Tessék? –kérdeztem vissza elfúló hangon. Jesse még mindig kezébe temetett arcát, és nem nézett rám. Kitiara minden sajnálat nélkül nézett rá, is meg rám is. Hogy lehet ennyire érzéketlen? Ezt nem hiszem el. És, hogy azt a rohadt tőrt, már jobban nem bírta belém szúrni, inkább megforgatta. Jó erősen, csak, hogy jobban fájjon.

-Ó, ez szinte semmi! Ennél történt rosszabb is. –Komolyan, szerintem, élvezte azt, hogy szenvedést okoz nekem.

-Mi lehet még ennél is rosszabb? –kérdeztem kissé hisztis hangon. Ez a hisztis hang inkább akkor tört rám, mikor megláttam, hogy Jesse még mélyebben az kezébe temeti arcát. Lehet, hogy azért beszélt múlt időbe, mert vele akkor már ez megtörtént? De az nem lehet, hiszen, akkor nem lenne szellem most. De akkor… Miért nézett rám néha úgy, mintha átlátna a ruháimon? Mert néha egyenesen úgy nézett rám. Egyébként is, mi lehet annál kellemetlenebb, mint, hogy ilyen fiatalon, 150 évvel ezelőtt Jesse-el hancúroztam? Valami nagyon rossz lehetett, mert Jesse nagyon szégyellte magát. Kitiara arcán nem látszott semmi érzelem. Még akkor sem, mikor tényleg egy szörnyűséget mondott. Az arcizmai teljesen hidegek maradtak.

-Terhes lettél. –fordult velem egyet a szoba. Most tényleg elájultam.

                                              *            

Mikor felkeltem, megint abba a fehér szobába ébredtem, mint mikor megharapott a kígyó. Kitiara most nem ült mellettem, hanem egy könyvet olvasott halovány lámpafénynél. Helyette Jesse ült mellettem. Sajnos. Már mikor megláttam az arcát, tudtam, hogy tényleg igazat mondott Kitiara. Elszállt minden reményem, hogy csak egy csúnya tréfa áldozata vagyok. De nem. Én tényleg lefeküdtem Jesse-el, és terhes is lettem. Terhes… Te jóisten. Ez nem lehet igaz. Még akkor sem, ha ez nem történt meg. Még… Végül is Kitiara jövő időben beszélt. De Jesse meg múltban. Nem értem. Nem értek semmit sem. Kitiara most vehette észre, hogy felkeltem, mert lerakta a könyvét, és odajött hozzám. Ahogy közeledett hozzám, olyan érzésem volt, mintha egy hóhér jött volna felém fejszéjét élesítve. Azzal a márványszerű, fehér arccal, olyan volt, mint a halál angyala. Még mi az, amit tudnom kell vajon? Mivel tud még engem kínozni? Semmivel –gondoltam akkor még reménykedve. Aztán belenéztem azokba az érzéketlen szemekbe, és tudtam. Tud még engem kínozni. Leült mellém. Az ágy másik sarkába.

-Van még valami? –kérdeztem. Reménykedtem, hogy most csődöt mondanak az ösztöneim. De neeem. Miért is lenne ilyen szerencsém nem de?

-Van. –meglepetésemre most Jesse válaszolt. –Tudod, 150 évvel ezelőtt, nem igen tudták, hogy hogyan kell egy terhességet mellékhatás nélkül elvetetni. És, nem is mertél vissza menni a saját idődbe, mert valaki biztos megtudta volna, hogy terhes vagy, és el akarod vetetni a babát. –jaj, csak nem…

-Így ott maradtál, és szültél egy leánygyermeket. –mondta Kitiara, kiegészítésképpen.

-Gyerekem? Nekem? –nem is én beszéltem. Pontosabban nem vettem észre, hogy beszélek.

-Igen. De még ez sem minden, mivel… -akarta folytatni Kitiara, mikor aztán már Jesse is besokallt.

-Most már elég! Igazán nem kéne már tovább terhelnünk őt. Ezt már nem szükséges tudnia. -Kitiara szemei gyilkos fénnyel villogtak. Csak képzeltem, vagy Jesse tényleg hátrált egy picit?

-Ha már ezt mind tudja, ez az apróság már bizonyára nem fogja őt megterhelni. Vagy tévedek querida? –kérdezte megvetően Kitiara. Egyáltalán nem sajnált. Látszott, hogy egy picit (sőt, talán nagyon is) élvezi azt, hogy így magamba lettem zuhanva. Jesse aki általában úri ember, ezt nem tűrte már tovább. Pofon vágta Kitiarát. Teljesen meg voltam döbbenve. Jesse megüt egy lányt? Akivel a hetekbe még olyan jól elkacarászott? Ezt nem bírtam elhinni. És meg kell, hogy mondjam, nagyon megijedtem. Kitiarát megütni? Ez még egy szelemtől is merészség.

-Attól, hogy most tudatták veled, hogy nem az vagy akinek hiszed, még nem kéne másokkal is ilyen udvariatlannak lenned! –mondta dühösen Jesse. Udvariatlan? Úgy látszik meg kell tanítanom neki azt, hogy hogyan kell sértegetni másokat. De, hogy érti azt, hogy nem az akinek hiszi magát?

-Hogy érted ezt Jesse? –kérdeztem.

-Látod Jesse? Tudni akarja. És ezt másképpen nem lehet neki elmondani, mint, ahogy én akartam. –Kitiara még mindig tajtékzott a dühtől. Gondolom a pofon miatt.

-Most már mondjátok el! Ennél már semmi sem lehet rosszabb. –kértem őket elkeseredetten. Kitiara ajka kissé felfelé rándult.

-Nyugi, Suze, ez az előbbiekhez semmiség. –suttogta nyájasan. –Az én anyám, a te gyermekednek a leszármazottja. –bólintottam. Valószínűleg, volt később férje a lányomnak, így…

-Mi? –kiáltottam. Akkor esett le, hogy mit akar mondani. –Akkor te az én, ükunokám, vagy micsodám vagy? –kérdeztem teljeséggel leforrázva. Kitiara megrázta a fejét.

-Nem. Szerencsére nem vagy az üknagyanyám. –fellélegeztem. Még jó. De akkor…

-De hát, ha az anyád a rokonom, akkor te, hogy-hogy nem?

-Úgy, hogy engem örökbe fogadtak. –sziszegte halkan a lány.

-Akkor, hogy vagy fél szellem? –néztem ráérdeklődve. Végre valami, ami neki is fájdalmas.

-Mert félig exorcizáltak. –suttogta még halkabban a lány. Kicsit megsajnáltam. De tényleg csak egy kicsit.

-És… -kérdeztem volna tovább, ha Jesse nem vág közbe.

-Hagyd, Suzannah. Menjünk most el, és ne beszéljünk erről többet. –furcsa mód, hallgattam rá. Nem akartam tovább itt maradni, mert féltem, hogy még több dolog fog kiderülni. Lassan kisétáltunk a házból vissza se nézve. Kitiara nem állta utunkat, még csal el sem köszönt. Kinézett a teliholdra. És könnyek gyűltek a szemébe. Ezzel sem törődtünk, csak kart, karba öltve sétáltunk haza.

-Mond, csak mi tényleg…? –kérdeztem halkan Jesse-t. Ő nem szólt semmit, csak egyszerűen elmosolyodott, és magához húzott. Így sétáltunk haza, egy könnyekkel telt szempárnak övében, ki az ablakból figyelt minket.      

The End