris lenni. Kinevetett. Mikor azonban látta, hogy én ezt igenis komolyan gondolom, meglepetten nézett rám. Azt mondta, hogy bár már nincsen semmi baja a „sárkányokkal” nem szándékozik azzá válni, ami meggyilkolta a szüleit. Mérges lettem, mondhatni elszállt az agyam.
-Nem értelek Anne! Tényleg nem direkt öltem meg a szüleidet, és, ha tudtam volna, hogy ilyen ostobán fogsz gondolkodni miattuk, biztosan nem teszem meg, hidd el! –fakadtam ki dühösen. Majd mikor megláttam, hogy a haragtól összeszűkölő szemeket, rájöttem, hogy talán ezt nem kellett volna. De már akkor késő volt.

-Te?! –szinte sikította a szavakat. –Te ölted meg a szüleimet, és közben meg úgy csináltál, mintha sajnálnád az egészet? –nem szégyelltem magam, mivel tudtam, hogy nem szánt szándékkal öltem meg a szüleit. Mielőtt magyarázkodásba kezdtem volna, Anne nekem dobott egy tűzlabdát. Védekezésre nem volt időm, így hagytam, hogy belécsapódjon. Anne kárörvendően mosolygott, azt hihette, hogy végzett szülei gyilkosával. Viszont engem nem lehet ilyen könnyen megölni. Mire elszállt a füst, kutya bajom se volt. Anne persze rögtön nekem ugrott volna még egyszer, én viszont nem hagytam. Fejem egy gyors intésére indák csapódtak ki a talajból, és körülfonták Anne-t. Megpróbálta varázslattal leégetni őket magáról, de ezzel csak rontott a helyzetén. Az indák elnyelték az erejét, felhasználva azt arra, hogy ők erősebbek legyenek, és egyre jobban szorították Anne-t magukhoz. Mikor már nem akartam, hogy tovább szorítsák, megállítottam őket, és Anne felé fordultam.

-Lenyugodtál már? –mikor nagy nehezen megrázta a fejét, akkor elkezdtem a legmeggyőzőbb hangomon beszélni vele. Elmondtam, hogy miért hazudtam neki, hogy mit érzek iránta, szóval minden féle nyálas szöveget mondtam neki, mire sikerült olyan hangulatba zökkentenem, ahol képes vicsorgás nélkül beszélni. Sőt a monológom végére már nyugis hangulatba volt, és meg is értett.

-Értelek, … de értsd meg te is, hogy időre van szükségem. Ezt át kell még gondolnom. Adj egy kis időt. –szépen kérte, és teljesítettem a kérését, még akkor is, ha nem láttam értelemét.
-De, hiszen folyton látni fogsz a faluba, nem értem, hogy akkor mire kell ez az egész. –Anne rám nézett. Akkor jöttem rá, hogy hogyan is gondolja ezt az egészet.

-Azt akarod, hogy menjek el? –legnagyobb döbbenetemre bólintott.
-Igen. Szeretném, ha legalább fél évre eltűnnél az életemből. És ígérem, nekris esküvel, hogy addig nem lesz senki más férfi az életemben. –meggyőzött elmentem. Mikor egy év múlva vissza mentem, (testvéreim miatt nem bírtam hamarabb) sehol nem találtam Anne-t. mikor már az egész bolygót végig kémleltem varázsszemeimmel, megkérdeztem egy embert. Az döbbenten nézett rám.

-Nem tudtad? –mikor látta értetlen tekintetemet, együtt érzően tekintett rám. –Anne meghalt. –fordult velem egyet a világ. Az nem lehet igaz! De természetesen nem mutattam semmi jelét az érzéseimnek. Megköszöntem az információt, és már mentem volna el, mikor utánam szólt. –Várjon uram! Ön lenne, …? Anne említett valamit, halála előtt, és lelkemre kötötte, hogy elmondom Önnek. –érdeklődve fordultam meg, és néztem rá.

-Igen? És mi lenne az? –az ember a vállát vonogatta.

-Nem tudom, hogy van e valami értelme, de minden esetre elmondom. –alig bírtam megállni, hogy sürgessem. –A wizzoalok tudása Meirbei szigetének egy elátkozott vidékén található. Azt mondta, hogy, ha boldog akar lenni, akkor menjen el oda. Ja, és, hogy betartotta az esküjét. –ezt is megköszöntem, és elmentem. Nem fordultam vissza, hogy megkérdezzem, hol van a sírja, hogy utolsó búcsút vegyek tőle. Elhatároztam, hogy inkább elfelejtem Anne-t úgy, ahogy van. De előbb elmegyek erre a Meirbei szigetre. Utána nézek, hogy mik is azok a wizzoalok…

Mielőtt folytattam volna az olvasást, kikapták a kezemből a naplót, és egy különösen fájdalmas hang szólalt meg mellőlem.

-Tetszett?