10.000 röpke, élettel teli évet töltöttem Halálszárnynál. Addigi életem megkoronázója volt e pár év. Halálszárny ígéretéhez híven megtanított mindenre, amit csak tudott. Nem tartott sok időbe, és máris csak egyetlen egy hajszál választott el minket egymástól erőben. Már annyira kifejlesztettem az erőmet, hogy a megmaradt években csak beszélgettünk. Soha nem volt egyetlen barátom sem, akivel megoszthattam a gondjaimat, és az örömeimet is. Most lett. Halálszárnnyal mindenről tudtam beszélni, sose nevetett ki. Ha más volt a véleménye meghallgatott engem is, hogy aztán újra értékelhesse a sajátját. Az óta a nap óta nem közeledett felém. Nagyon kényes téma volt, sosem beszélt róla, csak, ha nagyon erőltettem. Nem mintha nagyon akartam volna erőltetni. Számomra is eléggé erős nyomot hagyott az az emlék. Egy késő esti éjszakán éppen a szobámba ücsörögtünk, és hallgattunk. Halálszárny láthatóan kérdezni akart valamit, de nem tudta, hogy hogy is kezdje. Nem siettettem, mivel jó volt ez a kis csönd. Sokat változott ama nap óta. Vagy talán csak most kezdtem őt megismerni. Lehet. Nagyon nehéz volt megtörni a jeget, ami körül vette. Tanított, de a szükségesnél sosem töltött több időt velem. Aztán egy nap megkértem, hogy maradjon még, és eleget is tett a kérésemnek. Ott maradt. Attól a naptól kezdve, mindig ott töltötte a fél éjszakát nálam. Hirtelen felnézett az előtte lévő könyvből, amit nem rég én adtam a kezébe, és lassan megszólalt.

-Catherin? Miért nem engedsz közel magadhoz senkit? –egész testem megfeszült. Erre a kérdésre még neki sem feleltem szívesen.

-Tessék? –megpróbáltam az értetlent adni, nem sok sikerrel. Nagyon jó színészi képességeim vannak, de Halálszárnynak képtelen voltam jól hazudni. Mindig észre vette, hogy a szemöldököm magasba szalad. Ez volt az én folytonos hibám. A szemöldököm mindig mozgott, akár hányszor hazudtam. 
-Ne játszd meg magad Catherin! Tudod jól, mire gondolok. –nyeltem egyet. Egy jó nagyot. –Elég régen vagy már itt ahhoz, hogy észre vehettem, milyen vagy a férfiakkal. Senkit nem engedsz a közeledbe. Teljesen elzárkózol tőlük. Miért? Félsz valamitől? –enyhe aggodalom érződött ki a hangjából. Én zavartan elfordultam. Nem féltem én a férfiaktól, hiszen nem volt miért. Túl erős voltam ahhoz, hogy bármelyikük is árthatna nekem. Nem, és valami mástól féltem. De nem tudtam, hogy hogyan is magyarázzam meg neki. Aztán úgy döntöttem, hogy megpróbálom megértetni vele.

-Mester? Voltál, már szerelmes? –egészen halkan kérdeztem, mert tudtam, hogy nem szeret az érzelmeiről beszélni. Halálszárny olyan erővel kapta fel a fejét, hogy a könyv kiesett az öléből. Áthatóan nézett rám, majd fáradtan felsóhajtott.

-Miattam, Catherin? –kővé dermedtem.

-Nem vagyok beléd szerelmes! –fakadt ki belőlem enyhe haraggal. Halálszárny elmosolyodott. 
-Nem, nem úgy értettem. Félsz a szerelemtől, igaz? Úgy gondolod, hogy mivel én annyira megvetem, és annyira kerülöm, az csak egy szörnyű dolog lehet, hm? –hangja nem volt tolakodó. Egyszerűen csak, mintha neheztelt volna magára azért, hogy miatta nem vagyok nagy társasági lény.

-Én… -nem bírtam folytatni, elakadt a hangom. Halálszárny közben felállt, és oda állt elém. Arcán fájdalom látszódott, de mégis megértés.

-Catherin. –olyan lágyan mondta ki a nevemet, mint a világ legkellemesebb dolgát. –Én bár megvetem a szerelmet, és nem is óhajtom, de attól neked még nem kell így gondolkodnod! –picit parancsoló volt a hangja. –Hidd el, nem rossz dolog! Én már csak tudom… -szemei gyanúsan megcsillantak. Talán könnyektől? –A szerelem addig jó, amíg tart. Utána már kínszenvedés, és nem akarod onnantól fogva átélni. De meg éri azért a néhány együtt töltött időért. Én voltam már szerelmes, Catherin! –szemeim hűen igazodtak érzéseimhez. Alig hittem a fülemnek. Szerelmes? Halálszárny? Vajon kibe lehetett szerelmes?

-Egy emberbe voltam szerelmes, de idő előtt meghalt. Azóta nem szeretem az embereket, mert olyan gyengék, és… -hirtelen elhallgatott. –Mindegy. Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy nem lehet menekülni a szerelemtől Catherin! Majdnem, hogy tilos! Ne juss az én sorsomra. Ne válj hideggé, és érzéketlenné, mert utána szenvedni fogsz örökké. –mélyen a szemembe nézett, és megláttam benne azt az év milliós szenvedést.  
-De akkor mit tegyek mester? –hangom kissé kétségbe esett volt. Régen meg kellett volna már házasodnom. Nagyon benne vagyok már a pár választó időszakba. És egyre nagyobb erőséggel nyomódott rám a magány.

-Semmit. –Halálszárny halványan, mégis bűnbánóan mosolygott. –Egyszerűen várj, és eljön majd az az idő. És ne bujkálj. A sors ellen nem lehet sokáig bujkálni. Bele kell törődni. –válaszomat meg sem várva fogta magát, és elment. Én pedig magamra maradtam kétségeimmel a sötétben. Sokáig csak álltam ott, és átkoztam a sorsot, azért, amit velem tett.